újságcikkek - messzenéző

Valami gácsországi tanító fogta magát, s feltalálta a villamos messzenézőt. Furcsa valami; az ember előveszi a térképet, megnézi, merre van Párizs, odairányítja, s látja a modern Babilont.
Aztán, hogy a múltkor eljöttem Zilahról, s elbújtam a mi kis falunkban, unatkozni kezdtem.
Éppen egy verset írtam meg, mikor pokoli gondolatom támadt. Vannak ugyan, kik azt tartják, hogy nekem a versírás előtt van pokoli gondolatom, de mindegy, a gondolat elég pokoli volt, ámbár - mint azt Noénak is sokan mondták - minden pokoli elég.
Megfogalmaztam egy sürgönyt: “Boldog néptanító
Gácsország.
Kérek utánvéttel messzelátót.
Rövidlátó
Magyarország”
A címzettet még csak megkapták, lévén egyetlen boldog néptanító Gácsországban, hanem én 48 óráig néztem messze a messzenézőt, de rossz szemeimmel nem láttam sem a messzét, sem a nézőt.
Végül pótló magyarázatképpen megsürgönyöztem:
“Messzelátót kérő rövidlátó Zilahon, verseskötetet kiad”.
Persze megtudták, ki az a rövidlátó.
Megkaptam hát a csudagépet!
Nem tudom talán egészen jól és híven leírni; a lencsetannal sohse voltam tisztában, akármilyen tisztában is voltam. (Hm!)
Állványra állítottam, s Zilahnak szegeztem.
Csütörtöki összetartás volt éppen, odaláttam a Népkertbe.
De milyen látvány volt! - a boldogtalan gács rosszul konstruálta meg a gépjét, s mindent fordítva mutatott.
A látvány csinos, de kínos volt; senkit sem ismertem meg a lábáról.
Összepakoltam a gépet, és sürgönyre tettem írván eképpen:
“Boldogtalan tanító
Gácsország.
Messzelátó nem lát. Forduljon fel; mindent felfordít; ilyet ki látott, pénzt tőlem nem lát.
Rövidlátó”
Válasz nem érkezett.
Szil 1898. július 24.
Erdneyda

újságcikkek - nyári estén

Magával ragadott a csendes, varázsos nyári este titokzatos hatalma.
Mintha más szívünk volna ilyenkor! Ott ült mellettem, és a szívem mégsem dobogott, mégsem vert gyorsabban. Valami bolond, álmodozó hangulatba ringatott az enyhe levegő, a csillagos ég, az édes nyugalom!
Mikor a természet csendje néha-néha az én szívemben is nyugalmat teremt, Ő jut eszembe; Ő, ki egy ilyen nyugodt percért sóvárgott mindig, akinek szíve soha meg nem szűnt harcolni az ésszel, küzdeni a valóval.
Ő jut eszembe, kinél senki sem érezte jobban az élet átkát, ki az igazságot dőrék módjára nem kereste az emberekben, csak saját szívében, ebben a sokat kínzott, sokat szenvedett szívben, melyben a leggyötrőbb érzések a legédesebb dalokban forrtak össze.
Ő jutott eszembe most is.
Boldogságot érzek, mert megértem minden dallamos sorát, megértem szívének minden fájdalmas jajdulását, mert éppen úgy megvetem a tömeget, mint Ő, s úgy érzem, úgy vallom a szellem nagyságos célját, jogos büszkeségét, mint vallotta Ő, ki ott a sírban a sokat megénekelt Nirvánának kimondhatatlan boldogságát osztja, és sokkal boldogabb, mint jómagam itt, a szép nyári estén, mélységes csendben álmadozva róla, mellettem egy szép boldogtalan asszonnyal, aki folyton csitítja a szívét, mert csak szép asszony, hódító szép asszony akar lenni, olyan, mint a többi üreslelkű, üresszívű, léha.
Őt is álomba ringatta a nyári este. - Talán holnap, holnapután szemrehányásokat tesz magának gyengeségeért, de most nem bír a szívével, valami bűvös erő olyanná tette, amilyen valóban, s amilyen ő nem akar lenni: érzékeny, álmadozó, gyönge nővé, aki édes rejtélyek, sejtelmek világában él, kinek érzékeny szívecskéje többet megfejt, mint ezer bölcselő lázas, töprengő agya, s kinek minden érzése egy édes, misztikus, csengő költemény.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ugye, maga is álmadozik, nemcsak azok a sokat gúnyolt poéták? Látja, a szívet legyőzni nem lehet. Nem talál annyi boldogságot egy végigjátszott életben, mint egy átérzett percben.
Egy pillanatra látszott arcán a meglepetés restellő kifejezése, s aztán szokásos dévajságával felelt.
- Nem ábrándoztam; tudja, hogy nem szoktam éretlenkedni…, hanem maga mellett nem lenne csoda, ha elaludnék az ember!
- Veszek magamnak annyi bátorságot, hogy akarata ellenére bóknak vegyem, amit mondott. - Meg tudnám gyűlölni azt az embert, aki ebben az órában is olyan lenne, mint máskor. Nem, most nem tudnék sem a kis Bojárné kalandjairól beszélni, sem a maguk új csillagáról, a kis Fehér hadnagyról. De tudom, hogy magának sem jutott egyik sem eszébe; ilyenkor nem bánt, nem sért bennünket semmi hétköznapi, semmi közönséges. Maga sem haragszik most még arra az elég udvariatlanul “kis ostobá”-nak elkeresztelt “idősebb bakfis”-ra sem, aki elkacérkodta előle a fekete bajuszú, karcsú fogalmazót.
Látja, én, bevallom, álmadoztam. Eszembe jutott a hangulatok nagy költője, akit maga nem tud, vagy nem akar megérteni, aki az álmodozást nevezte a boldogság előcsarnokának, az álmot hívta mennyországnak s az örökös álmatlan, megsemmisítő Nyugalmat az ember boldogságra hívó céljának.
Zsúrról, flörtről sohasem énekelt: csillogó, lármás bálokban a szív nyugalmáról fogant epedő dal a szívében, amíg előtte érzéki asszonyok, ostoba libácskák, nyegle divatbábok, üres fejű katonák keringtek tarka zűrzavarban.
Mert szíve volt.
Most elhamvadt, de akkor égő, dallal telt, nemes, büszke szíve, mely jobban, szebben, százszorta többet érezett, mint bárkié.
Mosolyog? Bocsásson meg, de én sajnálom magát! … Miért visel álarcot, miért titkolja a szívét?…
Százszor boldogtalanabb, mint én, mert nem vallja be, hogy boldogtalan.
Tudom, hogy érzi, éppen úgy, mint én azt a tehetetlen fájdalmat, hogy olyan világban élünk, mely nem a mi szívünknek való.
Érzi a választás nehézségét; olyanná lenni, mint a többi közönséges ember, vagy magunkhoz hasonlóvá tenni egy egész világot.
Érzi, hogy őrült cél lenne mind a kettő; őrült cél, elérhetetlen - eltemeti hát a szívét, álarcot vesz s a tömeg közé vegyül.
És azután - még boldogtalanabb, mert megszűnt számára a legerősebb vigasztaló: az “Én” büszke öntudata!…
Hiszen meghazudtolta magát, megtagadta szívét, lelke boldog, és - mégis komédiázik!
Talán ezt gondolta maga át az előbb is, és nekem nem meri bevallani.
Látja, ha néha megrémülve veszi le álarcát, s várja, hogy dobogó szíve valami titkos nyomástól melyik pillanatban fog megszakadni, hogy meg tudná vigasztalni az a néhai igénytelen poéta!
S miként Ő, úgy maga is eljutna ahhoz az átszellemült elvhez: Hiába minden, minden csak hangulat; a szív a teremtő, az álom az élet, s az elmúlás az élet célja!
Ezen gondolkoztam, talán maga is ezen gondolkozott, és fülembe cseng az ő verse:
Hogy elmúlásra vágyunk,
Van olyan pillanat,
Az őrület szivünkben
Sötét vetést arat.
Hogy álmatag tépődünk,
Van olyan pillanat,
Míg forró köny lecsordul
A szempillák alatt.
És neki is nyugtot adott az álom, ez az édes mennyország.
…Elhallgattam. Csillag futott le. Falevél zizegett, hűvös kezdett lenni. A szép asszony gúnyos arccal nézett rám, azután megigazította gallérját, s menni készült.
Köszönni akartam: nem engedte, hogy szokás szerint megcsókoljam fehér kis kezét, s olyan hidegen, olyan hűvösen csengett a fülembe indulatos hangja:
- Akármilyen hatással is van magára egy ilyen szép este, nem szabad magának megengedni egy nővel szemben, hogy olyan rettenetesen unalmas legyen, s unalmas voltát atyáskodó gorombasággal tetőzze!
…Egyedül bolyongtam késő éjszakáig. Ismét és mindig Te voltál eszemben, Te édes szavú költő!
Igazad van. Az olyan szív, mint a tied volt, nem talál egy meleg, hozzá hasonló társat.
Igazad volt, igazad van. A te szíved s az én szívem is örökös árvaságra van teremtve - de örökös, fájó büszkeségre is.
Olyan volt a te Lajkád is, mint ez a szép asszony: rabja a világnak, örökös színésznő; értem, átérezem búcsúdalodnak utolsó sóhaját:
E végső hang is halkan elpihen
S gúnykép cseng vissza szived mélyiben!
Igen! A gúny a mi osztályrészünk! Óh, hogy ilyen tündéri édes nyári éjszakán sem tud elpihenni a szívben a boldogtalanság kínos tudata!…
Szil 1898. július 24.
Ady Endre

újságcikkek - a zilahi dalkör tasnádon

Nagy öröm, boldog megelégedés és magasba szárnyaló büszkeség tölti el a mi szívünket akkor, amikor ezeket a sorokat papírra rójuk.
Tizenkilenc év óta fennálló dalkörünk diadaláról adunk hírt az alábbiakban, arról a fényes, dicsőséges hangversenyről, amit a f. hó 16-dikán Tasnádon rendezett.
És zengik a mi ajkaink a tasnádi és vidéki közönség dicséretét, s fejünket mélyen érzett hálával hajtjuk meg az előtt a páratlanul megnyilatkozott pártfogás előtt, amivel Tasnádon a Zilahi Dalkört, ezt az - itthon sok esetben méltatlanul mellőzött - egyesületet fogadták.
Legyenek általunk is üdvözölve mindazok, akiknek ebben részük volt, akik sokkal méltányosabbak voltak, több elismeréssel adóztak azok iránt a fáradhatatlan emberek iránt, akik sokszor pihenésre szánt idejükből fogják el azt a pár órát, amit a saját és mások gyönyörködtetése céljából a dalművészet szolgálatában töltenek el, s akik éppen ott, ahol leginkább elvárhatnák, saját otthonukban kénytelenek leggyakrabban a fájó közönnyel megküzdeni.
De hagyjuk ezt; ne vegyüljön ürömcsepp a mi örömünkbe; ne háborítsa semmi disszonáns hang a mi ünneplésünket, amivel a tasnádi közönségnek, ezeknek az igazi műbarátoknak adózunk. Mert, íme, örvend a mi lelkünk, ajkaink hálaszózatot zengenek a vármegyénkbeli Érmellék virágzó székhelyéhez, s fejünket hálatelten hajtjuk meg előtte.
És ha el-elhangzik itt alább tudósítónk szájából egy-egy keserű hang, legyen az neki megbocsátva, annak is van bizonyos jogosultsága; pedig míg a tasnádi fogadtatásról szólunk, lelkünkben csak örömet, boldog megelégedést érzünk.
*
Kijöttem már a latinból, de mintha igy szólana egy latin közmondás: Nemo profeta in patria sua.
Furább társadalmi viszonyok sehol sincsenek, mint Zilahon.
Látszólag van egy hatalmas intelligens osztálya. Látszólag csakis; mert ha tényleg volna, volnának virágzó társadalmi intézményei, volna magasabb társas élete, volna közvéleménye, sok minden volna, ami most nincs.
Van aztán egy hatalmasabb lateiner osztálya, példátlanul széttagolva, szertehúzva. Társas életre, magasabb szellemi élvezetekre nincs benne semmi hajlandóság, de annál fejlettebb érzéke van a kisvárosias pletykázáshoz s az indusokat megszégyenítő kasztrendszerhez.
S hiába minden olyan kísérlet, mely a széthúzó erőket egy humánus vagy nemes cél érdekében egy pont felé törekszik irányítani!…
Itt van többek között a dalárda példája. Olyan testület, melyet minden közönség pártolni, dédelgetni szokott.
Fontos, mint művészi; fontos, mint társadalmi intézmény.
Nekünk pláne, kiknek műcsarnokunk csak 2000 év múlva lesz, kik jó színészeket három évben egyszer látunk, kiknek irodalmi körünk nincs, zeneismeretünk a kottán felül nem terjed: nagyon meg kellene becsülnünk egyedüli művészeti intézményünket, törekvő, derék s jó vezetés alatt álló dalárdánkat.
Mi az oka ennek az ellenkező, rideg viselkedésnek?…
Eddig is céloztam reá; alkalomadtán megpróbálok beszélni róla, most már elég volt az őszinteség, s tudom, hogy csak inkognitóm fog megőrizni (ha megőriz?!) a fejbetöréstől…
Elmondtam pedig mindezt, (el kellett mondanom) abból az alkalomból, hogy a negligált (? Szerk.) Zilahi Dalkör óriási sikerrel hangversenyezett Tasnádon.
Tasnádon, ebben az egyszerű, különben tagadhatatlanul intelligens nagyközségben, mely csak félve meri magát városnak nevezni. Felejthetetlen nap ez a július 16-dika a tasnádiakra s dalárdánkra is.
Az esteli vonattal érkező zilahiakat impozáns küldöttség várta a pályaudvarnál.
A vendégeket Träger Antal adóhiv. ellenőr fogadta, lelkes, szép beszéddel.
Somogyi Jenő főgimn. tanár válaszolt, s mondott hálás szavakban köszönetet a szíves fogadásért - a dalkör nevében.
Hosszú kocsisorban, fellobogózott házak között érkeztek a városba a vendégek, s a hang-verseny kezdetéig volt elég alkalmuk méltányolni a tasnádi szíves vendéglátást, jó konyhát és zamatos borokat.
8 órakor kezdődött a hangverseny.
A közönség jó része nem fért be a “Cserey-szálló” állítólagos nagytermébe, amely a “nagy” jelzőt talán a “Tigris” terménél is kevesebb joggal viselheti.
Na de azért nagy volt a lelkesedés; a szomszéd termek is mind tele voltak.
Mikor dalárdánk az emelvényre lépett, zúgó taps fogadta, mely Huber Szabadságdala után csak fokozódott.
Czikle Valéria k. a. az orz. színiakadémia növendéke szavalt ezután. Endrődi Visszavárlak c. költeményét adta elő. - Amennyiben szavalatához nagy várakozásokat fűztek, s amennyiben szavalatával nagy sikert ért el - én is részletesebben beszélek róla. Endrődit, a poétát nagyon jól ismerem. Erős költői tehetség a legmerészebb fantáziával. Ez a fantázia követtet el vele óriási botlásokat. Mert vannak idegen, modern poéták, kiket ha egészben követni, megérteni nem is képes a nagyobb lelki evolúciókat át nem szenvedett nyárspolgár, de akik mégis fölkeltik a lángész iránti csodálatot.
Az Endrődi fantáziája nem ilyen.
Lehetetlen azt követni, lehetetlen méltányolni, de legkevésbé lehetséges átérezni azt, amibe különben csak a fantázia segítségével esett bele a poéta; értve a legcsodálatosabb, a legzavarosabb érzelmeket. - Czikle Valéria követni akarta Endrődi csapongó fantáziáját. - Fokonként, számtani sor szerint lett szenvedélyesebb, erősebb a hangja, ez a hajlékony, susogásra és kitörésre egyformán alkalmas gyönyörű hang, de amit a költő át nem érezhetett - nem tudta átéreztetni velünk a bájos előadó művészete sem.
Annál nagyobb sikert ért el azután a negyedik pont cimbalomkettősének szólóvá degradálása következtében kárpótlásképpen előadott szavalatával. Tompa Három daruját adta elő.
A megtestesült bájt, kedvességet, természetességet és művészetet láttuk itt, ne tűnjék fel tehát egzaltáltnak a dicséret.
Egyénisége, tehetsége szerintem a társadalmi színművekben fog gyönyörűen érvényesülni, mert a túl-patetikus részek könnyen sablonossá teszik. - A rendezőség gyönyörű csokorral lepte meg a kisasszonyt, de - Istenem - mennyivel nagyobb kitüntetés a művészi léleknek a taps, a tetszés, melyben a közönség részesítette!
A dalkör népdalegyveleget adott elő, harmadik pontképpen. Zúgó tetszés miatt kénytelenek voltak megismételni.
Valamint meg kellett ismételnie dr. Hunyady Jánosnak is zajos tetszést nyert, remek cimbalomszólóját. Utána ismét a dalárda énekelt. Huber Honfidalát adta elő. Ezt is meg kellett ismételnie.
Hunyadi Béla szavalta ezután Coppée-nak, ennek az Istentől kedvelt poétának A kovácssegédek sztrájkja című gyönyörű, modern költeményét.
Modern volt az előadó felfogása is egészen a - jelmezig.
Szavalata igazi, művészi élvezetet nyújtott a hálás közönségnek.
Újból a dalárda szerzett tapsokat, megismételve az előadott darabot - a közönség óhajára. Lelkes volt a hangulat, s ilyen emelkedett hangulat mellett szavalta el Farkas Sándor, a mi kedves poétánk, a magyar dal szépségét zengő remek költeményét.
A költemény szépsége, de meg az a körülmény, hogy a dalárda hatalmasan bizonyította be a magyar dal páratlan voltát - nagy és zajos tetszésben részesült.
Indulóval fejezte be aztán a dalkör a hangversenyt, melynek végén nem akart véget érni a kihívások sora.
A hangverseny eredménye pedig teljes erkölcsi és anyagi siker. Lekötelezettje ezért a dalárda az egész tasnádvidéki közönségnek, rendező bizottságnak, főképpen Mihály Károly ügyvédnek, kinek agilis működése a siker érdeméből oroszlánrészt kér. A hangverseny után benn a teremben kezdődött a tánc, ami ugyan kissé bajos és merész vállalat volt az óriási közönség miatt. - De azért csak járták benn, kint a verandán pedig folyt a “magnum áldomás”, valósággal “folyt”. A szép, enyhe nyári éjben fel-felhangzott a dalárda éneke vagy egy-egy lelkes hangú pohárköszöntő.
Virradtig tartott a muri.
Reggel a dalárda néhány tagja visszament Zilahra, nagy része azonban a tasnádiak óhajára ott maradt a délelőtti isteni tiszteleten részt venni.
Beszámolva a dalárda sikeréről, egyáltalában nem vagyok abban a hitben, hogy talán ezek után a zilahi közönség a saját dalárdáját kegyes lesz felfedezni.
Félti az idegeit az esetleges lelkesedés izgalmaitól, s talán duzzogni fog a bevezetésül elmondott igazságokért.
Szil 1898. július 24.
Diband.

újságcikkek - előfizetési felhívás

Egy kis kötetnyi verset akarok kiadni. Nem a nagyközönség számára, hiszen annak az enyéimnél jobb versek sem kellenek; csak ismerőseimnek, csak azoknak, akik azon kis helyen laknak, hova képzeletem bárhonnan visszatért, amely éppen úgy szülőföldem, mint legszentebb illúzióim testet öltött képe. Az irodalmi stréberek példáját nem követtem; ha volt olyan dalom, melyről azt hihettem, hogy amint az én szívemet megvérezte az az érzés, melyből formálódott, melyből fölfakadt, úgy fog talán egy szenvedő szívnek a rokonérzés erejével megnyugvást adni - azt a dalt is ismerősnek, jó barátnak szántam, mert ezeket szeretem, mert a szeretet diktálta minden soromat. Még ott is, ahol talán az ifjú szív emésztő lángjával eszményt, tekintélyt próbálok égetni, még ott is a szeretet, az Igazság szeretete vezetett. Nem hívom ki, nem is várom a kritikát. Szívem még küzdő helye az ifjúi zavaros tárgyakat kereső érzések csatáinak. Az én verseim még csak keresik azt, mely különben is csak törekvés marad, s legfennebb iránya változik: az igazságot. Azt sem ígérem, hogy a könyvemre teendő esetleges kritika reám hatással fog lenni: nem, mert a szerénység affektálása több a szerénytelenségnél, s nem főleg azért, mert kritikus nem tanított meg senkit verset írni. Az első kötet az a poétának, ami a kisdiáknak az első - legtöbbször félkrajcáros - cigaretta. Az ismerősöket, a közönséget kérem: ne engedjék, hogy a füstje a torkomon akadjon. A kötet augusztus közepén fog megjelenni. Előfizetési ára 60 kr, mely címemre legkésőbb f. hó 25-dikéig elküldendő.
Szil 1898. július 3.
Ady Endre

újságcikkek - az érmellék bálja

Most már igazán az Érmellék bálja lett. Először szerény eklézsia-bál, most pedig találkozó helye az érmelléki és nagykárolyi szép asszonyoknak, leányoknak; várva várt és emlékezetes nap.
Az érkávási bálokról van szó, melyek közül a legutóbbi s talán legfényesebb piros pünkösd másodnapján zajlott le.
Istenem, milyen igazi, magyaros vendéglátás, fesztelenség, jókedv tették felejthetetlenné ezt a bált, melynek főrendezői és intézői Kovács István és Kávássy Sándor ottani földbírtokosok s a mi költőpapunk, Giczey voltak.
A szépen díszített fedett helyiségben tartott tulajdonképpeni bált remek előadás előzte meg, melynek élvezetes lefolyása és sikere a szintén szereplő Giczey fő érdeme.
Az előadás első pontja Kovács Boriska komoly szavalata volt. Kiss József Rab asszonyát adta elő gyönyörű, minden érzelmi skálán szívünkhöz szóló hangon, drámai erővel. A mindenkit lebilincselő, szép előadás után frenetikus taps és tetszés jutalmazta a kisasszonyt, kinek élvezetet nyújtó, szép előadásában - azt hiszem - még sokszor leszünk szerencsések gyönyörködhetni.
Giczey Diószeghy Mór olvasta fel azután folytonos derültség között egyik nagyon sikerült humoreszkjét, melyet - mint az ő minden sorát - az igazi talentum, éles megfigyelés, finom irónia, az ellentéteknek komikai tehetséggel való ügyes szembeállítása jellemzett.
Kovács Endre víg monológot adott elő vírtuozitással, nagy hatást keltve.
Most jött a meglepetés: Kovács Imre és Mátéffy József invencióra valló ügyes parallel-szavalata, amit követett a tánc.
És itt megszűnöm, meg kell szűnnöm krónikásnak lenni.
Verset, mámoros, édesen csengő verset kellene írnom.
Hallom a zene andalító hangját, látom az elsuhanó párokat, kipirult arccal, csillogó szemekkel; érzem a józanul lenézett, de akkor mámorba borító táncnak édes gyönyörét, érzem vállamon egy édes, aranyos kis kéz gyöngéd érintését, s szívem ismét telve van ezer epedő, égető érzéssel, bizonytalan s mégis imádott boldogsággal.
Reggel öt órakor hűvös szellő szárnyán világosság repült be a terembe, készülni, búcsúzni s - “minden szépnek ez a sorsa a földön” - mennem kellett, szólított a kötelesség!
De a tündéri est drága mámorából, még a “Szilágysági vonat” döcögése sem tudott kirázni; még most is látom a gyönyörrel suhanó párokat, hallom az andalító zenét, s - érzem egy csókolni való kis kéz gyöngéd érintését vállamon…
Szil 1898. június 5.
Adieu Bandi

