újságcikkek - első dér

Messze, régen történt. Ott akkor még az élet glóriája ragyogott be mindent, virágzott a rét másodvirága, tavaszi volt a napnak fénye, zöld még az erdő lombja, égő volt a szív szerelme. Szép, csillagos szeptemberi éj volt. Késő estig gyönyörködtünk benne; beszéltünk szerelemről, hiszen a szellő langyos, tavaszias volt, s körülöttünk még nyílottak a rózsák. És akkor éjjel álmom volt. Nehéz, gyötrő álmom. Valakit sírni, zokogni láttam, valakit, akit én legjobban szeretek. Mit siratott? Hervadt rózsát, elszállott reményt, kihűlt érzelmet - nem tudom, de ijedve riadtam fel álmomból, s néztem ki a már világos ablakon… Itt lenn nálunk, a völgyben derengeni kezdett, majd felötlött ott a hatalmas, ős Meszes mögött tüzes fényben a nap, s egyszerre minden ragyogni kezdett, az egész északi hegycsúcs fénylett, ragyogott, mint egy gyémánthegy hideg, fehér fénnyel. A kinyitott ablakon betódult a hideg, csípős levegő, és én úgy éreztem, mintha szívemre, lelkemre is ilyen hideg fényű, fehér lepel borulna egynéhány percre eltakarni a szomorú hervadást. Megzizzen az udvari eperfa lehulló levele, mintha ott fenn az észak-csúcsi erdőn ezer visszhangja kelne a szomorú hangnak, megsajdul a szívem, fájni, nagyon fájni kezd: Lehullott az első dér, elhervad az élet. * Azóta már elmúlt néhány ősz. Sokszor hervasztott viruló virágot hideg, őszi dér. Elmúlásra sokszor jött kikelet, de nekem az a régi, őszi dér hervasztotta el a szívemet. Akkor nyílt szívemben a szerelem első virága, akkor zokogtam először az elmúlás törvénye felett, most már megnyugodtam: csak emlékezem az első hervasztó dérre, s nyugodtan szemlélem az elmúlásnak mélységesen kínos, bús processzusát. Élet és elmúlás, virág és hervadás, harmat és őszi dér, szerelem és csalódás: s ki van merítve ennek az unalmas életnek összes változata. * Lehullott az első dér megint. Talán most is elhervaszt egypár szép reményt, egy-két bolondos szerető szívet, de ez az ő bús hivatása, és ez a mi sorsunk. - Én vártam az első dér lehulltát most is. - Olyan jólesik látnom, hogy az az elmúlás, melynek hideg dere engem ért valaha, most is elküldé hervasztó szolgáját virágot ölni, szívet taposni. Aztán megint megszáll az az édes-kínos őszi hangulat. - Addig zaklat, míg csendesen, filozófiám eredményeként ott áll a legfőbb jó: a csendes elmúlás, az örök pihenés. * Leányok, ifjak, ha ugyan elolvassátok ezeket a szomorú sorokat, nevessetek ki engem, vén bolondot. - Ne féljetek, a szívnek nem árt a dér. Én csak csúnya önzésből akartam ezeket az áligazságokat elhitetni. Ne féljetek; ha szerettek, nincs elmúlás. Nekem volt… A dér hervasztotta el minden örömem… Hallom Longfellow óráját: Soha többé, mindörökké; mindörökké, soha többé!… Soha többé… lehullott a dér, az első, hervasztó hideg dér…

