Pages

0 megjegyzés

az öngyilkosjelölt

Veress Jankó jogásznyelven: jó pipa. Passziói, szokásai mind olyanok, amelyek méltók a századvég élni tudó és akaró gyermekéhez. Elvből gyűlöli a napvilágot, de ha alkonyatkor kigyúlnak a gázlámpák, Jankó is kibúvik elegáns garzonlakásából.

Dicséretére legyen mondva: ő elég tudni vágyó fiatal. Érdeklődik, hogy mi történt a hosszú, közönséges napon, amelyet ő átszundikált, s amelyen nem érdemes csak amolyan teológus alakoknak fenn lenni, kik úgyis falura mennek papnak, ott pedig csak disznótorok alkalmával szokás éjszakázni.

Természetes, hogy ilyen elvekkel és életrenddel a pénzügyi dolgok és állapotok nagyon összekuszálódnak.

Jankó is folyton pillanatnyi pénzzavarban szenved, s amennyiben a mellényzsebe nem órakirakat, a zálogház, ez a páratlanul üdvös intézmény sem segíthet már rajta.

A reménytelenség egy kínos órájában Jankó barátunk filozofálni kezdett.

Hogy e filozófia pesszimisztikus irányú lett, az a fenti vázlatos előzményekből szinte tudható.

Hatvan átlumpolt éjszaka, amely hatvan krajcárt sem hagyott a zsebben, Epikurból is Schopenhauert csinált volna.

Lassan-lassan rájött, hogy az élet hiábavalóság, nem érdemes tovább robotolni.

Aztán meg hát élt ő már eleget.

Miért tovább? Talán hogy éjszaka is aludjon? Vagy éppen csak éjszaka aludjon?

Nemes keblének minden dobbanása tiltakozott a jövő ilyen metamorfózisa ellen.

Nem és százszor nem, inkább ezerszer lőpor és golyó!

Elhatározása annyival inkább erős lett, mert hitelezői mind jobban-jobban zaklatták.

Szerdán… akkor vége lesz mindennek. Egy durranás, és meg fog szabadulni ettől a nyomorult hitelezős világtól…

És Jankó nem is titkolta ezt a szándékát. Sőt egyik barátját felkérte búcsúbeszéd tartására.

Szerdán, tehát szerdán… De történt valami. A hitelezők fülébe ment a hír, kik egy emberként rohanták meg Jankót.

Csak túl lenne már a szerdai napon, akkor ugyan sirathatnák az ördöngös hiénák.

De így nem volt menekvés. A hitelezők megválasztott szónoka ünnepélyesen felszólította, hogy méltóztassék tovább élni.

- Sajnálom, barátaim, nekem meg kell halnom, de hajlandó vagyok önökkel szemben lojális lenni. Én meghalok - folytatta tovább saját és hitelezői zokogása között -, de önökről nem feledkezem meg.

Így jutottak azután a következő manifesztumhoz:

Apámhoz!

Kérem azon utolsó óhajom teljesíteni, hogy X. Y. úrnak ennyi és ennyi (10-40 frt) adósságom halálom után kifizettessék!

Veress Jankó

A hitelezők megtörve, de mégis megnyugtatva távoztak… Másnap Jankó 50 frt rendkívüli zsebpénzt kapott az édesapjától. Ez kedden történt, a végzetes szerdai nap előtt. De a szerdai nap nem lett végzetes. Jankó ismét a régi bohém Jankó lett, kinek az a szerencséje, hogy becsapott hitelezőivel nem találkozhatik - szokása lévén néki éjszaka fenn lenni, s a nyomorult nappalt átaludni.

0 megjegyzés

köd

Hűvös van, ősz van. Várnók a napnak áldott ragyogását, hogy egy derűs, mosolygó sugárt küldjön a mi sejtelmektől hímzett szívünkbe. Várnók a nap áldott fényét, hogy aranyozza be a körülöttünk levő színtelen, szürke tárgyakat. Várjuk, de hiába. Valami elfedi előttünk a fényt, a sugárt. Valami reánk nehezül, befogja, beborítja a szívünket. Valami szürkére, nyomasztóvá teszi a világot, életet - beteggé a lelkünket… A köd… Oh hányszor utáljuk meg e világot, s nem tudjuk, hogy miért. Hányszor szomjazunk Léthe vizére, örök Nirvánára, s nem sejtjük, hogy mi tört össze bennünket. A köd, a köd a mi életünk átka. A köd borul ránk, a rejtélyes sejtelem, a titkos életundor, a nyomorúság fel-feltűnő keserves érzete. S hiába a zöld hasist kereső remény, előttünk áll az élet mindent elborító átka: a tehetetlenség, a köd… Derülj ki édes napunk, hints egy reménysugárt szívünkbe, mert ősz van, hűvös van, s megöli lelkünket a köd…

