betegen

Szeretném valakinek elmondani, szeretném sírva bevallani, hogy én nyomorult, beteg ember vagyok. Az ajkamon a mosoly, az arcomon a derű, a szememben a büszkeség sugara nem más, mint hitvány tettetés, világbolondító álarcoskodás… Mert én beteg, nagyon beteg vagyok. Ha láttok tivornyázó éjeken kipirult arccal, ragyogó szemekkel, dalolva cinikus otrombasággal, leányt ölelve égő vággyal - sajnálkozzatok rajtam, nyomorult emberen. Mert beteg az én szívem, beteg az én lelkem. Nem érzem a bor ízét, csak a mámort, a feledést keresem, hiába… hiába… Nem korbácsolja fel a vérem mulató leánynak rám tapadó csókja. Ha visszacsókolom, mélységes undor, utálat fog el. Ha beszélek ideálról, dicsőségről, ihletett percekről, költői ábrándokról - nem érzem, amit mondok. Nem lelkesít semmi, semmi a világon… Beteg vagyok, lázas, nehéz beteg. Beteg vagyok, víziókat látok. Előttem őrült kaleidoszkóp gyanánt rohan el ezer és ezer látomány… …Látok egy éhes embertábort. - Csoportokban harcol a kenyérért. Ott, ahol a legnagyobb darab kenyér fekszik a porban, ott a legnagyobb a küzdelem. Már beletapodták a porba, már bepiszkolták vérrel, és mégis milyen pokoli triumfussal rohan el vele a küzdők legerősebbike, mikor leverte vetélytársait. Hogy üvölt a levert állati sereg, hogy siratja az elrabolt koncot! Rémítő kép!… …De új csoport áll ismét előttem. Feszületek hosszú sorban. Közülök egy durva fakereszt olyan ismerős. Nézem, nézem, felette ott a négy betű I. N. R. I…. Ezekre a feszületekre az igazság bajnokait feszítették fel. A feszületek előtti nagy tömeg az a dicső emberiség, melyet annyi szószátyár dicsér, mely tombol az ártatlan vér láttára. Azután egy új vízió üldözi a lelkemet, égeti az agyvelőmet. Egy tarka csoport verődik elém. Mintha valami komikumot kedvelő hatalom durva szeszélyének hódolna, démoni alakok s angyalok egy tömkelegben kísértenek. Milyen alakok e borzasztó csoportban!… Madonna arcú asszonyok buja, aljas, hívogató arccal… Pártás leányok mocsokkal a tiszta homlokon, kísértő árnnyal hátaik mögött. Látom a költőt, kinek szívében annyi láng, amennyi egy világot megtisztíthatna, és mégis meggyalázva, elhagyatva fekszik rothadt szalmaágyán. Látok egy bíbor ruhájú, márványarcú nőt, kinek kezében karcsú, könnyű mérleg, neve dicső, feje felé írva lángbetűkkel: Justitia. De a szép nőnek nincs szíve, csak gonosz, durva ösztöne van. Szeme nem látja az igazi nyomorultat, fülét megvesztegeti az arany csengése… …És még mennyi ezer, szívet rémítő alak!… Óh! ezek a víziók szív nélkül is megőrjítenek! Beteggé tettek, örökre beteggé. Beteg a szívem, beteg a lelkem, nincs nyugalmam, hitem, nem érez a szívem. Hazug a mosoly az ajkamon, nem őszinte egy kacagásom, feledni tudnék, s nem tudok… beteg vagyok, nagyon beteg, talán a szívem fáj, talán a szívem halt meg…