55. Haladunk?...

A gloire nemzete még nem tudott határozni, vajon megmentsen egy ártatlan embert, vagy engedje nyomorultul elveszni.

Túl az Óceánon egy szabadságért küzdő maroknyi népnek segítségére sietett egy óriás, hogy miközben szabadító hérosz gyanánt ünnepelik, reátegye lábát a szabadságon nem sokáig ujjongó gyermeknép nyakára.

Az északi nagy nemzet hatalmas cárja örök békét hirdet, s egymás után szereli fel a vérre szomjas százezernyi népet, s mi elfojtott lélekzettel várjuk, kinek a szívét tapossa el a harcra szomjas vad kozáksereg.

A világ egyik metropoliszában zsidóellenes színházat építettek fel, hogy innen hirdessék a Krisztust meghazudtoló tanokat: osztály- és fajgyűlöletet.

Az egész társadalom befogja fülét, hogy ne hallja millió nyomorult nyöszörgését, mely kezd összeolvadni a jövő századok megváltást hirdető, hatalmas zenéjével.

A militarizmus még mindig nyűg egész Európán, s vezetői elvárják, hogy ezt a nyűgöt bábuk gyanánt hordozzuk. S jaj annak az embernek, ki elég vakmerő bele nem nyugodni, hogy az egyenruha mindent eltakar, s az egyenruhának csak bókolni lehet.

A parlamentarizmus mintha meghazudtolná önmagát - lealacsonyodott, játékszerré vált.

Folytonos vívódás, kétely a társadalom minden rétegében, s a reformátorok most is megkapják a feszületet…

És hiába minden, minden remény, lelkünkben felzúg a kétség hangja: Haladunk?

Vajon haladunk-e?

Katonák

Harmadszor néztem meg az este Thury Zoltán színművét, harmadszor kellett kétségbe esnem azon a vakságon, mely az igazságot nem tudja vagy nem akarja látni.

Akaratlanul egy furcsa összehasonlítást kellett tennem. Egy-egy operettben, mikor a pajkos primadonna a tiszt urakra tekintve kétes bókkal dicséri meg az egyenruhás nőhódítókat, milyen lelkesedéssel csapkodják össze tenyereiket a csörgő kardú Don Juanok; milyen megelégedett bajuszpödörgetéssel fixírozzák a csinosabb arcokat, hogyne, mikor az ő dicséretöket zengik még a színpadról is.

És a Katonák nem tetszik?

Itt nem Don Juanok, nem előkelő urak a tisztek, hanem csak olyanok, amilyenek valóban.

Az igazságot nem minden ember gyomra veszi be. Semmi sem növeli jobban a Thury darabja értékét, mint az a fogadtatás, melyben a tiszt urak részesítették.

Közönségesen szólva: fején találta a szeget.

Az esti közönség valósággal tüntetett a Thury darabja mellett. A második felvonás végén 12-szer hívta lámpák elé a szereplőket.

Az igaz, hogy a szereplők is kitettek magukért. T. Halmy Margitról kell elsősorban megemlékeznünk. A mi nagy művésznőnk ő, kire joggal büszkék lehetünk. Felesleges dicséretek helyett az jellemzi legjobban, hogy a közönséget nemcsak teljes illúzióba ringatja a legapróbb részletig igaz játékával, hanem az igazság hátránya nélkül művészete mindig képes azt az eszmét diadalra juttatni, melyet személyesített alakja képvisel. Méltó partnerei voltak Komjáthy és Székely.

A közönség minden alkalmat megragadott tetszése nyilvánítására, mely nemcsak a szereplőknek, hanem annak az írónak is szólt, kit vágyva várunk vissza egy új, hatalmas alkotással. Katonák a nézőtéren nem voltak.

Nevető napsugarak

Januári tavasz, mosolygó öregség. Reánk ragyog biztatóan, ámító fénnyel, s azt hisszük, hogy igazi tavasz van.

A fűszál is azt hiszi, a feslő, óvatatlan gyönge farügy is.

Azt hiszi a szív is, hogy tavasz van. Egy mosolygó sugár éri csak, s már kikeletet érez. A fényt látja csak, s azt hiszi: ez az édes, csodás meleg, mely halottat támaszt, új életet hirdet.

Új élet… E sejtelemre felébred a szív. Az életvágy alvó szikrája lángot szít a megdermedt kebelben. És a szívet egy csodás fény hatja át, éppen úgy, mint a fagytól felengedett világot, melyet megtévesztett a januári tavasz, ez a mosolygó öregség…

Titokzatos, megfejthetlen világ a mi szívünk. Olyan érzékeny, olyan változó. Egy gyenge fuvalom nehéz lavinákkal zúzza össze minden atomját, s egy mosolygó napsugár új életre tudja kelteni.

Biztató remény, felújult szeretet, ragyogó szempár, kísértő dicsőség egy-egy napsugár, mely fényt lövell a szívre, mint a tavaszi napfény a téli világra.

Nézem a napsugártól beragyogott világot. Januári napfény… Lehet, már holnap dermedt, halott lesz ismét ez a föld. Fagyos kebelére talán fehér lepel fog borulni, mint a szívre szokott a feledés.