0 megjegyzés

betegen

Szeretném valakinek elmondani, szeretném sírva bevallani, hogy én nyomorult, beteg ember vagyok. Az ajkamon a mosoly, az arcomon a derű, a szememben a büszkeség sugara nem más, mint hitvány tettetés, világbolondító álarcoskodás… Mert én beteg, nagyon beteg vagyok. Ha láttok tivornyázó éjeken kipirult arccal, ragyogó szemekkel, dalolva cinikus otrombasággal, leányt ölelve égő vággyal - sajnálkozzatok rajtam, nyomorult emberen. Mert beteg az én szívem, beteg az én lelkem. Nem érzem a bor ízét, csak a mámort, a feledést keresem, hiába… hiába… Nem korbácsolja fel a vérem mulató leánynak rám tapadó csókja. Ha visszacsókolom, mélységes undor, utálat fog el. Ha beszélek ideálról, dicsőségről, ihletett percekről, költői ábrándokról - nem érzem, amit mondok. Nem lelkesít semmi, semmi a világon… Beteg vagyok, lázas, nehéz beteg. Beteg vagyok, víziókat látok. Előttem őrült kaleidoszkóp gyanánt rohan el ezer és ezer látomány… …Látok egy éhes embertábort. - Csoportokban harcol a kenyérért. Ott, ahol a legnagyobb darab kenyér fekszik a porban, ott a legnagyobb a küzdelem. Már beletapodták a porba, már bepiszkolták vérrel, és mégis milyen pokoli triumfussal rohan el vele a küzdők legerősebbike, mikor leverte vetélytársait. Hogy üvölt a levert állati sereg, hogy siratja az elrabolt koncot! Rémítő kép!… …De új csoport áll ismét előttem. Feszületek hosszú sorban. Közülök egy durva fakereszt olyan ismerős. Nézem, nézem, felette ott a négy betű I. N. R. I…. Ezekre a feszületekre az igazság bajnokait feszítették fel. A feszületek előtti nagy tömeg az a dicső emberiség, melyet annyi szószátyár dicsér, mely tombol az ártatlan vér láttára. Azután egy új vízió üldözi a lelkemet, égeti az agyvelőmet. Egy tarka csoport verődik elém. Mintha valami komikumot kedvelő hatalom durva szeszélyének hódolna, démoni alakok s angyalok egy tömkelegben kísértenek. Milyen alakok e borzasztó csoportban!… Madonna arcú asszonyok buja, aljas, hívogató arccal… Pártás leányok mocsokkal a tiszta homlokon, kísértő árnnyal hátaik mögött. Látom a költőt, kinek szívében annyi láng, amennyi egy világot megtisztíthatna, és mégis meggyalázva, elhagyatva fekszik rothadt szalmaágyán. Látok egy bíbor ruhájú, márványarcú nőt, kinek kezében karcsú, könnyű mérleg, neve dicső, feje felé írva lángbetűkkel: Justitia. De a szép nőnek nincs szíve, csak gonosz, durva ösztöne van. Szeme nem látja az igazi nyomorultat, fülét megvesztegeti az arany csengése… …És még mennyi ezer, szívet rémítő alak!… Óh! ezek a víziók szív nélkül is megőrjítenek! Beteggé tettek, örökre beteggé. Beteg a szívem, beteg a lelkem, nincs nyugalmam, hitem, nem érez a szívem. Hazug a mosoly az ajkamon, nem őszinte egy kacagásom, feledni tudnék, s nem tudok… beteg vagyok, nagyon beteg, talán a szívem fáj, talán a szívem halt meg…

0 megjegyzés

Színházi pletykák

A mi bájos, fiatal drámai művésznőnk méltó szenzációt okozott tegnap délelőtt. - Nézzétek, Fáy a bakon. És tényleg úgy volt. A szép művésznő kocsikázott drámai gyorsasággal. Oly biztosan kormányozta a kormánygyeplőt, hogy méltán sóhajtott fel egy, a kocsi után bámuló gavallér: - Milyen fiatal és máris hogy kormányoz.


Egy nagyon kedves művésznőnél tett látogatást az ifjúság 3 tagú küldöttsége, hogy felkérjék a szerdai felolvasó estélyen való szereplésre: - Jól van, uraim, szívesen megteszem, csak arra kérem önöket, hogy Bécsből ne rendeljék számomra a csokrot. Amiből két igazság világlódott [!] ki: először, hogy a csokornak meg kell lenni, másodszor, hogy a pestistől a mi aranyos művésznőnk is fél.


A kar egyik szépéről van szó; arról, akinek legfessebb nadrágai vannak. A szép leány egyik kikosarazott udvarlója azt a hírt terjesztette, hogy - hogy is írjuk csak? - hogy nagyon téliesen van bélelve a nadrágja. Egy gavallér besúgta ezt a szép leánynak, aki nevetve válaszolt: - Eh! szamárság! Hisz ő nem tudja, milyen ez a nadrág, s éppen azért haragszik, mert nem tudja!


Egy maliciózus színházlátogató mondta a következő csípős megjegyzést: - Komjáthy a saját nevéről nevezett pisztollyal lőtt a héten, mert Szegedet célozta, s Debrecent találta.