újságcikkek - levél

Vettem a levelét, édes, és olvastam néma meghatottsággal, szomorúan, lemondóan. Olyan szépek, olyan finomak voltak azok a gyengén lehajló, vékony sorok; olyan édesek azok a drága, szerető szavak.
És az én szívem elkezdett sebesebben verni.
Hallod, látod, te reményvesztett vén gyerek, tehozzád írták ezt az édes, szerelmes levelet! Tehozzád írta egy szép, egy aranyos gyermek, ki megvallja néked, hogy szeret, hogy először szeret, hogy örökre szeretni fog.
De csak egy pillanatra…
Aztán előttem van a maga bájos arca, kedvesem. Az a bűbájos angyalarc tudnivágyó, ragyogó szemekkel.
S eszembe jut a mi találkozásunk végzetes napja, mikor a maga misztikus álmai szétfoszlottak, s az álmok helyén megjelentem én.
Keserűen igaz: én jelentem meg.
Én, akit az élet egy végzetes csapása vitt oda magukhoz, mikor már mindent elvesztettem: szívet, hitet, reményt. Akkor úgy gondoltam, hogy maguknál meg fogok gyógyulni. Meg-gyógyulok csendesen, kijózanodom ábrándjaimból, elfeleltek egy démon-arcot, életemnek megölő alakját. Leszek normális, szívben, kedélyben kopott ember, olyan szürke, olyan közönséges, mint annyi-annyi száz. Miért mentem oda? Miért ismertem meg magát? Miért tartottam azt a hitvány elvet, hogy ismerős “társaságbeli” lánynak kötelesség udvarolni? Miért nem számoltam le eljátszott életemmel s a maga sejtelmesen fényes, eljövendő szép világával.
Gyáva voltam, hitvány voltam, érzem.
Magát is médiumnak használtam; feledést adható médiumnak. Hízelgett a maga érdeklődése, jól esett a maga szép szeméből szerelmet olvasni. Mert már akkor kezdtem gyógyulni; megszállott titokban egy új élet karaktere, s álmodozó poéta helyett egy modern, magas gallérú rabló vadászott a maga jobb sorsot, boldogságot érdemlő, meleg kis szívére.
Miért tettem, miért tettem?…
Nem voltam, nem vagyok, nem lehetek méltó a maga szerelmére. Maga a tisztaság, az édes, szűzies érzelmek ragyogó ideálja, s én… én egy szebb életnek ide maradt romja: fakó, hétköznapi ember.
Ismerem én a bűvös-bájos leányálmokat. A maga álma a pirkadó hajnal aranyos világa, sejtelmes félhomályú és mégis ragyogó; feltűnt már benne ígéretosztóan a nap fél korongja: közeleg a szerelem fényes, várva várt világa.
Mit keresek a maga tiszta álmai közt én, aki az éjszakának, szomorú éjjelnek imádója lettem. Nem hiszek én a felkelő napban; nekem a hajnal nem az ébredő szerelem szimboluma, hanem a korcsmából hazakergető hűvös, vezeklő időszak, amikor legörömestebb dobnám el az életet.
Mennyi poézis van egy gyermekleány szívében - de nincs annyi, hogy bearanyozhassa a magamféle, eszményekből kivedlett, korán vénült embernek beteges, borongós, bús kedély-világát.
Óh! mert ha nálam örökre hiányzott volna az életen felülszárnyaló, ideált kereső lélek, belém tudná lehelni azt a maga édes, ideális lénye, odaadó, tapadó szerelme.
De valaha én is hittem: a szerelem szép világát általéltem én is.
Nem tette, nem tehette merészebbé lelkem szárnyalását, de jaj! minden sorából látja e levélnek, hogy mivé, hogy boldogtalanná tett.
Egy örök törvény áll miközöttünk: az időnek örök törvénye. Nem az éveké! Hiszen annyi idősek vagyunk, amennyi részt az életből kivettünk. Közöttünk a múlt és jövő óriási kőfala áll, melyen sírfeliratképpen az én életem történetének végső eredménye áll: fui!
Fáj, fáj ez az emlékező, lemondó érzés-sereg az én szívemnek.
Nézem a maga illatos, édes, kis levelét, s úgy szeretnék átkot szórni, de erre is gyenge vagyok, s úgy sem tudnám kire?
Ez az én életem átka: az örökös lemondás a boldogságról, amelyet valaha annyira hajszoltam.
Megírtam a válaszom magának. Köszönöm, hogy megkeserítette a szívemet. Ez már nálam olyan ritka adomány.
Olvassa el vallomásomat, s feledjen! Jusson eszébe az én életem siralmas morálja: az embert a boldogság erőszakos keresése öli meg.
Megcsókolom kicsinyke levelét. Talán éppen itt érintették hófehér kacsói: s elküldöm magához egy beteg szívnek boldogságot kívánó sóhaját.