Katonák

(Eredeti színmű három felvonásban. Írta Thury Zoltán.
A debreceni színház premierje 1899. január 6-án.)

Thury Zoltán színműve határozottan érdekes és értékes darab. Amit ő mond, az mind gondolkozni kényszerít. De minden impressziónk között ott kísért, hiteget bennünket az a remény, hogy Thuryból olyan író lesz, ki hivatva van szociális bajaink feltárására és megvilágítására, s ki irányt adhat elsekélyesedett színműirodalmunknak. Erős, meditáló fő, érző szív, éles szem és valami pesszimizmussal árnyalt világnézet jellemzi Thuryt, a színműírót.

Új ember a színpadon. Agyában az eszmék, a problémák egész raja zsibonghatott, mielőtt megírta legelső darabját.

És ez a legfőbb hibája. Nagyon sok a mondanivalója. Előtérben látjuk a modern írót a maga boncoló késével, s elfedi előttünk a színmű alakjait. Ez az oka, hogy azok az alakok, kikre az író legmerészebb eszméit ruházta, bizonytalanok s inkább az eszmék szimbólumjai, és szinte kirínak a mellékalakok biztosan rajzolt csoportjából.

Ezek a hibák erények is egyszersmind. Nagy szükségünk van egy olyan íróra, kinek nem az a legelső célja, hogy darabja egy egész estét kitöltsön.

Nagy szükségünk van egy jó orvosra, ki megmutassa [a] társadalom testén azokat a sebeket, melyeket a századvég legdivatosabb leple sem képes már elfedni.

Első darabjával még nem érte el célját. De első darabja már sejteti - hogy öntudatos irányban halad e cél felé.

A Katonák még mint színmű nem állja ki a kritikát, de a benne erősen megnyilatkozó élet és igazság már kényszerít arra, hogy kérdezzük meg a szívünket.

Cselekvénye még alig van a darabnak, de már három hatalmas problémát vet fel.

A katonaság problémája az első. Kényes, sajnos, még mindig nagyon kényes kérdés, pedig a döntés ideje veszedelmes közelben van. A katonaság évszázadok bűnéből még mindig olyan kaszt, melynek beléletétől “kuss civil!”. És semmi sem jellemzőbb az előítéletek nagyságára, hogy a katonaság kérdésének felvetését bűnül rótták fel a szerzőnek.

Hát az igazságot nem szabad kimondani? Szabad!

Hazudott vagy túlzott a szerző? Nem! Sőt ha ő már ezt tartotta darabja főproblémájának, kimondjuk nyíltan: többet vártunk tőle!…

A második probléma: a pénz átka az emberiségnek, s mégis feltétlen ura. Nem kérdik, van-e? Kell, hogy legyen, mert így van berendezve a társadalom. Ha pedig nincs, s szintén társadalmi nézet szerint lebegsz a vizen, vigyázol a látszatra s a köteles előkelőségre - eltemetted magadat, szívedet, családi boldogságodat s nyomorult életedet is.

Csak a harmadik problémát adja a cselekmény. Régi, örökösen égető probléma, melyet legmerészebben Ibsen vetett fel. S e Katonák cselekvénye Nóra-rediviva; a becsületében férjétől megsértett asszony egészen Nóra: a saját eszével gondolkozó, erős szívű asszony.

Íme, hány kérdésbe kapott bele a szerző! Az eredmény pedig az, hogy mindenik gondol­kozásba ejt.

A cselekvény természetesen alig semmi. Széthull ennyi probléma között.

Egy katonatisztnek nyomorult élete, kit összetör a pálya, melyre hivatást nem érez, s melyet reformálni akar. A szegénység eltompítja agyát, megöli szívét, szétdúlja családi boldogságát, s öngyilkosságba kergeti önmagát.

A gyenge mese erősen színezve, tendenciózusan fejlesztve, hatásosan pointírozva vonul el előttünk, bizonyítva, hogy a szerző még nem ismeri a színpadot.

De előkelő tónusán, mélységességén, egypár jól rajzolt alakon, néhány zseniális ötlet­szerűségen már látjuk a nagyra fejlődő tehetség megnyilatkozását.

A szereplők megértették a szerző hatalmas, ideális célzatait.

A Katonák tegnapi előadása magas nívón állott. Komjáthy a szerencsétlen főhadnagy alakí­tásába egész tehetségét belevitte. S minket is - kik kételkedtünk abban, hogy egy analizáló, modern író alakját teljesen képes felfogni - meggyőzött tehetsége izmos voltáról. Udvardyja igaz, öntudatos művészi alakítás volt.

T. Halmy Margit, a feleség - lehetetlensége dacára is - zseniális szerepében annak bizonyult, ki megérdemli, hogy úgy emlegessék, mint “a mi nagy művésznőnk”-et. Egészen Anna volt, a Nóra méltó párja. Székellyel való jelenetében egyszerűen: felülmúlhatatlan volt.