újságcikkek - egy levél

Kedves Bandi!
Helyes dolognak tartom konstatálni, hogy a Tárcatárgyakról írott tárcámat alaposan lecáfoltad. Nem maradt épen abból egy sor sem; borzasztó lelkesedésedben még olyan dolgokat is megcáfoltál, melyeket én nem állítottam, s olyanokat állítasz, védesz, melyeket én meg sem támadtam.
Előre kijelentem, hogy én itt, ez alkalommal részletesen válaszolni nem fogok.
Könnyű neked ott fenn Pesten, de az én borzas hajam szinte csábítja a Szilágy olvasóit, hogy megráncigálják. Márpedig erre kilátásaim vannak, ha még egyszer hasonló, vitát provokáló tárcát írnék. Nem szereti a mi közönségünk az effélét.
- Mi a Szilágy tárcája? - kérdi vasárnap délután valaki a kávéházban.
- Somogyi és Ady Bandi szamárkodnak - hangzik egy öttagú kompánia egyhangú felelete.
Nos, én meg akarom magam kímélni az ilyenféle kritikától, mert ha a vonal alatt okos dolgokról beszélünk, méltán érhet a “szamárkodás” vádja.
Kibújtam hát a vonal alól, s itt teszek egypár reflexiót terjedelmes, ügyes és szellemes válaszodra.
A tárcám egy ötletszerű gondolatból formálódott. Talán éppen azoknak a tárcaíróknak a művei szolgáltatták eszméjét, akik olykor egy-egy újabb, szenzációs regényről, drámáról írnak bírálatot, s akiknek nézeteit rendszertelen mivoltukban - kérdéses válaszod megírásánál - Temagad is elfogadtad.
Rendszertelen, még egyszer mondom. Mert eltekintve attól, hogy félreértetted rövidke tárcám intencióját - melyben (és itt igazad van) a poéta mondja el azt, amit versben még az a pár ember sem olvasna el, aki így elolvassa, és amely csak a maguk alól minden erkölcsi alapot kirúgó, minden eszményt tagadó írók ellen irányul -, nézeteid külön vizsgálva sem állanak meg.
Engem figyelmeztetsz a szigorúbb disztinkcióra, s éppen Te disztingválsz hibásan, mikor valamennyi modern írót egyforma irány képviselőjének mondod!
Előrebocsátottam, hogy nem térek a részletekre, bár a vitától nem félek, s lesz még alkalmunk minderről bővebben beszélni, de mégis hogyan kerül össze Zola, ifj. Dumas, Ibsen és Gárdonyi egy társaságban? Ha nem tudnám rólad, hogy akarsz és tudsz is önállóan gondolkodni, és el tudsz igazodni abban a rettenetes káoszban, melyet modern irodalomnak nevezünk - azt kellene hinnem, hogy a lapok bírálatainak elolvasásával kíméled meg magad az önálló véleményalkotás fáradságától.
Azok a nagy írók, kiket Te, mint ugyanazon irány képviselőit sorolsz fel, milyen különböző színben látják, s milyen különböző színekkel festik a világot!
Dumas Kaméliás hölgye megtisztul, megnemesül, eszményivé válik az igaz szerelem tisztító tüzétől, Bracco egyik nemrég nálunk is előadott darabjában a legundorítóbb módon bizonyítja be a szerelem csődjét.
Csak ezzel az egy példával állok itt elő, hogy lásd a modern író és modern író közötti különbséget.
Én megkönnyezem Margit haldoklási jelenetét, s talán az ezer érzés közt, mit szívemben támaszt, ott van az a poétai rajongás is, amely Dumas Margitját jobban, áhítatosabban veszi körül, mint a Tihamér fehérlelkű ideálját…
Óh nem, én nem a romantikát sirattam el, a szertelen s émelyítő szentimentalizmussal fűszerezett romantikát, hanem azt a megtisztító, felemelő, ideális törekvést, mely hiányzik modern íróink nagy részénél, s amit hangzatos frázisokkal, az igazság unos-untig emlegetett jelszavával elütne, bebeszélni nem lehet.
Szeretnék én erről bővebben is beszélni, de amint az általad felvetett kérdések legnagyobb részére vitaalapot rövid, ötletszerű tárcám nem adott: épp úgy nem fog jelen, pár sor reflexióm az akaratomon kívül előidézett vitának gyújtóanyagot adni.
Én írtam egy rövidke tárcát: témáját az idealizmus hanyatlásán, pusztulásán kesergő poétaszív adta, talán a poéta lelkesedésében a romantika szószólója lettem, s talán akaratlanul nagyon is “bolygattam” egy még meg nem vitatott irodalmi kérdést - de nem provokáltam az általad elmondottak elmondását, nem provokáltam az irodalmi kritikát, mihez a Szilágy tárcarovatát az előfizetők kifüstölése nélkül, nyugodt szívvel nem használhatjuk.
Én keresni fogom a módot, s találok is a kérdés megvitatására, s lesz még alkalmam neked bebizonyítani, hogy dacára a sorok között hangoztatott “Poéta, ne tovább a versnél!” elveknek, megvan nekem is az önálló, elfogulatlan kritikám a modern irodalomról, melyet egészében távolról sem volt szándékom megtámadni.
Egyébiránt a tárcád által nyújtott élvezetért fogadd köszönetemet, és míg az “ügy” tárgyalására módot eszelhetünk,
pax nobis!
igaz barátod
Ady Endre
Ui. Az a gyanúd, hogy egy modern leánykába vagyok szerelmes, s ez adott tárcámhoz inspirációt, nem enged nyugodni. Keresem Jolán kisasszonyt szép leányaink közt - nem találom…
De Margitot sem!…
Szil 1898. május 8.