Csitítgatom ujjongó szívemet. Januári napfény… Egy ragyogó szempár… Ma talán felgyújtotta lángod, s holnap egy másikra ragyogtatja fényét. Miért ujjongsz, bolondos szívem? Hiszen olyan jó megdermedten pihenni. Miért hiszel korai tavasznak… vagy elkésett nyárnak? Leányszív, napsugár csak hitegetni tud…

S a föld megnyitja kebelét, hisz a napsugárnak.

S a szív kitárja kincseit, hisz a szerelmes szemsugárnak.

Holnap talán fagy borul a földre; holnap talán jég lesz a szív.

De most remél mindkettő.

Remél, bízik, szeret, tavaszról álmodik…

A szép szemek pedig gúnyosan villannak meg; a napsugarak pedig nevetik az ébredő világot, mely - úgy lehet - halálra ébred.

Kinn és a szívben januári tavasz, mosolygó öregség, s bolondítják a halottakat a nevető napsugarak…

Színészek természetrajza

A Debreczeni Hírlap munkatársai közül nekem jutott az a szerencse, hogy olykor-olykor tudományos kérdések fejtegetésével boldogítsam a nagyérdemű közönséget.

Szerénységem parancsolja megvallani, hogy én kézzel-lábbal tiltakoztam e megbízás ellen, de felvilágosítottak, hogy a tudományos kérdések fejtegetéséhez nem kell semmiféle tudomány, s elvégre is egy újságírónak mindenhez kell érteni.

A parancs előtt meghajoltam, s mivel már kisdiák koromban nagy hajlandóságot éreztem a természettudományok iránt - természetrajzi tanulmányok írására szántam el magam.

Legelső cikkem a színészek természetrajzáról szól. Hogy miért a színészekről? - arról nem nagyon tudnék számot adni. Valószínűleg én magam sem tudok egy rossz szokástól szabadulni, attól ti., hogy a színészekkel többet foglalkozunk a kelleténél. Na, mindegy! Írjunk a színészek természetrajzáról.

*

A színész (homo imitans) őslény. Egyik válfaja a “homo sapiens”-nek, melyet közönséges embernek nevezünk. - Benne legnagyobb mértékben feltalálhatók azok a sajátságok, melyek Darwint ismert tételének felállítására vezették.

A színész mindenekfelett utánoz. És ezt az utánzást nevetnivaló komolysággal csinálja, s meg van róla győződve, hogy ő annyi ember, ahányat imitál.

Többnyire a színpadon tartózkodik. Ezt a faalkotmányt elnevezte “világot jelentő deszkák”-nak, mely nagy mondásból csak a “deszkák” igazak.

Van más tanyája is, de ez utóbbin faji tulajdonságainak nagy részét elveszti. Ez a másik tartózkodási hely a “corchma”, sokan vendéglőnek is nevezik.

A társas ösztön nincs túlságosan kifejlődve a színészekben.

Ennek oka a borzasztó önérzetnek tulajdonítható. Ha ti. valahol színész van, az elvárja, hogy az egész társaság őneki tömjénezzen. (Ebből látható, hogy a színész a füstöt is szereti.)

Annál jobban szeret a saját fajtájával együtt lenni. Összeülnek négyen-öten, s mindegyik magát dicséri. Egymásról persze ők maguk se tartanak sokat.

Természetes tehát, hogy a színész beszél is. Hiszen ő is a “homo sapiens” egyik faja, mely a darwini “kiválasztás törvénye” útján jött létre.

Ha azonban a színész beszél, abban nincs köszönet. Jót ugyanis csak magáról beszél, vagy arról, akitől nem fél, hogy elhomályosítja.

Ha másról van szó, az egyszerűen “közönségbeli”, s ezt a szót olyan megvetéssel ejti ki, mintha a “közönségbeli”-nél nem volna az Úristennek aljasabb teremtménye.

Némelyek azt állítják, hogy a színészek nagyon sokat adnak a közönségre.

Ez azonban téves állítás. Olyan, mint egy nagy “demokrata” mondása, aki imádta a felséges népet általánosságban, de egyenkint “pfúj, paraszt!”.

A színészeknek vezetőjük is van. Nem visel kolompot, de mégis követni kell. A vezetőt állítólag még jobban gyűlöli a színész, mint a “közönségbelit”. A vezető (director actorum) rendesen “zsarnok”, “homályos eszű” és a “színészek zsírján élősködik”. A vezető azonban összetartja a nyájat, s a jelszava neki is ez: “hátrább nagyközönség!”.

Alsóbbrendű “homo imitans”-ok az úgynevezett “kóristák” (semper cantatores imitantium). Nagyjában a színészekhez hasonlítanak.

Legalsó faja a színészeknek a súgó. Neki van a leghálátlanabb szerepe. Ha ő megbicsakolja magát, vége van a dicsőségnek. Egyébként ő is lenézi a tisztelt publikumot, már amennyire a súgólyukból lenézni lehet.

Szólani kellene még a színésznőről (homo imitans feminini generis), de ez a téma szerfelett kényes.

A színésznő valóságos “mimóza”, végtelenül érzékeny. Annyi bizonyos, hogy a színész hibái szuperlativuszokban vannak meg a színésznőben.

Többet nem merek írni.

A színésznek legnagyobb ellensége a kritikus (homo morosus), ki gyakran támadja meg a színészt éles nyelvével. Különben könnyű szép szóval jámborrá tenni, s ilyenkor a ragadozóból kezes bárány lesz.

