A gascogne-i nemes

Élvezetes zeneestélyt szerzett a debreceni zeneértő közönségnek Suppénak ez a zenei szépségekben bővelkedő elavulhatatlan vígoperája, melynek szövegét Sue egyik, rémregény volta dacára is érdekes műve után írták. Az előadás méltó volt a kitűnő operához, melynek egzotikus helyzetei elfeledtették az opera zenei részének idő folytán közhellyé vált részleteit. A szereplők közül Mezeyt kell elsősorban megemlítenünk, kit az előadás sikeréből oroszlánrész illet. Éneke, játéka egyaránt kiváló volt, s rászolgált a bőségesen nyert tapsokra. Serfőzy Zseni bebizonyította, hogy operában is sikerrel állja meg a helyét. Szépen énekelt, játékán pedig szorgalom látszott. Kállay Lujzáról, mint mindig, úgy most is elismeréssel kell emlékeznünk. Karacs jó volt a Mezeyvel énekelt duettben, egyébként valami bágyadtság látszott játékán és énekén is. A többi szereplők is jól állották meg helyöket. A karok tűrhetően énekeltek, a zenekar jobb volt a szokottnál. Az operát Vincze karmester dirigálta hévvel, értelemmel. A színlap különben háromfelvonásúnak jelezte az operát, ami az előadás vége felé a közönséget érthető zavarba hozta. Egyéb, nagyobb diszharmónia nem sértette az előadás által keltett elismerést.

Galléros köpönyeg

Mély fájdalommal tudatom minden nemes szívű emberbaráttal, hogy galléros felöltőm hosszas, kéthónapi kifizetetlenség után egy ismeretlen, jobb hazába költözött.

Semmi sem képes bánatomat enyhíteni.

Hitelem ki van merítve, télikabátom nincs.

Éppen aznap költözött el szegény felöltőm, mikor már elhatároztam télikabáttá leendő előléptetését.

És a néhai, íme, nem érhette el a dicsőséget.

Eltűnt, mint egy megbabonázott hatos.

Elköltözött, mint ősszel a gólyamadár.

Mi bírta rá, hogy itt hagyjon? Alighanem a rossz példa, a csapodár Erzsike példája… Ő is itt hagyott. Most már se ideál, se felöltő!

Még nem olyan régen ékes felöltőben kísérgettem Erzsikét…

Boldog felöltős idők! Már vége a boldogságnak!

A boldogság rövid, a felöltő hosszú…

Csak megtermett emberrel indulhatott el vándorútra.

De meg sokkal ambiciózusabb köpönyeg is volt, hogy mindenféle ember nyakába boruljon.

Kutatni kell!

Mikor Erzsike elhagyott, akkor is ez volt kutatásom kiindulópontja.

“Ha Erzsike hűtlen, nem ok nélkül lett azzá.

Bizonyosan olyan lelket talált, aki az ő lelke szárnyalását követni tudja; gyöngéd, mély érzésű szívét megérti; művészi vágyait be tudja tölteni.”

Ilyen tettest kerestem akkor, s tényleg helyesen gyanítottam.

Erzsikének finom érzéke volt az ideálok megválasztásához.

Erős jellemet, művészi foglalkozást, erős tüdőt, díszes külsőt keresett és talált. Elhagyott egy bandistáért, kinek a katonazenekarban legkisebb szeme és legnagyobb trombitája volt…

De a felöltőm?

Ez csak nem volt olyan szerencsétlen flótás, hogy trombitáshoz szegődjék.

Vagy olyan nagy ellenségem lett a trombita?

Nem! Nem! Lehetetlen.

Ha vannak a logikának örök törvényei, akkor az én felöltőm eltűnésének összefüggésben kell lenni a lakótársam megszökésével.

Mert - jó, hogy eszembe jutott - a lakótársam is megszökött.

Őt nem ismertem személyesen. Éjfél után teljesen berúgott állapotban hazahozták, akkor reám támadt, meggyomrozott, mindent összetört, s délig aludt mozdulatlan, mint egy fatuskó.

Akkor - úgy sejtem - felöltözött, elment, késő éjszaka hozták ismét haza. Máskor sohasem láttam.

És most 5 nap óta minden éjjel várom, de nem hozzák.

Ugyancsak 5 napja tűnt el a felöltőm is.

Hát nem gyanús ez?

Gyanús, nagyon gyanús!

És ha gyanúm jogos?!…

Elgondolni az én szolid, jámbor felöltőmet a kávéházak dohos, füstös, borszaggal telt levegőjében. - Bor és tivornya mellett. Rémítő!

Szegény felöltőm!

Ki mondja meg néked, hogy reggel van, ki fog már most téged felölteni?…

“A sors… irigy zsarnokunk”, elrabolja reményeink színes leplét és drapp színű köpönyegemet.