újságcikkek - a tárcatárgyakról

A 30 év előtti novellák hősnőjüket legalábbis Margitnak nevezték; a hős ellenben a Tihamér nevet Aladárra nagyon nehezen engedte le. A név mellékes. A régi Margit- és Tihamér-féle históriákban - ha igazság kevés is - meglehetős idealizmus volt; pedig idealizmus nélkül nincsen poézis.
Ma már a novellákat helyettesíti a tárca. Egy új ízlés és irányzat képviselője vagy csak azt bitorló? - lehet rajta vitatkozni, de az tény, hogy tárcát ma már mindenki olvas - még Gyulai Pál is…
Amit pedig előre bocsátottam eddig, az nem akar holmi irodalmi kérdés taglalása lenni. Ez nagyon veszedelmes dolog, mert nálunk az irodalmi kérdéseket negatíve tárgyalják: semmit se bizonyítanak, de mindent tagadnak.
Ha mármost én elég merész volnék felvetni a sok eldöntetlenül maradt probléma közül csak egyet is, ha a kérdésre még merészebb volnék természetes ésszel; nagyképűsködés nélkül feleletet adni, olyan alaposan lecáfolnának, hogy a sok tagadás után csak az lenne bizonyos, hogy a kritika egyhangúlag szamárnak nyilvánított. Mivel pedig a “szamár” szó egyik nemzet nyelvén sem szokott bók lenni, még magyarul sem - bár gyakran használják -, jobb és hálásabb lesz tárcatárgyról írni. “Tárgyról” és nem “tárgyat”. Szoktam ugyan én is megfigyelni, de a részletek nálam könnyen elmosódnak: Én részletezés helyett gondolkozni szoktam a tárgyról, ez pedig nagy hiba annál, ki modern író akarna lenni. Szerencse, hogy nem akarok!
A tárcatárgyam, melyet nem megírni, hanem amelyről csak írni akarok - mégis modern.
A hősnő nem Margit, mondjuk, hogy Jolán, a hős egy közönséges János. - A modern tárcák hősei közönségesek névre és jellemre, hanem amit az író érzelem- és gondolatvilágukról ír, az a legvadabb perverzitás. Szerencse, hogy mindenik szívében győz az egyformán nyilvánuló önzés; amit a modern író - talán jogosan - korszellemnek tekint. Tihamér és Margit boldogságának akadálya legtöbbször a szülők elfogultsága volt. Ha ez akadályt legyőzték, egymás karjaiban lettek boldogok, ha ez nem siketült, a közös sírban lettek egymáséi, aminél nagyobb boldogságot a 60-as évek érzékeny női szívei gondolni se tudtak.
Jolán és János szintén nagyon szeretik egymást. Lehet ugyan, hogy nekik nem elég a boldogságra, hogy egymástól távol ugyanazt a halvány holdat nézzék ábrándozva; Jánosnak talán nem kell térdelve esdekelni egy leheletszerű kézcsókért; ez mind lehetséges, de az bizonyos, hogy boldogságuk a szülők véleményétől függ legkevésbé. Tihamér a régi jó időkben versekben önté ki “szűje”-panaszát, János magára vállalja, hogy megszerzi valamelyik legújabb szenzációs francia regényt, melyet, ha magyar író írt volna meg, katalógusba sem vennének, s a szerencsétlen írót a kávéházi kasszatündér is felkérné, hogy távol tartsa magát a kasszától, mert ő féltékeny a jó hírnevére.
Ha Margitot és Tihamért az író összehozta is az “ősi park egy költői szép helyén”, nagyon vigyázott, hogy már a második csók után megmagyarázhatatlan félelem támadjon a Margit kis szívében, s minden magyarázat nélkül távolítsa el a lovagias Tihamért; Jolán és János találkozóján a fuldokló, szenvedélyes csókoktól mámoros lesz az éji levegő, s a Jolán illatos, nehéz Loreley-haja beborítja a János lüktető fejét. “Ne menj, csak még egy percre!” sóhajtja János, s egy félórát tölt még ott Jolán, s mikor elválnak, a hideg szél, mely fejét hűsíti, alig tudja lecsendesíteni felkorbácsolt vérét. - Boldogságuk akadályát hamar legyőzik, ha másképp nem, hát nehezen ugyan, de sors előtt meghajolva, elválnak egymástól, s újra kezdik - kiki egy mással - az előbbi regényt. Megterhelt telekkönyv, kaucióhiány, elmaradt kinevezés, Jolán flörtje egy csinos nadrágú huszárral, mind elég ok a “legszenvedélyesebb szerelem” csődjének a bemondására.
A modern író erkölcstana ruganyos. Ő nagyon nehezen mond ki kedvezőtlen ítéletet egy leányról. Légyottokat adat vele, egy nap három szerelmet valló ficsúrnak szorítja meg jéghideg kezét sokat ígérően, biztatóan, de kacérnak dehogy mondaná ezért.
Elviszi a bálba, hol egy észrevétlen pillanatban János megcsókolja a Jolán fedetlen karját, ám azért Jánossal két hét múlva otthagyatja Jolánt (mert 5000 frttal kevesebb a hozománya, mint hitte), s bár mindkettő bús egy kicsit, mindkettő túlságosan jó kedélyt mutat, mert félnek a “gyerekes érzelgés” vádjától.
Szegény Elemér ilyenkor golyót nyelt, Margit virágillatba fulladt; ez, ha egy cseppet émelyítő is, de intenciója nemességét, felemelő idealizmusát tagadni nem lehet.
Miért is nem őszinte a modern író? Miért nem vallja be, hogy nincs már szerelem? Mert amit ő szerelemnek nevez, annak talán kapnánk találóbb elnevezést is?…
No, de hagyjuk a kritikát, hiszen Jolán és János “szerelme” hódíthat nagyon, hiszen az efféle históriák közül egyet-egyet öt-hat zsúron sem tudnak eléggé elkoptatni.
No, aztán a zsúrok!
Ha van alapjuk a modern tárcatárgyaknak, akkor ez alapot legtöbbször a zsúrok adják, ahol János úr mint dédelgetett asszonybolondító szerepel, Jolánt pedig asszonybarátnői fojtanák meg egy kanál vízben, mert férjeikkel kacérkodik.
Néha aztán megembereli magát a modern író, s meghajolva a házasság intézménye mint társadalmi szükségesség előtt, elhatározza, hogy Jánost és Jolánt összeházasítja.
János már kifáradt a Don Juanok ezer izgalmában, Jolán megunta a céltalan flörtölést, szóval mindketten megértek a házasság nyűgére, amire ugyan nem vágynak, s amibe csak kényszerűségből egyeznek bele. Jánosnak már sok az adóssága, Jolán a 20-as években lejt. Amolyan mellékes indokként néha szerepel holmi kellemes visszaemlékezés valamelyik egykori, bizalmas találkozóra.
És csak a házasság után jönnek meg a remek témák!
Klub, kártya, szeparék, szőke vagy barna énekesnők a János úr részéről; csörgő kard s egyéb vigasztalások őnagysága számára.
Ebből, ezekből lesznek divatos tárcák, modern regények, olvasottak, kapósak.
Hölgyeim és uraim, íme, az önök alakja a modern irodalomban.
Mert ezek az írók vagy igazat mondanak, s önök, olvasóik magukra ismernek, vagy hazudnak, rágalmaznak, s önök ezt szívesen veszik.
Az irodalom eszmék, áramlatok hatása alatt áll, s hű tükre a társadalomnak, honnan alakjait veszi.
Legalább így tartjuk mindnyájan.
És akkor a mi társadalmunk vagy gyönge erkölcsi alapon áll, vagy mert félrevezetett, íróink által félre is értett.
Ez utóbbit hiszem én inkább, s hiszem azt, hogy önök, hölgyeim, hófehér Margitok, lovagjaik idealista Elemérek, Tihamérok tudnának még lenni, ezeknek fellegekben kóválygó, hiperideális gondolkozásuk nélkül.
Jolán kisasszonyhoz és János úrhoz pedig semmi közöm.
Szil 1898. április 3.
Ady Endre