Székely Sándor a szerelmében nemes férfit oly megkapó alakításban mutatta be, hogy nyílt színen is kétszer tapsolták ki. A többi szereplők: Fenyéri, Bartha és Szabó Irma mind igen jók voltak.

A közönség szívesen fogadta a darabot, s volt taps, kihívás bőven.

Az ipartestület jegyzőválasztó gyűlése

Az újonnan alakult debreceni ipartestület tegnap este 5 órakor tartotta jegyzőválasztó közgyűlését.

A testület tagjai nagy számmal jelentek meg, jelezve, hogy érdeklődnek a testület beléletére nagy fontossággal bíró jegyzőválasztás iránt.

Hittük és reméltük, hogy a fiatal egyesület vezetői azzal a tudattal mennek a választásnak, hogy oly emberre ruházzák a jegyzői tisztet, akinek egész múltja teljes garanciát fog adni a fiatal egyesület egészséges fejlődésére nézve.

Arról is meg voltunk győződve, hogy személyes indokok nem fogják a választást uralni, s kicsinyes ellenszenvvel nem fogják az egyesület vitális érdekeit előre eltemetni. De a választás folyamán meggyőződtünk arról, hogy ezeket az indokokat a választók legnagyobb része félretette, s befolyásolni engedte magát oly egyénektől, kik a fentebbiektől teljesen eltérve, a legkicsinyesebb személyes motívumoktól vezéreltettek.

És ami a legnevetségesebb az egész dologban, oly egyének voltak ezek, kiknek a választásban semmi szavuk sem volt.

Vagy hogy nyíltan beszéljünk, megkérdezzük Vetéssy Béla rendőrfogalmazó úrtól, hogy meg­engedhetőnek tartja-e azt, hogy ő mint rendőrségi tisztviselő aktív szerepet játszik egy választáson, melynek jelentőségét méltányolni nem tudja, s melynek végzetes lefolyását azok fogják érezni, akiket ő félrevezetett. Nem vezet bennünket sem rokon-, sem ellenszenv, mert hiszen Botz Eleket nem ismerjük, hírét sohasem hallottuk (de talán senki sem Debrecenben), de annyit a közjó, s különösen ennek a fiatal testületnek érdekében ki kell jelentenünk, hogy az az eljárás, mely egy ismeretlen, iparügyekben laikus embert csupán manőverből a jegyzői székbe ültetett - csak az iparosok érdekeire lesz végzetes. Annyival inkább, mert ez a tett előre illuzóriussá tette az egyesület békés, egyetértő működését.

És legyenek arról meggyőződve, úgy a főkortes úr, mint társai, hogy Fittler Jenő meg fogja találni azt a tért, amelyen a közügyet legjobb tehetsége szerint szolgálhatja, s a tegnapi eset nem Fittler Jenőre nézve fog hátrányos lenni, hanem azokra, kik képesek voltak személyes ellenszenvből közérdeket sértő kárt okozni.

Üdvözölje bár ünnepélyes sürgönnyel a maga Botz urát Tóth Kálmán úr, ez a választás az elfogulatlanok előtt helyes nem lehet.

A választás lefolyásáról különben röviden számolunk be:

Jelöltettek a következők s a következő sorrendben.

1. Fittler Jenő
2. Kepes Géza
3. Dr. Botz Elek

Beadatott 33 szavazat, melyből Fittler 12-őt, Kepes 3-mat, Dr. Botz 18-at kapott. S így Dr. Botz Elek gyulafehérvári ügyvédjelölt az ipartestület jegyzőjévé választatott.

A választás után úgy a választás folyamán történt korteskedés, mint a megválasztottnak jogtalan jelölése miatt óvás emeltetett.

Reméljük, hogy ez az óvás az illetékes helyen helyet fog találni.

Paraszttragédia

Divatos drámaíró urak, tudják-e Önök, hogy a felső tízezren kívül még nagyon sokan élnek, szenvednek körülöttünk?

Elhiszik-e, hogy az élet nem olyan finnyás, mint az Önök tolla, és sokkal több invenciója van, mint az Önök képzelődő agyának?

Önök exkluzív hajlamaikkal még a tragikumot is oda vitték, hol “kék vér”-nek hívják a korcsvért, s hol a legnagyobb tragikum a gerincsorvadás vagy a paralízis progressziva, mert nálunk - hogy paradoxonnal éljek - még a tragikum sem egészséges.

Óh, uraim, Önök sokat képzelnek magukról és másokról is, de nagyon keveset tudnak.

Önöknél működik a szellemi arisztokrácia tudatának valami obskurus, beteges faja, mely elbizakodottá, korlátolt gondolkozásúvá teszi az embert; befogja a szemét, hogy ne lássa, amit igazi embernek látni, igazi poétának megírni érdemes…

Érzem csekély voltomat az önök híressé vált, öntelt egyéniségükkel szemben, s kérve kérem, bocsássák meg önfeledt kifakadásomat.