Ennyit jó tudni a színészről.

Legközelebb folytatom a természetrajzot, s egy másik “kiváválasztott” fajról, az újságíróról (scriptor cronicae aliarum rerumque) fogok egy rövid tanulmányt írni.

Az újságíróról azért írok mindjárt a színészek után, mert egyedül az újságíró az, kit a színész annyira-amennyire számba vesz.

Addig búcsút veszek a tudománytól, melynek akaratlanul munkása lettem. Így születnek manapság a tudósok!…

A budapesti egyetemi kör

Az Egyetemi Kört bezárták, mert politizált. A kör elnöke lemondott, mert politika nélkül nem elnökösködhetik. Az ifjúságot nem bántja a kör sorsa, mert tovább politizálhat. Mi itt lenn várjuk az Országos Diákszövetséget; várjuk, de hasztalan, mert odafent az Egyetemi Kör vezetői elpolitizálták.

Ezek a tények.

Gondolkozzunk felettök egy kissé.

A politikai helyzet olyan, mely a nemzet minden orgánumának közreműködését megkívánja.

Az egyetemi ifjúság, melynek állásfoglalási jogát elvitatni nem lehet, belevetette magát a pártok küzdelmeibe. Állást foglalt!

Helyesen-e vagy nem - arról lehet vitatkozni.

Mi itt lenn nem politizálunk, mégis van missziónk. Az ideál nem mindig politikai elv, s a politika egyik formájában sem valami ideális.

No de efelett ne vitatkozzunk!

A pesti egyetemi ifjúság részt kért a politikából, s voltak előzékeny úri emberek, kik ezt a részt kegyes szívvel megadták.

Meg vagyok győződve, hogy az ifjúságot nemes idealizmus, lángoló hazaszeretet, igazi lelkesedés vezette, de ha a látszat más motívumokat is mutat, ki tehet róla?

Ez még nem lett volna baj. Az ifjúságnak hasonló szereplése mindig volt. Sajátja ez az ifjúi hevülékenységnek.

De miért vitték be a politikát az Egyetemi Körbe? Miért kockáztatták ezzel az egész ifjúság érdekeit s ezek között a legvitálisabbat: a diákszövetség sorsát?

Ne vádoljon senki e kérdésért opportunizmussal.

Vannak olyan érdekek, melyeket kockáztatni semmiféle célért nem szabad. Annyival inkább, mert ez a szövetség az, amely biztosítaná éppen az ifjúság állásfoglalásának eredményét, véleményének súlyát, gondolkozásának függetlenségét.

Ezt a célt eltéveszteni könnyelműség, valóságos bűn.

De az Egyetemi Körnek nagyobb baja is van.

Nagyon jól emlékszem a reformpárt megalakulására.

Nagyon megörültünk mi annak idelent.

Elvei, kitűzött céljai mind meghódítottak bennünket, s lelkünkből örültünk, mikor ez a párt győzelemre jutott.

Azóta sem volt okunk örülni.

A szép elvekből, ígéretekből csak egy valósult meg: a zsidókat már nem ütik.

No hát ez is eredmény!…

De talán nem nagyon sok?…

Mit váltottak be a többi ígéretből?

Semmit!

Azért nem az elveket okozzuk.

A vezetők a hibásak.

Még mindig a győzelmi mámort élvezik. A mámor pedig nem szül gondolatokat.

Az új s már lemondott elnökről, Ludwig úrról azt kell tartanunk, hogy a pártnak egyik kitűnősége, s mégis e kitűnő férfiú programjának melyik a legkiemelkedőbb része?

- Az Országos Diákszövetség?

Nem!

- Diák-konzulátusok?

Nem!

- Egyetemi otthon?

Nem!

- A menza fejlesztése?

Nem!

- A pusztaszeri emlék?

Nem!

- Teaestélyek meghonosítását tartotta a legelső ifjúsági eszmének a tisztelt exelnök úr!

Hallják az urak odafent!

Mi eredményt akarunk, nem parádét. Haladást és nem politikát. Munkálkodást és nem barátságos teaestélyeket.

Idelent már zúgolódnak, és kezdenek igazat adni az ifjúsági ügyek egyik jó ismerőjének, aki egy mondásával az egész vidéki ifjúság hangulatát tolmácsolja.

Evvel a nyilatkozattal végzem én is reflexióimat, s ajánlom ezt az egyetemi vezetőség figyelmébe:

“Inkább üssék a zsidót, csak dolgozzanak is valamit!”

Vigyázni kell, nehogy ez a röpke nyilatkozat programunkká váljék!

Hunyadi László

Örömmel konstatáljuk, hogy ez a klasszikus Erkel-opera még mindig tud nálunk közönséget vonzani. A tegnapi előadás - ha jól tudjuk - hatodik volt a szezonban, s mégis szép közönség hallgatta végig.

A tegnapi előadás sem maradt a többi mögött. A szereplők nemes ambícióval játszottak, s különösen nagy sikert ért el Karacs, kit - sajnos - mindig újra és újra fel kell fedezni, pedig hozzá hasonló képzett énekest alig találhatnónk vidéki színpadon. A sikerben vele osztozott Mezey is, kit tegnap egyik legjobb szerepében láttunk.

