2016. november 22., kedd

betegen

Szeretném valakinek elmondani, szeretném sírva bevallani, hogy én nyomorult, beteg ember vagyok. Az ajkamon a mosoly, az arcomon a derű, a szememben a büszkeség sugara nem más, mint hitvány tettetés, világbolondító álarcoskodás… Mert én beteg, nagyon beteg vagyok. Ha láttok tivornyázó éjeken kipirult arccal, ragyogó szemekkel, dalolva cinikus otrombasággal, leányt ölelve égő vággyal - sajnálkozzatok rajtam, nyomorult emberen. Mert beteg az én szívem, beteg az én lelkem. Nem érzem a bor ízét, csak a mámort, a feledést keresem, hiába… hiába… Nem korbácsolja fel a vérem mulató leánynak rám tapadó csókja. Ha visszacsókolom, mélységes undor, utálat fog el. Ha beszélek ideálról, dicsőségről, ihletett percekről, költői ábrándokról - nem érzem, amit mondok. Nem lelkesít semmi, semmi a világon… Beteg vagyok, lázas, nehéz beteg. Beteg vagyok, víziókat látok. Előttem őrült kaleidoszkóp gyanánt rohan el ezer és ezer látomány… …Látok egy éhes embertábort. - Csoportokban harcol a kenyérért. Ott, ahol a legnagyobb darab kenyér fekszik a porban, ott a legnagyobb a küzdelem. Már beletapodták a porba, már bepiszkolták vérrel, és mégis milyen pokoli triumfussal rohan el vele a küzdők legerősebbike, mikor leverte vetélytársait. Hogy üvölt a levert állati sereg, hogy siratja az elrabolt koncot! Rémítő kép!… …De új csoport áll ismét előttem. Feszületek hosszú sorban. Közülök egy durva fakereszt olyan ismerős. Nézem, nézem, felette ott a négy betű I. N. R. I…. Ezekre a feszületekre az igazság bajnokait feszítették fel. A feszületek előtti nagy tömeg az a dicső emberiség, melyet annyi szószátyár dicsér, mely tombol az ártatlan vér láttára. Azután egy új vízió üldözi a lelkemet, égeti az agyvelőmet. Egy tarka csoport verődik elém. Mintha valami komikumot kedvelő hatalom durva szeszélyének hódolna, démoni alakok s angyalok egy tömkelegben kísértenek. Milyen alakok e borzasztó csoportban!… Madonna arcú asszonyok buja, aljas, hívogató arccal… Pártás leányok mocsokkal a tiszta homlokon, kísértő árnnyal hátaik mögött. Látom a költőt, kinek szívében annyi láng, amennyi egy világot megtisztíthatna, és mégis meggyalázva, elhagyatva fekszik rothadt szalmaágyán. Látok egy bíbor ruhájú, márványarcú nőt, kinek kezében karcsú, könnyű mérleg, neve dicső, feje felé írva lángbetűkkel: Justitia. De a szép nőnek nincs szíve, csak gonosz, durva ösztöne van. Szeme nem látja az igazi nyomorultat, fülét megvesztegeti az arany csengése… …És még mennyi ezer, szívet rémítő alak!… Óh! ezek a víziók szív nélkül is megőrjítenek! Beteggé tettek, örökre beteggé. Beteg a szívem, beteg a lelkem, nincs nyugalmam, hitem, nem érez a szívem. Hazug a mosoly az ajkamon, nem őszinte egy kacagásom, feledni tudnék, s nem tudok… beteg vagyok, nagyon beteg, talán a szívem fáj, talán a szívem halt meg…

2016. július 23., szombat

Színházi pletykák

A mi bájos, fiatal drámai művésznőnk méltó szenzációt okozott tegnap délelőtt. - Nézzétek, Fáy a bakon. És tényleg úgy volt. A szép művésznő kocsikázott drámai gyorsasággal. Oly biztosan kormányozta a kormánygyeplőt, hogy méltán sóhajtott fel egy, a kocsi után bámuló gavallér: - Milyen fiatal és máris hogy kormányoz.


Egy nagyon kedves művésznőnél tett látogatást az ifjúság 3 tagú küldöttsége, hogy felkérjék a szerdai felolvasó estélyen való szereplésre: - Jól van, uraim, szívesen megteszem, csak arra kérem önöket, hogy Bécsből ne rendeljék számomra a csokrot. Amiből két igazság világlódott [!] ki: először, hogy a csokornak meg kell lenni, másodszor, hogy a pestistől a mi aranyos művésznőnk is fél.


A kar egyik szépéről van szó; arról, akinek legfessebb nadrágai vannak. A szép leány egyik kikosarazott udvarlója azt a hírt terjesztette, hogy - hogy is írjuk csak? - hogy nagyon téliesen van bélelve a nadrágja. Egy gavallér besúgta ezt a szép leánynak, aki nevetve válaszolt: - Eh! szamárság! Hisz ő nem tudja, milyen ez a nadrág, s éppen azért haragszik, mert nem tudja!


Egy maliciózus színházlátogató mondta a következő csípős megjegyzést: - Komjáthy a saját nevéről nevezett pisztollyal lőtt a héten, mert Szegedet célozta, s Debrecent találta.

2016. március 30., szerda

III. BÉLA TEMETÉSE

Egy nagy, dicső királynak 700 év múlva feltalált hamvait újra temetik. Nehéz érckoporsóban, kegyelet jeleivel ékesítve pihent napokig Budavárnak legrégibb templomában, s akik még tudnak lelkesedni a múlton, áldozhattak a koporsónál a honfikegyelet szent érzelmének. A nemzetek életének nagy Kormányzója vajon mit akart, mikor a porladó, nagy király hamvait visszaadta nekünk?… Nincs mozzanat az emberiség életében, melyben a bölcs előrelátás meg ne nyilatkozzék; minden alá van vetve az örök törvénynek, melynek létezését az ember gondolkozni tudása óta sejti, de melyet megfejteni évezredek alatt nem tudott, és nem is fog megtudni. Míg a Mátyás templom kőkockázatán pihent a koporsó, a hamvakat egyszerre körüllengte a szellem, igazság, mert nincs a nagy természetnek élő vagy élettelen alkotása, amelyben lélek ne nyilatkozzék meg. És beszél hozzánk a hamvak szelleme: “Eljöttem hozzád, nemzetem, lezajlott, hosszú 700 év után. Mikor elszálltam ezekből a porladó hamvakból, egy nagy, dicső népet, nemzetet hagytam itt. Hatalmas volt az ereje, nagyságos a dicsősége. Eljöttem, hogy meglássam, mi lett a nagyságból, mi lett a dicsőségből?… Azóta tatár-mongol csordák tiportak rajtad, de látom, hogy felemelkedtél újra. Küzdöttél a keresztért, véreztél önlétedért, meghaltál Mohácsnál, s látom, hogy volt feltámadás. Karodon behegedt a seb, melyet belevágott harmadfél század bilincse. Nyelved csengő, tiszta, nem tudták elvenni azok, kik előbb koldussá, aztán rabbá akartak tenni. Megvívtad azóta a világtörténet legragyogóbb, legigazságosabb harcát. Bebizonyítottad, hogy nálad a szabadság nem jelszó, hanem szív, mely nélkül - élni nem tudsz. Megöltek, és te újra feltámadtál. Ez a kor sötét, hideg, ködös, még szellem-szemek sem láthatnak tisztán. Lehet, nem úgy van, mint én látom, hogy a szív már nem tud úgy hevülni, hogy az eszmények nem gyújtanak lángra. Oh! lehet, nem úgy van, hogy a haza csak terület; a hazaszeretet együgyűek erénye, hogy akik ajkaikon hordozzák, kiabálják a haza nevét, azok csak önző, dicsvágyó emberek, hogy a nép, mely a nemzet lelke, kezdi megtagadni, hogy magyar. Nem. Bizonyára tévedek. Hisz’ hamvaim körül király és nemzet együtt állanak. E népet nem tudták megölni, élni fog, s magyar lesz örökre. De azért halljátok óvó szavamat. Ha hiszitek, hogy hamvaim felett virrasztani fog a kegyelet, hogy idegen nép nem fogja azt szétszórni soha; ha hiszitek, hogy koporsóm körül csak magyar szó, magyar dal fog csengeni, ha akarjátok, hogy ez a föld mindig magyar legyen, s ez akaratot szívvel és vérrel szolgáljátok - akkor… csak akkor temessetek itt el!”