Már most jól indulok a télnek.

Erzsike elhagyott egy trombitásért, a lakótársam egy felöltőért, a felöltőm egy “boros kancsó”-ért - aztán tessék kitelelni.

Semmi sem képes bánatomat enyhíteni, pedig tudom, hogy ez a bánat semmit sem használ, olyan, mint eső után galléros köpenyeg.

A színészeti kiállítás

A kíváncsiság hétköznapi ingerével mentem föl a kereskedelmi akadémia “Csokonai-szobá”-jába, s az igazi meghatottság és lelkesedés felemelő érzésével távoztam el onnan. Száz év emlékének poétikus megnyilatkozása, a debreceni színészet ereklyegyűjteménye: ez a színészeti kiállítás. Ki vet[et]te fel a kiállítás eszméjét, nem tudom. Ember volt, lelkes, mély érzésű ember, kinek terveiben nem közönséges motívumok, hanem szív és lélek működtek volt közre. Köszönet a Csokonai Körnek, mely megvalósította az eszmét. Elért eredményei között a színészeti kiállítás megteremtése sem utolsó. Ez a kiállítás többet érdemel az érdeklődésnél. Hatással, igazi maradandó hatással kell hogy legyen a debreceni közönségre, mely a színművészet méltánylásában különben is első helyen áll. Az a gyűjtemény, melyet fáradhatatlan kezek hoztak össze, melyben önzetlen munka, finom ízlés és hálás kegyelet nyilatkozik meg - egy évszázadnak gyönyörű emléke, melynek felemelő hatása nem maradhat el! …Az előcsarnok falain gyűrött, primitív színlapok vannak. Gorombán összerótt betűk tudatták a közönséggel, hogy ma egy vitézi játékot, vagy “víg nevetséges játékot” ad elő a debreceni színtársulat, mely egyik vagy másik tagját jutalmazni kívánja. Milyen nevű dalnokok! Nevetést hallok. Egy tetőtől talpig elegáns fiatalember egy régi színlap naivságán nevet. Óh, igen. Nagyon naiv dolgok biz’ ezek, de énnekem nem jut eszembe nevetni. Valami fájó érzés válaszol szívemben a nevető hangra, s úgy irigylem ezeknek a naiv színlapoknak letűnt korszakát, mikor a színészetet a színészetért [művelték], s tudtak egy kissé lelkesedni is. Belépek a szobába, mely telve százéves színészetünk becses emlékeivel. Fényképek, szalagok, emléklapok, koszorúk, emléktárgyak s ezer más édes apróság van kiállítva itt. Milyen kis értékű, igénytelen dolgok, pedig mennyi dicsőségnek, ragyogó álomnak voltak a tanúi. Mennyi dicsőségnek maradt emléke egy ezüstkoszorú, s hány álomból marad meg csupán a fájdalom s egy száradt virág!… Minden tárgy egy gyönyörű élet, egy dicsőséges múlt hallgatag tanúja, és míg néma meghatottsággal nézem, lerajzolódik előttem egy bezárult korszak tarka képe, melyben több fény, több lélek lakozott, mint a mi reális, szürke, elbágyadt korunkban. …Egy szép, egy édes arcú öregasszony egy csoport fényképet nézeget mellettem. Szép szemei megragyognak egy-egy régi emlék láttára, érdeklődik minden kis tárgy iránt. Ő a nagyok legnagyobbika, kiről csak imádatszerű tisztelettel tud beszélni minden művelt magyar: Prielle Kornélia. Kísérője egy művészi akvarell-képet mutat neki, mely eszményi szép fiatal nőt ábrázol. Ő az. A nagy művésznő, Petőfi ideálja, ki szívben, kedélyben még most is olyan üde, olyan fiatal. Én látom, hogy szemében egy ragyogó könnycsepp tolul… Talán fáj az emlékezés? Nem. A másik percben már mosolyogva nézi egy gyönyörű nő régi fényképét. A kép Blahánét ábrázolja… És nekem őrült gondolatom támad megátkozni az idő kérlelhetetlen törvényét, mely a legszebbeket, legkedvesebbeket sem kíméli. De ez az érzés sem tart soká. Annyi szépnek, annyi dicsőnek emléke kibékít itt ismét. Körülöttem régi nagyok fényképei, festményei vannak. Arcok mintha elevenséget nyerne, mintha biztatnának, hogy a dicsőség után nem fáj az elmúlás, s a szeretet mindent tud pótolni… Szép, poétikus ez a kiállítás. Nézze meg mindenki, ki színészetünk múltjára büszke, jövőjére pedig bizalmat akar gyűjteni. Nemcsak a múlt ereklyéinek gyűjteménye ez, de gyönyörű glorifikációja egy hosszú század küzdelmének is.