újságcikkek - falun

Törzsvendégei a telefüstölt kávéházaknak, vidám és szomorú farsangolók, folytonos zaj közt élő városi emberek, nem is gondoljátok, milyen nyugodt, milyen kellemes télen a falusi élet.
Az én kedves barátaim, kik egy kis kölcsönpénzért szaladgálhattak éppen a legközelebbi bálra, ha futólag eszükbe jutottam, bizonyosan sajnálkoztak felettem, hogy nem élvezhettem át velük a mulatságok izgalmait, gyönyöreit és a még eddig magyarra nem fordított, de azért eléggé ismert “katzenjammereket”.
Pedig bizony mi is csak élünk, falusiak; ha a disznótorok ideje lejárt is, a felfüstölt hús csak éltet bennünket. Kenyerünk is csak van még, tehát szociális bántalmakat sem érzünk; szóval a buddhizmus abszolút nyugalmához egészen közel állunk.
És aki ezekből unalmas életre következtetne, hát az igen csalódnék.
A neve nem jut ugyan szembe, de nagyon ügyes ember volt az a francia, aki a 32 levelű bibliának nem éppen szellemesen elnevezett kártya-instrumentumot kifundálta.
Hát ilyen instrumentum van itt minden háznál; többé-kevésbé, de egészen egy se kifogástalan tiszta. Némelyik pláne indiszkrét módon van megjelölve; például a szomszédunkban a makk alsónak egyik sarka le van törve.
De azért kaszinóbeli botrányok nem szoktak előfordulni. Mindnyájan ismerjük a jegyeket; olyik éppen mind a harminckettőt ismeri a hátáról.
De hát jó ez a “filkózás”-hoz.
Ez a furcsa szó pedig egy igen furfangos játék neve. Olyan játéké, melynek itt a mi falunkban fontos hivatása van. Mert amellett, hogy játszása közben hányatik meg a falu és a nagyvilág minden dolga, kulturális és szociális jelentősége is van.
Az első abban áll, hogy számolni és számítani tanít, felkelti az ambíciót a szívekben - mert a játékosok nyerő része “úr”, “lepipázott” része pedig “szolga” lesz -, hirdeti és képviseli a fejlettebb társas életet falun; szociális jelentősége pedig az úri és szolgai viszony szemléltetése, és ilyeténképpen a társadalmi egyenlőtlenségek felett való megnyugvás.
Ezt az igen érdekes játékot kultiváljuk aztán legtöbbször. A partik egytől egyig érdekesek, de a legérdekesebb mégiscsak a múlt esti volt: mind a négy filkót s hozzá még három ászt osztottam magamnak.
A filkóbeli egyensúly ezen - megvallom - indokolatlan megzavarása miatt a koncert kissé megingott, de azt hiszem, hogy a differenciák békésen fognak elintéződni, és én jobban fogok vigyázni magamra.
Azért nem hanyagoljuk el a művelt nyugattal bennünket összekötő kalabriászjátékot sem.
Ez már sokkal zajosabb mulatság.
Hatalmas csatáinknak színhelye a plébános úr jól fűtött kis szobája.
A “kontrák” és “rekontrák” nagy mestere a görög katolikus tisztelendő, aki még mindig apprehendál egy “kontra” miatt, melyet partnere - hála Istennek - elfelejtett ellenem bemondani.
Ebben az afférben is a békés elintézés fog érvényesülni, mert partnerének ezt a botlását el fogja feledni a tisztelendő úr, mihelyt egy bélakasszát sikerül neki “behúzni”.
A Dreyfus-ügy nálunk is napirenden volt. És ha a mi zsidóink közül “Zolá”-ra senki sem készült is nevét változtatni, általános volt a részvét az Ördög-sziget szerencsétlen lakója iránt.
A Dreyfus-ügyet illetőleg egyébiránt nálunk is sok téves nézet forgott fenn, és a szerkesztőségeket ugyancsak zaklatták felvilágosításokért.
Egyik vitás kérdést egy lapot olvasó “intelligens” katonaviselt ember vetette fel, ki azt állította, hogy Zolával együtt szolgált a huszároknál Galíciában, és hogy Zola neki kenyeres pajtása volt.
Én ezt az állítást kissé valószínűtlennek tartottam.
A farsang első bálja itt húshagyókedden volt. És vele egyszersmind a mulatságok sorozata be is zárult. Ennek a bálnak a sikerét eleve biztosította, nem a “derék rendezők buzgósága”, hanem azon célszerű helyi szokás, hogy a bálon résztvevők a felmerült költségeket közösen fizették.
Ez lett volna a szezon első bálja, melyen én is részt vettem volna, ha rendes szokás szerint meghívni el nem feledtek volna.
De jobb ez így. Nem zavarták meg normális időtöltésem.
Máskülönben errefelé veszett rossz idő volt. A télnek az idén semmi poézisa. Csörgő szánokról, megfagyott emberekről, beszorult farkasról csak az öregek beszélnek. A tavalyi szűk esztendő s az ideihez fűződhető silány kilátások aktuálissá tették Csokonai állítólagos jóslását a világ végének közelségéről.
Múltkori utamban a mezőtúri állomáson én is vettem egy “népies irodalmi termékeket” árusító embertől ilyen Csokonai-jóslat-féle lapot, s azóta valóságos ostromokat állok ki a tudako-zóktól, kiket igyekszem megnyugtatni, hogy a koszorús költő akkor jósolhatta ezt, mikor “szívhatott borocskát, s gondjai csúcsúltak”. De azért csak kísért a “világ vége”, amit azonban szorgalmasabb templomjárásból meglátni nem lehet.
Pedig hát a sok alvástól - dolog nemigen lévén - juthatna idő erre is.
Mert sokat alszunk itt falun nagyon.
Ilyenkor aztán “abszolút nyugalom” volna; ha a kutyák évezredek óta előszeretettel nem ugatnák meg a sötétséget.
Ezek az egymásnak felelgető, változó skálájú hangok, melyek egyedüli, elég hangos “nesz”-ei az éjszakának, néha egészen poetikus hangulatba ringatják az embert.
Engem legalább igen…
Vagy talán itt; falun, a kutyaugatás is hangulatos?…
Este korán lefekszem. Kilenc-tíz órakor. Nem vagyok soha álmos. Nyitott szemmel nézem a sötétséget, gondolatban messze járok. Mennyi szépet és lehetetlent gondolok addig, míg kályhámban az utolsó parázs is kialszik!…
Egyszerre felriadok, fázni kezdek. Betakarom magam jól, behunyom szemeimet.
A kályhámban hallom a kialvó tűz rendes, percenő neszét; az utcáról léptek hangzanak be. Bizonyára egy fonóból hazatérő legény, ki míg a kedveséről ábrándozik, majd elbukik a fagyos göröngyökön. Egy nótát kezd fütyülni; kár, hogy nem énekli. Megérdemelné. Azt mondja, hogy:
Lám, én a rózsámat igazán szeretem:
Esik, fú, csikorog, mégis felkeresem.
Aztán semmi nesz, s magam is nemsokára részese vagyok az édes, öntudatlan nyugalomnak….
Szil 1898. március 13.
Ady Endre

újságcikkek - gretchen

Mikor lenyűgöz, reám nehezedik rettenetes undora a világnak, mikor szánalom fog el a nyargaló, birkózó emberek kenyérharca felett, mikor kezdem meggyűlölni a férfiszív bálványát, az ideálból önző, számító harcossá lett amazont, a modern Évát, felragyog előttem a te édes, bájos arcod, Gretchen!
Felragyog előttem biztató mosollyal, sugaras ártatlansággal, örök szerelemmel.
Az az édes mosoly, az a szende arc, az az eszményi szerelem eltűnt, elszállott a földről; hozzád szállott, te őrzöd őket addig, míg felenged a fagyos emberi szív, s visszakéri tőled.
Óh, jól őrizd meg, mert itt a földön néhány ember szívdobbanása tehozzád és azokhoz kötve!…
Csak néhány emberé!
Poétáknak mondják magukat, de az emberek ábrándozó félbolondoknak tartják őket, kik a “Tartozik” és “Követel” rovat helyett az üzleti nyelvtől elütő, nevetséges hangon írnak olyan dolgokról, melyekből üzletet berendezni nem lehet.
Óh, Gretchen, maradj továbbra is őrangyala ennek a néhány eszelős embernek; ezekhez van kötve a te életed. Ha ezek nem fognak hinni benned, mivé leszel?
Névvé! Semmivé! Akkor így fogják hívni az üzletek pénztáros hölgyeit, s írni fogod a “Tartozik” és “Követel” rovatokat…
De te élsz; érzem, tudom, ezt súgja a szívem:
Te élsz, amíg egy szív áhítni fogja a tiszta szerelmet.
Reményt nyújtasz annak a néhány embernek, aki hisz tebenned. Hol vagy? Itt az emberek között, vagy csak a poéta szívében? Milyen nehéz téged megtalálni!…
Lásd, egyszer már azt hittem, hogy megtaláltalak. Hogy készültelek szívemre ölelni!…
Egy szép leányt láttam, Gretchen.
Olyan volt, mint amilyennek téged képzeltelek. Olyan volt - azt hittem akkor.
Pedig nem. Te szőke vagy, Gretchen, arany fürtökkel, égszínű, ragyogó szemekkel, liliom arccal, piros ajakkal, ugye? Lásd, ő barna volt. Szép, tüzes szemű, szenvedélyes. Minek írjam le, hiszen tévedtem!
Megbabonázott tüzes, barna szeme. - A tied kék, ugye Gretchen? - Megszédített a pillanat mámora, mikor reám vetette szemét.
A tied, ugye, ragyogó, tiszta, nyugodt tekintetű, mely égbe visz, nem a pokol tüzébe?
Hogy szerettem azt a lányt, Gretchen!
Ha kérte volna, életemet adtam volna érte; és hogy semmit se kért, többet adtam oda hitvány életemnél: szívemet, szerelmemet.
Óh, Gretchen, sírni tudnék; mennyit áldoztam azért a leányért.
Mert hozhattam akkor gazdag áldozatot. Szívem gazdag volt érzésekben, agyam merész gondolatokban.
És én minden érzést, minden gondolatot annak a leánynak áldoztam, Gretchen…
Ugye, te megbecsülted volna ezt az áldozatot? Tudom, hogy meg.
Lásd, ő kinevetett, semmibe se vette. Neki mások voltak a vágyai, s nem érthette meg áldo¬za-tom nagyságát.
Az ő vágyainak legmagasabbja a “jó parti” volt!
Nem érted ezt a szót, ugye, Gretchen?
Lásd, pedig ez nagyon fontos dolog. A mai kor felfogása szerint a nő legelső, legfőbb célja. De nem csoda, hogy nem érted. Éppen ez a különbség közted és a között a lány között - a nőideál és a pénztáros kisasszony között.
Most már józan vagyok, józan egészen, de azt a lányt feledni nem tudom.
Pedig nem szeretem, nem, Istenemre! - nem szeretem.
És feledni mégse tudom.
Hogy is feledhetném, mikor annyi édes-kínos perc emlékeztet reá. Mennyi vágy, ima, lemondás, reménykedés, áldás, átok, könny és fékevesztett indulat kapcsol ahhoz a lányhoz; nincs az az érzés, melybe szívemet bele ne ringatta volna.
Lásd, Gretchen, egy összetörött szív, elperzselt tavasz milyen jó kapocs!
Olyan jó, hogy majdnem őrjöngővé tesz.
Szánom, siratom, visszakérem azt a sok szép álmot, mert, hogy reá pazaroljam, nem érdemelte meg.
De hiába sírok. Hiába mondom, hogy a te számodra kérem, Gretchen, mert te édes, tiszta angyal vagy, s azokból az álmokból milyen szép paradicsomot varázsolnék elő neked!… Mert most szegény vagyok érzésekben, vágyakban, s a régi álmok nélkül nem tudom magam reád érdemessé tenni.
Vagy te így is szeretni fogsz?
Szeretni fogsz, Gretchen?
Szeretni fogsz azért… tudom… Hiszen te a szeretet maga vagy, s te mindent elnézel, mindent visszapótolsz.
Hozd vissza szívemnek elveszett kincseit is, Gretchen!
Hozd vissza, majd meglátod, hogy fognak csillogni szerelmünk koszorújában…
Ha el nem vesztették fényüket!?
De félek, nagyon félek, hogy a szív kincsei olyanok, mint a gyémánt, felolvadnak a szerelem tüzében és elvesznek örökre.
Ha úgy lenne, Gretchen? Akkor én vagyok a világ legnyomorultabb embere!
De nem! Nem!
Lásd, éppen most nézem a felhőket az égen. Sötétek, sivárak, de már át-áttör rajtok a napnak egy-egy sugara; mindjárt ki fog derülni.
Én bízom a melegben, a hőben, a természet leghatalmasabb erejében.
Én bízom a te szerelmed mindenhatóságában.
Ha fű, virág s erdő fája új életre kelnek a nap hevétől, az én szívem ne szeretne újra?
Ne szeretne téged, ki szent vagy, szép és tiszta, mint harmatcsepp a narancs virágán.
A múltkor láttalak. Most, most nem régen.
Ez már te vagy, te vagy biztosan; én életem teszem rá; hogy te vagy!
Megizented a szívemnek is, hogy te vagy, mert, imé, ismét beléköltözött a remény.
Istenem, de szép is vagy, Gretchen!
Angyalarcú, szép leány, glorifikációja az örök szerelemnek.
Kiapadhatatlan forrása a hitnek és reménynek.
Lásd, már megint remélek és hiszek - temiattad, tebenned.
Szívemben érzem azt a szent érzést, melynek neve szerelem! Megszáll, elbódít olykor valami szent ihletés, és most ismét szerelemről dalolok, szerelmedről, Gretchen.
Nem hallod olykor a dal egy-egy epedő akkordját, mely szól az üdvről, boldogságról, Rólad?
Ilyenkor, lásd, elfelejtem, hogy dulakodó embercsoport között élek; elfelejtem, hogy Gretchen oly kevés, és - olyan sok a nők között az üreslelkű, tarka báb, kik oly messze hagytak el téged, tiszta és igaz szerelem!
Óh, mert ha ez, ez jutna eszembe, más hangon szólna dalom!
Mindig csak arról énekelne kínos vággyal, panaszosan! Milyen jó volna egymást átkarolva, önfeledten itt hagyni ezt az önző, szívetlen [!], visszafejlődött embertábort, s elrepülni vagy lezuhanni együtt, összeforrva a mérhetetlen semmiségbe!
Milyen édes nekem ez a gondolat, drága mindenségem!
Milyen édes lenne, ha elfelednők a múltat, ha elfelednők a világot, Gretchen!
Szil 1897. szeptember 26.
Adieu Bandi