Íme, kárpótlásul egy-két vonással, dekadens modorban, egy életképet rajzolok, amelyet azonban - félek - nemigen fognak elolvasni.

…Nem a felső tízezerről szól ugyanis…

*

A vén Kovács Péter kiadta a lelkét.

Fekete lehetett.

Húsz évvel ezelőtt megölte az anyját a felesége kedvéért.

Elzárták 10 évre.

Mikor visszakerült Érbagosra, behúzódott a faluvégi tornácos házba, sohse’ látták többet.

De a család többi tagjait sem.

A házat kerülte még a kóbor kutya is. A Kovács gyermekekkel szóba nem állott még a tiszteletes úr sem, pedig az igen kegyes, jóravaló bibliás ember volt.

Halála hírét egy vén cigányasszony vitte meg. A temetésen a pap volt ott csak “muszájból”.

Az is elsietett, mihelyt lerótta a dolgát.

Nem vigasztalta a hátrahagyott családtagokat; úgy tett, mint három éve, mikor az asszonyt temette. Miatyánkot mondott, a többi nem az ő dolga.

Kovács Péternek három gyermeke maradt. Nagyra felnőttek mind a hárman.

Erzsi 21 éves volt már, a fiúk pedig férfikorban voltak.

Gyermekkorukban csak megvettetés, utálat volt a részük, nem is volt a szívük csak egymás számára nyitva.

Ide voltak kötve, ehhez az átkozott helyhez. Itt pedig kinek kellett volna a Kovács Péter lánya, vagy melyik lány tűrte volna el a Kovács fiúk csókját, ölelését.

Rájuk ült a végzet, nem tehettek ellene semmit.

Borzasztó este volt a temetés utáni este.

Meghalt az az ember, ki nekik apjuk, mindenük volt; aki miatt őket elátkozta a világ.

Künn esős, ködös novemberi éjjel borult a falura. Mindenütt köd, fojtó, nehéz köd.

Mintha őket akarná a világtól elzárni. Mintha a temetőt legjobban elfedné. A temetőt, hol apjuk nyugszik - ha meg tud nyugodni -, a temetőt, mely itt van a faluvégen, az ő házuk mellett!

Ott ül a három testvér a füstölő kemence mellett.

A harmadik, az idősebb fiú most jött be az ólból.

Addig csak ketten ültek a padkán: a leány és a fiatalabb fiú.

Tudtak-e beszélni valamiről? Volt-e mondanivalójuk?

A leány sírni kezdett, aztán megtörölte a szemét, később csak sóhajban szakadt fel kebléből a fájdalom.

- Mi lesz?

A legidősebbnek jutott legelébb eszébe a kérdés.

Elmenni nem lehet. Hova menjenek? Minden ősapjuk itt élt. Ezt a földet nem lehet odahagyni. Élnek tovább, elzárkózva, mert másképp nem lehet. Nem engedi a világ. A világ, mely Érbagoson is olyan önző, gonosz, mint a modern Babilonban; a világ, mely minden emberi botlásnak, tévelygésnek legelső oka, valódi szerzője.

És éltek tovább, hogyha ez élet volt. Mondjuk hát másképpen: húzták az élet terhét.

Ki képes egy olyan szívet elgondolni, melynek érzései közt az foglal első helyet, hogy engem a világ utál; nincs senkim ezen a két lelken kívül, kik velem együtt el vannak átkozva.

A vén cigányasszony kereste fel néha-néha őket.

Talán így lett minden megtudva.

A büszke bagosiak nemsokára beszéltek már Kovácsékról.

Kovács Erzsi áldott állapotba jutott. Csendőrök, orvos, bíró jött a faluba, s betetéződött egy nyomorult család végzete, átka…

*

Nem história ez, elöl címzett uraim! Igaz - bár durva - rajza annak az életnek, melyben nemcsak tízezer ember vesz lélekzetet.

Önök - ha elolvasták -, kinevetnek engem, s talán őrjöngőnek tartanak, de ismerek én egy lángelmét, mely ilyen tragikumot lát meg az életben, ilyen tragikumot önt alakjaiba.

És ez a tragikum legjobban megközelíti az igazságot.

Mi ez az igazság?

Az, hogy az ember vétkezik az emberekért, és bűnhődik az emberek által. A vétek bűnhődést érdemel, de erre a büntetésre az emberek nincsenek felhatalmazva. És hogy mégis büntetnek - ebben van az élet tragikuma!

Hauptmann Gerhart az, ki először felfedezte ezt az igazi tragikumot.

Őneki agyvelője, szíve és szeme van. Felülemelkedik az emberek felett. A plebsen és a felső tízezren is. Ezért ő olyan nagy, s ezért Önök - divatos színműíró urak - olyan kicsinyek.

Különben jó lélekből ajánlom önöknek az én igénytelen, néhány soros, de az életből másolt rajzomat.