dér

Borzongóan gomolygó köd keblén megszületett az első dér, gyászos hírnöke e földünket fenyegető páncélos zsarnoknak, a télnek. Fagyasztó, hidegen süvöltő szél száguld végig letarolt mezőkön, kietlen pusztaságon és rémes hangon jelenti be a hatalmas vendéget, aki jő, hogy megfossza ékétől a kincsgazdag földet, pusztává tegye a rónát, díszétől megfosztotta a gyümölcshozó fákat, s páncélba öltöztette a csörgő patak vígan csobogó kebelét. És mikor a kékesszürke égbolt áttetsző színére odarajzolja aranyszínét a felkelő nap alig érezhető hőt hintő sugára, zuzmarától fehér színű fátyollal bevont fák ágai reszketnek, csillognak, mintha még egyszer a tavasz virághintő kellemeit akarnák bemutatni. Dér csillog mindenütt, öldöklő, életet semmisítő dér. A zörgő ágak rezegnek, a még ágaikon függő levelek szomorú sóhajtással leperegnek a fagyos földre. Pusztul, megsemmisül minden, mi a tavasz keblén született. Sehol semmi többé, csak pusztulás, csak enyészet. A dér kiszínezi még egyszer a fákat, a zörgő lombokat, a bevonulását tartó enyészet tiszteletére. Mi meg futunk, fáradunk, küzdünk tovább a vakító, szürke ködben, nyugodtan lépdelünk végig a dértől csillámló lehullott faleveleken, s boldognak érezzük magunkat, hogy még… köhöghetünk.