Mély
fájdalommal tudatom minden nemes szívű emberbaráttal, hogy galléros felöltőm
hosszas, kéthónapi kifizetetlenség után egy ismeretlen, jobb hazába költözött.
Semmi
sem képes bánatomat enyhíteni.
Hitelem
ki van merítve, télikabátom nincs.
Éppen
aznap költözött el szegény felöltőm, mikor már elhatároztam télikabáttá leendő
előléptetését.
És
a néhai, íme, nem érhette el a dicsőséget.
Eltűnt,
mint egy megbabonázott hatos.
Elköltözött,
mint ősszel a gólyamadár.
Mi
bírta rá, hogy itt hagyjon? Alighanem a rossz példa, a csapodár Erzsike
példája… Ő is itt hagyott. Most már se ideál, se felöltő!
Még
nem olyan régen ékes felöltőben kísérgettem Erzsikét…
Boldog
felöltős idők! Már vége a boldogságnak!
A
boldogság rövid, a felöltő hosszú…
Csak
megtermett emberrel indulhatott el vándorútra.
De
meg sokkal ambiciózusabb köpönyeg is volt, hogy mindenféle ember nyakába boruljon.
Kutatni
kell!
Mikor
Erzsike elhagyott, akkor is ez volt kutatásom kiindulópontja.
“Ha
Erzsike hűtlen, nem ok nélkül lett azzá.
Bizonyosan
olyan lelket talált, aki az ő lelke szárnyalását követni tudja; gyöngéd, mély
érzésű szívét megérti; művészi vágyait be tudja tölteni.”
Ilyen
tettest kerestem akkor, s tényleg helyesen gyanítottam.
Erzsikének
finom érzéke volt az ideálok megválasztásához.
Erős
jellemet, művészi foglalkozást, erős tüdőt, díszes külsőt keresett és talált.
Elhagyott egy bandistáért, kinek a katonazenekarban legkisebb szeme és
legnagyobb trombitája volt…
De
a felöltőm?
Ez
csak nem volt olyan szerencsétlen flótás, hogy trombitáshoz szegődjék.
Vagy
olyan nagy ellenségem lett a trombita?
Nem!
Nem! Lehetetlen.
Ha
vannak a logikának örök törvényei, akkor az én felöltőm eltűnésének
összefüggésben kell lenni a lakótársam megszökésével.
Mert
- jó, hogy eszembe jutott - a lakótársam is megszökött.
Őt
nem ismertem személyesen. Éjfél után teljesen berúgott állapotban hazahozták,
akkor reám támadt, meggyomrozott, mindent összetört, s délig aludt mozdulatlan,
mint egy fatuskó.
Akkor
- úgy sejtem - felöltözött, elment, késő éjszaka hozták ismét haza. Máskor
sohasem láttam.
És
most 5 nap óta minden éjjel várom, de nem hozzák.
Ugyancsak
5 napja tűnt el a felöltőm is.
Hát
nem gyanús ez?
Gyanús,
nagyon gyanús!
És
ha gyanúm jogos?!…
Elgondolni
az én szolid, jámbor felöltőmet a kávéházak dohos, füstös, borszaggal telt
levegőjében. - Bor és tivornya mellett. Rémítő!
Szegény
felöltőm!
Ki
mondja meg néked, hogy reggel van, ki fog már most téged felölteni?…
“A
sors… irigy zsarnokunk”, elrabolja reményeink színes leplét és drapp színű
köpönyegemet.
Már
most jól indulok a télnek.
Erzsike
elhagyott egy trombitásért, a lakótársam egy felöltőért, a felöltőm egy “boros
kancsó”-ért - aztán tessék kitelelni.
Semmi
sem képes bánatomat enyhíteni, pedig tudom, hogy ez a bánat semmit sem használ,
olyan, mint eső után galléros köpenyeg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése