Ha
a negyedik gimnazisták magyar nyelv tanára azt akarja, hogy Arany Toldija
mélyebben vésődjék a kisdiákok memóriájába - küldje el őket Szigeti József
dalokkal és tablókkal tarkázott “történeti színművének” megtekintésére.
Amit
eddig Arany művére nem mertem kimondani, kimondom most e darab megtekintése
után, hogy a Toldi-monda kész naiv eposz-tárgy, melynek naivsága a színpadon
valósággal meghatott.
E
darabnak főbb szerepei még nem is oly régen a legmagasabb színészambíciók tárgyai
voltak, s nem csalódom, hogyha a tegnapi szereplők igyekezetének, jobb sorsra
érdemes buzgalmának megfejtését ebben a hagyományos véleményben keresem.
Természetes,
hogy egy ilyen darab szerepeinek megvannak a magok sablonos alakításmódjai,
melyek ellen a legmodernebb színész sem cselekedhetik.
Ettől a sablontól való
szabadulni törekvést leginkább Komjáthy (Toldi M.) és Ódry (I. Lajos) játékában
láttam. Nem számítva Sziklayt, kinek alakítása (a vén sírásó) vetekedett az
egész darab értékével. Bartha elég tűrhető Toldi György volt. Rubos jól
játszott, szépen énekelt. Szentes igen jó bohóc volt. Ismétlem, hogy az
igyekezet egyik szereplőnél sem hiányzott; az eredmény a diákság lelkes
tapsából s ovációjából állott.