F. Kállay Lujza, V. László szerepében, nagyon szépen állotta meg helyét, s hasonló dicsérettel szólhatunk Leopold Franciska Erzsébetéről. A karok - különösen a férfikar - most is kifogástalan volt. Az operát Znojemszki dirigálta a tőle megszokott vírtuozitással. Az ügyes rendezés Bartha ízlését dicséri.

A kis herceg

Tegnap este ismét operettben volt részünk. A kis herceg került színre, már másodszor e szezonban. Az előadást, mely egyike volt a leggyengébbeknek, nagyon kis számú közönség nézte végig, s ez a kis közönség se nagyon lelkesedett. Kaposi Józsa kedvetlenül játszott és énekelt, és így természetes, hogy beleesett azokba a hibákba, melyekről neki leszokni csak nagy fáradsággal lehet. R. Serfőzy Zseni mindig egyforma. Neki modorosság a hibája játékban és énekben egyaránt. Szinte jólesett Sziklay mókáit hallani, hogy feledjük az előadás fogyatkozásait. Dicsérettel kell azonban megemlékezni a karról, mely tegnap este valósággal remekelt.

A "baba" és egy baba

Alig hozott még baba olyan örömöt, mint színházunk legújabb premierje.

Tekintettel arra a kedves viszonyra, amelyben a közönség és színészeink állanak, a Baba sikerét bátran nevezhetjük “családi öröm”-nek.

Már négy telt ház tapsolt ennek az ötletes, kedves operettnek, melyben óriási sikert ért el a legaranyosabb baba: Kaposi Józsa.

A nagy siker alkalmából egy nagyon édes epizódról pletykáznak most a színházi bennfentesek.

Tudnivaló, hogy Kaposi Józsa az első estén tisztelőitől két igen szép ajándékot kapott.

Virág volt mind a kettő, szép élővirág, legpoétikusabb elismeréssel egy poézissel telt alakításnak.

Az egyik ajándék virágállvány volt - amelyiken egy gyönyörű kis baba himbálódzott.

Babát a “babának” - mondaná a nagy mondások travesztálója.

Az ajándéknak nagyon megörült a mi kis szubrettünk.

Alig pár hete, hogy már kapott egy ajándék-babát, és íme, már párja is akadt. Oh, mert a baba is csak párosával szép.

Látod, édes Józsikám, milyen szerencsés vagy: párja akadt a másik babának is.

Kállay Lujza, a legbájosabb novicius mondta ezt a felvonás végén a Kaposi öltözőjében.

Ezután jöttek a gratulálók. A szép babát megbámulták mindannyian, s szerencsét kívántak az otthon levő babának, melynek igen szép párja akadt.

Azután csengettek. A többi felvonásban még több tapsot kapott a kis szubrett, kinek szép játékát talán a baba is inspirálta.

Mert hát a baba tagadhatatlanul inspirálni szokott, még ha viaszkból van is.

Az előadás után örömmel sietett haza Kaposi Józsa.

Otthon első dolga volt a másik babát előkeríteni.

Hasztalan kereste, nem volt sehol.

Egy borzasztó gondolat ötlött eszébe: megnézi az új babát, s csakugyan jól sejtett.

Ugyanaz a baba volt, melyet ő egy pár hete kapott.

A felfedezés lesújtó hatással volt szegény kis szubrettre.

Így megrövidíteni, így félrevezetni őt!

Kereste a tettest, sorba fordult a gyanú minden jó ismerőse felé. Egyik sem tehette. Mindegyik tiltakozott a gyanúsítás ellen. Csak egy nevetett. Szende arccal, mint ahogy egy szendéhez illik.

Sejtik ugye, hogy ki?

Fáy Flóra kitért a felelősségre vonás elől. Egyszerűen beismerte, hogy ő a bűnös, s ez volt életében első intrikus szerepe.

Bűnbánólag kért bocsánatot az ő Józsikájától.

Kért, de nem nyert. Az aranyos szubrett nem akart aranyos lenni, s azt mondják, kártérítési pert indít egy baba erejéig.

Akárhogy is dől el a per, annyi bizonyos, hogy a babának még mindig “nincsen párja”.

A bájos vétkező pedig - hogy a mese teljes legyen - örökre letett az intrikus szerepekről.

…A Baba így lesz egy baba-per megteremtője, s így jött létre a világ legfurcsább jogi esete, hogy valakit megfosztanak olyan tárgy bírtokától, amely nem is volt az övé!

A baba

Tegnap este ismét zsúfolt ház gyönyörködött Ordonneaux és Audran bájos operettjében, melynél szebbet nem produkált az utolsó két évtized operettirodalma.

Taps, kihívás ismét bőven volt, s a szereplők legjobb tehetségük szerint játszottak.

A nagy buzgalom még a kórista-barátokra is ráragadt, mert - ami ritkaság - ők is valósággal “játszottak”.

A siker természetesen a 3-ik és 4-ik felvonásban volt legzajosabb, melynek zenéjében Audran felülmúlta önmagát.

Kaposi most is kedves “baba” volt. Jól játszott, énekszámai teljesen kidolgozottak voltak.

Tökéletes volt Kállay Lujza Lancelot-ja. Minden dicséretnél többet jelent az a sokaktól beismert igazság, hogy e szerepében vetekedik a legelső Lancelot-val: Hegyi Arankával.

