Harmadszor
néztem meg az este Thury Zoltán színművét, harmadszor kellett kétségbe esnem
azon a vakságon, mely az igazságot nem tudja vagy nem akarja látni.
Akaratlanul
egy furcsa összehasonlítást kellett tennem. Egy-egy operettben, mikor a pajkos
primadonna a tiszt urakra tekintve kétes bókkal dicséri meg az egyenruhás
nőhódítókat, milyen lelkesedéssel csapkodják össze tenyereiket a csörgő kardú
Don Juanok; milyen megelégedett bajuszpödörgetéssel fixírozzák a csinosabb
arcokat, hogyne, mikor az ő dicséretöket zengik még a színpadról is.
És
a Katonák nem tetszik?
Itt
nem Don Juanok, nem előkelő urak a tisztek, hanem csak olyanok, amilyenek
valóban.
Az
igazságot nem minden ember gyomra veszi be. Semmi sem növeli jobban a Thury
darabja értékét, mint az a fogadtatás, melyben a tiszt urak részesítették.
Közönségesen
szólva: fején találta a szeget.
Az
esti közönség valósággal tüntetett a Thury darabja mellett. A második felvonás
végén 12-szer hívta lámpák elé a szereplőket.
Az
igaz, hogy a szereplők is kitettek magukért. T. Halmy Margitról kell elsősorban
megemlékeznünk. A mi nagy művésznőnk ő, kire joggal büszkék lehetünk.
Felesleges dicséretek helyett az jellemzi legjobban, hogy a közönséget nemcsak
teljes illúzióba ringatja a legapróbb részletig igaz játékával, hanem az
igazság hátránya nélkül művészete mindig képes azt az eszmét diadalra juttatni,
melyet személyesített alakja képvisel. Méltó partnerei voltak Komjáthy és
Székely.
A közönség minden alkalmat
megragadott tetszése nyilvánítására, mely nemcsak a szereplőknek, hanem annak
az írónak is szólt, kit vágyva várunk vissza egy új, hatalmas alkotással.
Katonák a nézőtéren nem voltak.
