2020. január 10., péntek

Himfy dalai

(Vígjáték három felvonásban, egy előjátékkal. Írta: Berczik Árpád.
A debreceni színház premierje 1899. január 20-án.)
A méltóságos úrnak ez a legújabb darabja. Őneki ugyanis irodalmi ambíciói vannak, s ezeknek az ambícióknak a betöltésén már igen régen munkálkodik a méltóságos úr.
Igazán, milyen szép dolog!
A miniszteri tanácsos úr nemcsak tudomást vesz a magyar irodalomról, hanem lealacsonyodik azok közé a skriblerek közé, kik méltóságos urak sohasem lesznek; akik írnak, mert szívük parancsolja, s nem óhajtanak tanácsosi karriert csinálni.
Szóval Berczik Árpád ismét írt egy darabot. Témáját nagyon ügyesen választotta meg. Ő igen exponált állású úriember, nem írhat mindenféle dolgokról. Nem óhajt problémákat fejtegetni, s talán tudomást sem vesz arról, hogy egy sereg szürke ember a társadalom reformjára gondol, s ezt a reformot szolgálja a színpadon egy-egy, az élet harcából kiragadott drámai epizóddal.
Dehogyis vesz tudomást! Hát problémák is vannak a világon? - kétkedik a méltóságos úr. Hiszen az élet nagyon ügyesen van berendezve. Az embernek tekintélye, állása van, komázik a grófokkal, finom havannát füstöl, urasan él - hát mi kell még egyéb?
Tudnivaló, hogy olyan magas állásban levő úriembernek nincs ideje, hogy a más bajára is gondoljon. Nem elég, hogy gazdagítani kívánja a magyar irodalmat?…
A tanácsos úr tehát megvetéssel fordul el a prózai gondokkal telt, közönséges élettől, s az előkelők finom ösztönével találja meg azt a kort, mely az ő disztingvált, előkelő egyéniségével harmonizál; mely korban sem szocializmus nem volt, sem a házasság nem volt közel a csődhöz. Nagyon hálás kor ez. Az írónak sem szemre, sem szívre nincs szüksége; a szemetet elkerülheti, az aranyat még csillogóbbnak láthatja; nem kell analizálni, mert mi szükség van lélektanra egy múlt századbeli cselekményű darabnál?…
A Berczik vígjátéka Kisfaludy Sándor és Szegedi Róza jól ismert szívviszonyát meséli el színpadi formában. A nyelv, a mese olyan, amire még 20 évvel ezelőtt is azt mondták volna, hogy költői. Színes, csillogó a darab nyelvezete, de így nem beszéltek soha, s írni sem írtak egy idő óta. A mese gyengén kigondolt s módfelett naiv. A darab komikuma a leggyengébb helyzetkomikum. Az alakok egy-kettő kivételével a leghalványabban rajzoltak.
Egy-egy fordulat talán képes megkacagtatni bennünket, de abszolút hatásról a darabban szó sincs. Amilyen kicsinyes a tárgy, olyan sekélyes a darab is; mi, századvégi emberek csak mosolyogni tudunk ezeken a naivságokon, melyek néha egy mosolynál is nagyobb eredményt érnek: valósággal meghatnak…
De értsük meg a dolgot.
A mi korunk tagadhatatlanul egy forrongó, átmeneti korszak. Soha annyi ellentét, annyi probléma nem nehezedett egy korra, mint amennyi a mi korunkra.
Ennek az átmeneti korszaknak nagy gondolkozókra, irányítókra van szüksége. Ezeknek pedig egyedüli terük a színpad. A reform folyik, a színpad ma már az Ibsenek, Sudermannok s a Hauptmannok katedrája, honnan átható, harsogó hangon szól egy eljövő jobb kor isteni jóslata.
Még ilyen lángszellemektől is önzés volna azonban monopolizálni a színpadot. Nem is teszik ezt.
Ők is óhajtják, mi is óhajtjuk azokat a darabokat, amelyek egy letűnt korban játszanak, amelyek egy letűnt korszakból elhozzák az eszmét, leszűrik a tanulságokat.
A Berczik darabja távolról sem ilyen…
De nézzünk más szempontot is!
Berczik darabját azért dicsérik sokan, mert a nemzeti irányt követi. Egy rövid disztinkciót legyen szabad nekem itt tenni:
Az irodalomban nincs jogcíme annak, ami csupán nemzeti - általános emberi vonások nélkül. Az örök emberi hassa át a nemzeti irány produktumait, mert csakis így számíthatnak komoly értékre, igazi sikerre.
A Berczik darabjának ez az érdeme sincs meg. Goethe egy olasz költőről írt: Torquato Tassóról, s ez a darabja örökbecsű, hatalmas, művészi és mégis német alkotás.
Berczik egy magyar költőről írt magyarul - fájdalom, nem mondhatunk többet róla.
Írt egy vígjátéknak keresztelt, korrajz-babérokra vágyó, irodalomtörténeti tárgyú darabot, mely az előadáson kívül egyéb elismerésre nem számíthat. Azt is az író társadalmi állásának tulajdoníthatjuk, hogy a nemzeti színházon kívül több vidéki színpad is felvette repertoárjába.
Komjáthy is előadatta.
Az előadásban annyi haszon volt, hogy még jobban meggyőződhettünk T. Halmy Margit és Fenyéri öntudatos művészetéről, Sziklay hatalmas komikai vénájáról és Szabó Irma bájos, poétikus alakítóképességéről.
A debreceni közönség nagy része szívesen fogadta Himfy dalait, de az a nem nagyszámú intelligens, műértő közönség, mely az egész előadás alatt tartózkodóan, hidegen viselkedett - az én véleményemnek ad igazat.
Berczik dilettáns, ki magas társadalmi állásának súlyával elnyomja a protekció nélküli, hivatásos írókat. Az ő írói kvalitását s darabjának értékét akkor ismerjük meg igazán, ha összehasonlítjuk egy más darabbal, melynek címe Katonák, szerzője pedig egy zseniális kezdő: Thury Zoltán.
Én a magam részéről ezt a címet adnám Berczik darabjának:
“A méltóságos úr vígjátékot ír”.