Fenyéri egyszerűen óriási volt. Ötletei viharos derültséget keltettek.

Igen jó volt: Locsarekné, Szentes, Sziklay és Bartha is. A Halmai testvérek tánca most is nagy hatást ért; a zenekar pedig jobb volt, mint az első este.

Az aranylakodalom

Rákosi és Beöthy alkalmi, látványos színműve nálunk valósággal kasszadarabbá vált. Tegnap délután zsúfolt ház nézte végig a kihagyások folytán megkurtított darabot, s tapsolt a szereplők jókedvű játékának, de különösen a Rácz Károlytól kísért hazafias daloknak. Este előadásra került Csepreghy régi, kedvelt népszínműve: [A piros bugyelláris]

Katonák

(Eredeti színmű három felvonásban. Írta Thury Zoltán.
A debreceni színház premierje 1899. január 6-án.)

Thury Zoltán színműve határozottan érdekes és értékes darab. Amit ő mond, az mind gondolkozni kényszerít. De minden impressziónk között ott kísért, hiteget bennünket az a remény, hogy Thuryból olyan író lesz, ki hivatva van szociális bajaink feltárására és megvilágítására, s ki irányt adhat elsekélyesedett színműirodalmunknak. Erős, meditáló fő, érző szív, éles szem és valami pesszimizmussal árnyalt világnézet jellemzi Thuryt, a színműírót.

Új ember a színpadon. Agyában az eszmék, a problémák egész raja zsibonghatott, mielőtt megírta legelső darabját.

És ez a legfőbb hibája. Nagyon sok a mondanivalója. Előtérben látjuk a modern írót a maga boncoló késével, s elfedi előttünk a színmű alakjait. Ez az oka, hogy azok az alakok, kikre az író legmerészebb eszméit ruházta, bizonytalanok s inkább az eszmék szimbólumjai, és szinte kirínak a mellékalakok biztosan rajzolt csoportjából.

Ezek a hibák erények is egyszersmind. Nagy szükségünk van egy olyan íróra, kinek nem az a legelső célja, hogy darabja egy egész estét kitöltsön.

Nagy szükségünk van egy jó orvosra, ki megmutassa [a] társadalom testén azokat a sebeket, melyeket a századvég legdivatosabb leple sem képes már elfedni.

Első darabjával még nem érte el célját. De első darabja már sejteti - hogy öntudatos irányban halad e cél felé.

A Katonák még mint színmű nem állja ki a kritikát, de a benne erősen megnyilatkozó élet és igazság már kényszerít arra, hogy kérdezzük meg a szívünket.

Cselekvénye még alig van a darabnak, de már három hatalmas problémát vet fel.

A katonaság problémája az első. Kényes, sajnos, még mindig nagyon kényes kérdés, pedig a döntés ideje veszedelmes közelben van. A katonaság évszázadok bűnéből még mindig olyan kaszt, melynek beléletétől “kuss civil!”. És semmi sem jellemzőbb az előítéletek nagyságára, hogy a katonaság kérdésének felvetését bűnül rótták fel a szerzőnek.

Hát az igazságot nem szabad kimondani? Szabad!

Hazudott vagy túlzott a szerző? Nem! Sőt ha ő már ezt tartotta darabja főproblémájának, kimondjuk nyíltan: többet vártunk tőle!…

A második probléma: a pénz átka az emberiségnek, s mégis feltétlen ura. Nem kérdik, van-e? Kell, hogy legyen, mert így van berendezve a társadalom. Ha pedig nincs, s szintén társadalmi nézet szerint lebegsz a vizen, vigyázol a látszatra s a köteles előkelőségre - eltemetted magadat, szívedet, családi boldogságodat s nyomorult életedet is.

Csak a harmadik problémát adja a cselekmény. Régi, örökösen égető probléma, melyet legmerészebben Ibsen vetett fel. S e Katonák cselekvénye Nóra-rediviva; a becsületében férjétől megsértett asszony egészen Nóra: a saját eszével gondolkozó, erős szívű asszony.

Íme, hány kérdésbe kapott bele a szerző! Az eredmény pedig az, hogy mindenik gondol­kozásba ejt.

A cselekvény természetesen alig semmi. Széthull ennyi probléma között.

Egy katonatisztnek nyomorult élete, kit összetör a pálya, melyre hivatást nem érez, s melyet reformálni akar. A szegénység eltompítja agyát, megöli szívét, szétdúlja családi boldogságát, s öngyilkosságba kergeti önmagát.

A gyenge mese erősen színezve, tendenciózusan fejlesztve, hatásosan pointírozva vonul el előttünk, bizonyítva, hogy a szerző még nem ismeri a színpadot.

De előkelő tónusán, mélységességén, egypár jól rajzolt alakon, néhány zseniális ötlet­szerűségen már látjuk a nagyra fejlődő tehetség megnyilatkozását.

A szereplők megértették a szerző hatalmas, ideális célzatait.

A Katonák tegnapi előadása magas nívón állott. Komjáthy a szerencsétlen főhadnagy alakí­tásába egész tehetségét belevitte. S minket is - kik kételkedtünk abban, hogy egy analizáló, modern író alakját teljesen képes felfogni - meggyőzött tehetsége izmos voltáról. Udvardyja igaz, öntudatos művészi alakítás volt.

T. Halmy Margit, a feleség - lehetetlensége dacára is - zseniális szerepében annak bizonyult, ki megérdemli, hogy úgy emlegessék, mint “a mi nagy művésznőnk”-et. Egészen Anna volt, a Nóra méltó párja. Székellyel való jelenetében egyszerűen: felülmúlhatatlan volt.

Székely Sándor a szerelmében nemes férfit oly megkapó alakításban mutatta be, hogy nyílt színen is kétszer tapsolták ki. A többi szereplők: Fenyéri, Bartha és Szabó Irma mind igen jók voltak.

A közönség szívesen fogadta a darabot, s volt taps, kihívás bőven.

Az ipartestület jegyzőválasztó gyűlése

Az újonnan alakult debreceni ipartestület tegnap este 5 órakor tartotta jegyzőválasztó közgyűlését.

A testület tagjai nagy számmal jelentek meg, jelezve, hogy érdeklődnek a testület beléletére nagy fontossággal bíró jegyzőválasztás iránt.

Hittük és reméltük, hogy a fiatal egyesület vezetői azzal a tudattal mennek a választásnak, hogy oly emberre ruházzák a jegyzői tisztet, akinek egész múltja teljes garanciát fog adni a fiatal egyesület egészséges fejlődésére nézve.

Arról is meg voltunk győződve, hogy személyes indokok nem fogják a választást uralni, s kicsinyes ellenszenvvel nem fogják az egyesület vitális érdekeit előre eltemetni. De a választás folyamán meggyőződtünk arról, hogy ezeket az indokokat a választók legnagyobb része félretette, s befolyásolni engedte magát oly egyénektől, kik a fentebbiektől teljesen eltérve, a legkicsinyesebb személyes motívumoktól vezéreltettek.

És ami a legnevetségesebb az egész dologban, oly egyének voltak ezek, kiknek a választásban semmi szavuk sem volt.

Vagy hogy nyíltan beszéljünk, megkérdezzük Vetéssy Béla rendőrfogalmazó úrtól, hogy meg­engedhetőnek tartja-e azt, hogy ő mint rendőrségi tisztviselő aktív szerepet játszik egy választáson, melynek jelentőségét méltányolni nem tudja, s melynek végzetes lefolyását azok fogják érezni, akiket ő félrevezetett. Nem vezet bennünket sem rokon-, sem ellenszenv, mert hiszen Botz Eleket nem ismerjük, hírét sohasem hallottuk (de talán senki sem Debrecenben), de annyit a közjó, s különösen ennek a fiatal testületnek érdekében ki kell jelentenünk, hogy az az eljárás, mely egy ismeretlen, iparügyekben laikus embert csupán manőverből a jegyzői székbe ültetett - csak az iparosok érdekeire lesz végzetes. Annyival inkább, mert ez a tett előre illuzóriussá tette az egyesület békés, egyetértő működését.

És legyenek arról meggyőződve, úgy a főkortes úr, mint társai, hogy Fittler Jenő meg fogja találni azt a tért, amelyen a közügyet legjobb tehetsége szerint szolgálhatja, s a tegnapi eset nem Fittler Jenőre nézve fog hátrányos lenni, hanem azokra, kik képesek voltak személyes ellenszenvből közérdeket sértő kárt okozni.

Üdvözölje bár ünnepélyes sürgönnyel a maga Botz urát Tóth Kálmán úr, ez a választás az elfogulatlanok előtt helyes nem lehet.

A választás lefolyásáról különben röviden számolunk be:

Jelöltettek a következők s a következő sorrendben.

1. Fittler Jenő
2. Kepes Géza
3. Dr. Botz Elek

Beadatott 33 szavazat, melyből Fittler 12-őt, Kepes 3-mat, Dr. Botz 18-at kapott. S így Dr. Botz Elek gyulafehérvári ügyvédjelölt az ipartestület jegyzőjévé választatott.

A választás után úgy a választás folyamán történt korteskedés, mint a megválasztottnak jogtalan jelölése miatt óvás emeltetett.

Reméljük, hogy ez az óvás az illetékes helyen helyet fog találni.

Paraszttragédia

Divatos drámaíró urak, tudják-e Önök, hogy a felső tízezren kívül még nagyon sokan élnek, szenvednek körülöttünk?

Elhiszik-e, hogy az élet nem olyan finnyás, mint az Önök tolla, és sokkal több invenciója van, mint az Önök képzelődő agyának?

Önök exkluzív hajlamaikkal még a tragikumot is oda vitték, hol “kék vér”-nek hívják a korcsvért, s hol a legnagyobb tragikum a gerincsorvadás vagy a paralízis progressziva, mert nálunk - hogy paradoxonnal éljek - még a tragikum sem egészséges.

Óh, uraim, Önök sokat képzelnek magukról és másokról is, de nagyon keveset tudnak.

Önöknél működik a szellemi arisztokrácia tudatának valami obskurus, beteges faja, mely elbizakodottá, korlátolt gondolkozásúvá teszi az embert; befogja a szemét, hogy ne lássa, amit igazi embernek látni, igazi poétának megírni érdemes…

Érzem csekély voltomat az önök híressé vált, öntelt egyéniségükkel szemben, s kérve kérem, bocsássák meg önfeledt kifakadásomat.

Íme, kárpótlásul egy-két vonással, dekadens modorban, egy életképet rajzolok, amelyet azonban - félek - nemigen fognak elolvasni.

…Nem a felső tízezerről szól ugyanis…

*

A vén Kovács Péter kiadta a lelkét.

Fekete lehetett.                              

Húsz évvel ezelőtt megölte az anyját a felesége kedvéért.

Elzárták 10 évre.

Mikor visszakerült Érbagosra, behúzódott a faluvégi tornácos házba, sohse’ látták többet.

De a család többi tagjait sem.

A házat kerülte még a kóbor kutya is. A Kovács gyermekekkel szóba nem állott még a tiszteletes úr sem, pedig az igen kegyes, jóravaló bibliás ember volt.

Halála hírét egy vén cigányasszony vitte meg. A temetésen a pap volt ott csak “muszájból”.

Az is elsietett, mihelyt lerótta a dolgát.

Nem vigasztalta a hátrahagyott családtagokat; úgy tett, mint három éve, mikor az asszonyt temette. Miatyánkot mondott, a többi nem az ő dolga.

Kovács Péternek három gyermeke maradt. Nagyra felnőttek mind a hárman.

Erzsi 21 éves volt már, a fiúk pedig férfikorban voltak.

Gyermekkorukban csak megvettetés, utálat volt a részük, nem is volt a szívük csak egymás számára nyitva.

Ide voltak kötve, ehhez az átkozott helyhez. Itt pedig kinek kellett volna a Kovács Péter lánya, vagy melyik lány tűrte volna el a Kovács fiúk csókját, ölelését.

Rájuk ült a végzet, nem tehettek ellene semmit.

Borzasztó este volt a temetés utáni este.

Meghalt az az ember, ki nekik apjuk, mindenük volt; aki miatt őket elátkozta a világ.

Künn esős, ködös novemberi éjjel borult a falura. Mindenütt köd, fojtó, nehéz köd.

Mintha őket akarná a világtól elzárni. Mintha a temetőt legjobban elfedné. A temetőt, hol apjuk nyugszik - ha meg tud nyugodni -, a temetőt, mely itt van a faluvégen, az ő házuk mellett!

Ott ül a három testvér a füstölő kemence mellett.

A harmadik, az idősebb fiú most jött be az ólból.

Addig csak ketten ültek a padkán: a leány és a fiatalabb fiú.

Tudtak-e beszélni valamiről? Volt-e mondanivalójuk?

A leány sírni kezdett, aztán megtörölte a szemét, később csak sóhajban szakadt fel kebléből a fájdalom.

- Mi lesz?

A legidősebbnek jutott legelébb eszébe a kérdés.

Elmenni nem lehet. Hova menjenek? Minden ősapjuk itt élt. Ezt a földet nem lehet odahagyni. Élnek tovább, elzárkózva, mert másképp nem lehet. Nem engedi a világ. A világ, mely Érbagoson is olyan önző, gonosz, mint a modern Babilonban; a világ, mely minden emberi botlásnak, tévelygésnek legelső oka, valódi szerzője.

És éltek tovább, hogyha ez élet volt. Mondjuk hát másképpen: húzták az élet terhét.

Ki képes egy olyan szívet elgondolni, melynek érzései közt az foglal első helyet, hogy engem a világ utál; nincs senkim ezen a két lelken kívül, kik velem együtt el vannak átkozva.

A vén cigányasszony kereste fel néha-néha őket.

Talán így lett minden megtudva.

A büszke bagosiak nemsokára beszéltek már Kovácsékról.

Kovács Erzsi áldott állapotba jutott. Csendőrök, orvos, bíró jött a faluba, s betetéződött egy nyomorult család végzete, átka…

*

Nem história ez, elöl címzett uraim! Igaz - bár durva - rajza annak az életnek, melyben nemcsak tízezer ember vesz lélekzetet.

Önök - ha elolvasták -, kinevetnek engem, s talán őrjöngőnek tartanak, de ismerek én egy lángelmét, mely ilyen tragikumot lát meg az életben, ilyen tragikumot önt alakjaiba.

És ez a tragikum legjobban megközelíti az igazságot.

Mi ez az igazság?

Az, hogy az ember vétkezik az emberekért, és bűnhődik az emberek által. A vétek bűnhődést érdemel, de erre a büntetésre az emberek nincsenek felhatalmazva. És hogy mégis büntetnek - ebben van az élet tragikuma!

Hauptmann Gerhart az, ki először felfedezte ezt az igazi tragikumot.

Őneki agyvelője, szíve és szeme van. Felülemelkedik az emberek felett. A plebsen és a felső tízezren is. Ezért ő olyan nagy, s ezért Önök - divatos színműíró urak - olyan kicsinyek.

Különben jó lélekből ajánlom önöknek az én igénytelen, néhány soros, de az életből másolt rajzomat.

Toldi Miklós

Ha a negyedik gimnazisták magyar nyelv tanára azt akarja, hogy Arany Toldija mélyebben vésődjék a kisdiákok memóriájába - küldje el őket Szigeti József dalokkal és tablókkal tarkázott “történeti színművének” megtekintésére.

Amit eddig Arany művére nem mertem kimondani, kimondom most e darab megtekintése után, hogy a Toldi-monda kész naiv eposz-tárgy, melynek naivsága a színpadon valósággal meghatott.

E darabnak főbb szerepei még nem is oly régen a legmagasabb színészambíciók tárgyai voltak, s nem csalódom, hogyha a tegnapi szereplők igyekezetének, jobb sorsra érdemes buzgalmának megfejtését ebben a hagyományos véleményben keresem.

Természetes, hogy egy ilyen darab szerepeinek megvannak a magok sablonos alakításmódjai, melyek ellen a legmodernebb színész sem cselekedhetik.

Ettől a sablontól való szabadulni törekvést leginkább Komjáthy (Toldi M.) és Ódry (I. Lajos) játékában láttam. Nem számítva Sziklayt, kinek alakítása (a vén sírásó) vetekedett az egész darab értékével. Bartha elég tűrhető Toldi György volt. Rubos jól játszott, szépen énekelt. Szentes igen jó bohóc volt. Ismétlem, hogy az igyekezet egyik szereplőnél sem hiányzott; az eredmény a diákság lelkes tapsából s ovációjából állott.

Bánk Bán

Tegnap ünnepi előadásban láttuk viszont Katona remekművét, melyet egy “újévi allegória-képlet” előzött meg.

Az előadás igyekezett méltó lenni Katona halhatatlan művéhez, s hogy egészen nem volt méltó, részben a szereplőkön, részben pedig a közönségen múlott.

Az esti szép számú közönség nem Bánk bánért, hanem az ünnepért verődött össze, és sokszor hatott zavarólag az előadásra.

Az előadás különben, egypár szereplőnek érintett gyengeségét leszámítva, egészben véve sikerült.

Komjáthy Bánk bánja nem közönséges alakítás. Van benne igazság, hűség és művészet. Mindvégig megkapó, érdekes és sok új vonást mutató alakítását lelkesen tapsolta meg a közönség.

Komjáthyné jó Gertrudis volt. A negyedik felvonás végjelenete után percekig tapsolta a közönség.

Ódry Ottó szerepében minden lehetőt megtett. Egyre azonban figyelmeztetjük. Ottó gyenge jellem, egy eleven báb ugyan, de rajzolásának mégis művészinek kell lenni. Az ő Ottójában több művészi öntudatosságot szerettünk volna látni.

Petur bánt Fenyéri egyik legjobb szerepének tartjuk. Sokoldalú művészünk tegnapi játéka csak igazolta azt, hogy benne erős és igaz művészegyéniséget bírunk.

Tanay Biberach szerepében - sans fráse - kabinetalakítást nyújtott. A fiatal művészt most közelebb háromszor, három különféle szerepkörben láttuk, s ő mindenütt igazi és nagy sikert ért el. Sokoldalú, intelligens, talentumos színész, ki sokra fogja vinni. Sziklay (Tiborc), T. Halmy Margit (Melinda), Csatár (Simon bán) jók voltak. A többi szereplők is buzgólkodtak.

Fekete vér

Jókai legújabb darabját adták elő az este.

Kritikát írni róla a köteles kegyelet és a nem köteles előítélet egyaránt tiltják.

A dráma mezejére hány óriás poéta tévedt a maga tündérkertjéből, s nem vitt oda semmit, csak emlékezést és szívet.

De ez a szív csak a poétáé, mely annyi részre osztva megindítani nem tud; az emlékezés a poéta rajongó olvasóié, kik hisznek, mert emlékeznek, rajonganak szintén az emlék kedvéért.

A Jókai darabját hálás kegyelettel fogadta a közönség.

Szép, ragyogó világ a poétáé. A nap fényesebb, a föld virágosabb. Az ember nem közönséges, hanem rendkívüli célokért küzd, melyeket megérteni csak ő, a poéta, nem pedig mi, szürke emberek vagyunk hivatva.

A Fekete vér meséje az elnyomatás bús korszakára esik. A nemzet bukásán gyászoló honleány, az összesküvő főúr, a viszonyokkal gyáván megalkuvó szolgalélek, az elnyomott nemzettel titokban rokonszenvező “bezirker”, mind ennek az előttünk már érthetetlen, csodás kornak alakjai. A női angyal-ördög alakot a költő abból a világból hozta le, melyben a cigányasszony is részt vehet a főúri estélyeken; melyben a cigányművész az aranyat csak emlékbe tartja meg.

Elvonulnak előttünk a ragyogó események élethűség látszatával, de mégis csak a mese igazságával.

Az örök igazság győz. A zsarnoki szolga bukik, és ez a bukás olyan borzasztó, olyan rendkívüli, hogy eltagadhatatlan hatását még az “elcserélt gyermek” meséjének sablonos, triviális volta sem rontja le.

Elmondani a mesét felesleges. Ismerjük a regényt és ismerjük - Jókait.

A közönség lelkesedett, tapsolt. A szereplők erejökhöz mérten minden lehetőt megtettek.

Ódry a hazafi főúr szerepében valósággal excellált, sok tapsot kapott.

Székely ambícióval s szép eredménnyel játszotta meg lehetetlen szerepét.

Igen jó volt Tanay, valamint Kiss Irén, Sziklay és Rubos.

A többi szereplők is buzgalommal játszottak.