2019. december 11., szerda

55. Haladunk?...

A gloire nemzete még nem tudott határozni, vajon megmentsen egy ártatlan embert, vagy engedje nyomorultul elveszni.
Túl az Óceánon egy szabadságért küzdő maroknyi népnek segítségére sietett egy óriás, hogy miközben szabadító hérosz gyanánt ünnepelik, reátegye lábát a szabadságon nem sokáig ujjongó gyermeknép nyakára.
Az északi nagy nemzet hatalmas cárja örök békét hirdet, s egymás után szereli fel a vérre szomjas százezernyi népet, s mi elfojtott lélekzettel várjuk, kinek a szívét tapossa el a harcra szomjas vad kozáksereg.
A világ egyik metropoliszában zsidóellenes színházat építettek fel, hogy innen hirdessék a Krisztust meghazudtoló tanokat: osztály- és fajgyűlöletet.
Az egész társadalom befogja fülét, hogy ne hallja millió nyomorult nyöszörgését, mely kezd összeolvadni a jövő századok megváltást hirdető, hatalmas zenéjével.
A militarizmus még mindig nyűg egész Európán, s vezetői elvárják, hogy ezt a nyűgöt bábuk gyanánt hordozzuk. S jaj annak az embernek, ki elég vakmerő bele nem nyugodni, hogy az egyenruha mindent eltakar, s az egyenruhának csak bókolni lehet.
A parlamentarizmus mintha meghazudtolná önmagát - lealacsonyodott, játékszerré vált.
Folytonos vívódás, kétely a társadalom minden rétegében, s a reformátorok most is megkapják a feszületet…
És hiába minden, minden remény, lelkünkben felzúg a kétség hangja: Haladunk?
Vajon haladunk-e?

2019. október 15., kedd

Katonák

Harmadszor néztem meg az este Thury Zoltán színművét, harmadszor kellett kétségbe esnem azon a vakságon, mely az igazságot nem tudja vagy nem akarja látni.
Akaratlanul egy furcsa összehasonlítást kellett tennem. Egy-egy operettben, mikor a pajkos primadonna a tiszt urakra tekintve kétes bókkal dicséri meg az egyenruhás nőhódítókat, milyen lelkesedéssel csapkodják össze tenyereiket a csörgő kardú Don Juanok; milyen megelégedett bajuszpödörgetéssel fixírozzák a csinosabb arcokat, hogyne, mikor az ő dicséretöket zengik még a színpadról is.
És a Katonák nem tetszik?
Itt nem Don Juanok, nem előkelő urak a tisztek, hanem csak olyanok, amilyenek valóban.
Az igazságot nem minden ember gyomra veszi be. Semmi sem növeli jobban a Thury darabja értékét, mint az a fogadtatás, melyben a tiszt urak részesítették.
Közönségesen szólva: fején találta a szeget.
Az esti közönség valósággal tüntetett a Thury darabja mellett. A második felvonás végén 12-szer hívta lámpák elé a szereplőket.
Az igaz, hogy a szereplők is kitettek magukért. T. Halmy Margitról kell elsősorban megemlékeznünk. A mi nagy művésznőnk ő, kire joggal büszkék lehetünk. Felesleges dicséretek helyett az jellemzi legjobban, hogy a közönséget nemcsak teljes illúzióba ringatja a legapróbb részletig igaz játékával, hanem az igazság hátránya nélkül művészete mindig képes azt az eszmét diadalra juttatni, melyet személyesített alakja képvisel. Méltó partnerei voltak Komjáthy és Székely.
A közönség minden alkalmat megragadott tetszése nyilvánítására, mely nemcsak a szereplőknek, hanem annak az írónak is szólt, kit vágyva várunk vissza egy új, hatalmas alkotással. Katonák a nézőtéren nem voltak.

2019. szeptember 24., kedd

Nevető napsugarak

Januári tavasz, mosolygó öregség. Reánk ragyog biztatóan, ámító fénnyel, s azt hisszük, hogy igazi tavasz van.
A fűszál is azt hiszi, a feslő, óvatatlan gyönge farügy is.
Azt hiszi a szív is, hogy tavasz van. Egy mosolygó sugár éri csak, s már kikeletet érez. A fényt látja csak, s azt hiszi: ez az édes, csodás meleg, mely halottat támaszt, új életet hirdet.
Új élet… E sejtelemre felébred a szív. Az életvágy alvó szikrája lángot szít a megdermedt kebelben. És a szívet egy csodás fény hatja át, éppen úgy, mint a fagytól felengedett világot, melyet megtévesztett a januári tavasz, ez a mosolygó öregség…
Titokzatos, megfejthetlen világ a mi szívünk. Olyan érzékeny, olyan változó. Egy gyenge fuvalom nehéz lavinákkal zúzza össze minden atomját, s egy mosolygó napsugár új életre tudja kelteni.
Biztató remény, felújult szeretet, ragyogó szempár, kísértő dicsőség egy-egy napsugár, mely fényt lövell a szívre, mint a tavaszi napfény a téli világra.
Nézem a napsugártól beragyogott világot. Januári napfény… Lehet, már holnap dermedt, halott lesz ismét ez a föld. Fagyos kebelére talán fehér lepel fog borulni, mint a szívre szokott a feledés.
Csitítgatom ujjongó szívemet. Januári napfény… Egy ragyogó szempár… Ma talán felgyújtotta lángod, s holnap egy másikra ragyogtatja fényét. Miért ujjongsz, bolondos szívem? Hiszen olyan jó megdermedten pihenni. Miért hiszel korai tavasznak… vagy elkésett nyárnak? Leányszív, napsugár csak hitegetni tud…
S a föld megnyitja kebelét, hisz a napsugárnak.
S a szív kitárja kincseit, hisz a szerelmes szemsugárnak.
Holnap talán fagy borul a földre; holnap talán jég lesz a szív.
De most remél mindkettő.
Remél, bízik, szeret, tavaszról álmodik…
A szép szemek pedig gúnyosan villannak meg; a napsugarak pedig nevetik az ébredő világot, mely - úgy lehet - halálra ébred.
Kinn és a szívben januári tavasz, mosolygó öregség, s bolondítják a halottakat a nevető napsugarak…