2018. november 7., szerda

A jégről és egyébről

Jól imádkozhattak a jég kedvelői.
Ez az egyedüli sport, amire jó idő jár. Aztán milyen sport! Én magam is el vagyok ragadtatva, ha a korcsolyapályára gondolok, pedig én úgy érzem magam a jégen, mint a kacsamamává előléptetett kotló, ha anyai buzgalmában az apró kacsák után ugrik a vízzel telt árokba.
A hasonlat talán meglepően közönséges, de szolgáljon mentségemül az, hogy a hasonlatnak olyannak kell lenni, hogy az mindenkit meglepjen. Ezt nevezik aztán a kritikusok meglepő fordulatnak.
Ezek a meglepő fordulatok - hogy az elmondottak közötti összefüggés meglegyen - most nemcsak szellemes írók művében, de a jégen is előfordulnak.
Ezek a meglepő fordulatok a jégszezon apró kellemetességei.


Egy kisleányról van szó, aki szerelmes. Ebben még nincs semmi meglepő. De most jön a fordulat. A kisleánynak még nincs bemutatva az ideál. Sokáig törte kis fejét, hogy kisüsse a módot a megismerkedésre.
Jó barátok mindig akadnak egy-egy érdekes szívviszony szövésére segédkezet nyújtani - a kisleánynak is volt egy hű apródja, aki az ideált fel-felvilágosította az ügy mibenállásáról.
A kis apród vitte el aztán a szép szőke leány izenetét: Járjon ki Adonisz úr a jégre, hisz nincs ennél kedvesebb sport széles e világon.
Adonisz úr az üzenet vétele után mérgesen rágta volna csinos bajuszát, ha véletlenül bajusza lett volna. De Adonisz úrnak nincsen bajusza. Lehetne neki, hiszen tartalékos póttartalékos, de Adonisz úr véletlenül színész.
Szóval Adonisz úr mérges lett nagyon.
Miért?
Most jön a meglepő fordulat.
Adonisz úr soha még életében nem korcsolyázott, s nem utál semmit annyira, mint a jeget (no meg a vizet!).
Mit csináljon most már Adonisz úr?
Aki őt e dilemmából kiszabadítja s elfogadható tanácsot ad neki, annak megígéri, hogy be fogja mutatni a szép szőke leánynak, mihelyt ő meg fogja ismerni.
Fel tehát a pályázatra! A jutalom elég szép, ha tekintetbe vesszük, hogy a kisleány veszedelmesen csinos, és nem túlságosan állandó a szerelemben.
*
A jégszezon sem túlságosan követelő. Megtűr másféle időtöltéseket is. Legközelebb is három hatalmas mulatság zajlott le.
Ez elég kellemes dolog ugyan, de egy ember rémítően fél a farsangtól.
Ki ez a titokzatos egyén?
Hát kérem - a báltudósító.
Nincs a teremtésben vesztes, csak ő.
Olyik este négy helyre is el kell szaladni.
Körüljár a teremben, névsort keres, beszámol a “kitűnően sikerült” mulatságról, melynek örömeiből neki jutott legkevesebb.
Amennyiben már benne vagyok az ordináré hasonlatokban - én nagyon sok hasonlatosságot látok a báltudósító és a muszájból táncoló medve úr között.
Avval a különbséggel, hogy a táncoló mackó egy kis aprópénzt is kap, de a báltudósító mentül kevesebbet.
Hjha! nem valami jó dolog Debrecenben lapkiadónak sem lenni!
*
A jégszezon egyik legérdekesebb híre egy fiatal színész házassága.
Az eljegyzés csak négy hét múlva lett ismertté jó barátai előtt.
Nagyon titokban tartotta.

- Hát eltemeted magad? - kérdi tőle igaz részvéttel egyik jó barátja.

- Nem annyira magamat akarom eltemetni - válaszol az ifjú Rómeó, ki csak a színpadon játszik ideális szerelmest -, mint inkább a leendő feleségem hozományát.
Ilyen dolog az a házasság, még a Rómeóknál is.

2018. október 22., hétfő

A piros bugyelláris

A népszínmű abban az alakjában, melyben azt a nagy népszínműírók tették kedveltté, napjainkban már élvezhetetlen. Ezt az állítást nem cáfolja meg a mi közönségünk egy nagy része, melynél kifejlett műízlésről szó nem lehet. Az intelligens közönség állásfoglalása erre nézve a legfőbb bizonyíték. Várta a népszínműnek átidomítását, várta annak az új iránynak érvényesülését, mely a színpadi művek minden fajára hatást gyakorolt - a népszínművet kivéve. Ez az átalakulás nem történt meg. Géczy darabjaiban látszik a jó szándék, de erő híján kevés az eredmény.
Ne legyen a népszínműíró kiváltságos poéta, s ne legyen a színpadra vitt paraszt egy daloló mesealak, akkor nem lesz okunk panaszkodni a közönség megváltozott ízléséről. Igazságot, életet a népszínműbe, mert a színpad nem cirkusz-porond, s a századvég embere nem kardnyelésen bámuló atyafi.
A piros bugyelláris nagyon tetszett különben a vasárnapi közönségnek. F. Kállay Lujza gyönyörű dalait, Csáky szép hangját és ügyes játékát tapsolták legkivált. Szentes és Rubos nagyon tetszettek, míg Csigaházy, Szabó Irma és Bartha átgondolt játékukkal értek el hatást.

2018. október 10., szerda

Aranylakodalom


Rákosi és Beöthy alkalmi, látványos színműve nálunk valósággal kasszadarabbá vált. Tegnap délután zsúfolt ház nézte végig a kihagyások folytán megkurtított darabot, s tapsolt a szereplők jókedvű játékának, de különösen a Rácz Károlytól kísért hazafias daloknak. Este előadásra került Csepreghy régi, kedvelt népszínműve: [A piros bugyelláris]

2018. szeptember 27., csütörtök

Katonák

(Eredeti színmű három felvonásban. Írta Thury Zoltán.
A debreceni színház premierje 1899. január 6-án.)
Thury Zoltán színműve határozottan érdekes és értékes darab. Amit ő mond, az mind gondolkozni kényszerít. De minden impressziónk között ott kísért, hiteget bennünket az a remény, hogy Thuryból olyan író lesz, ki hivatva van szociális bajaink feltárására és megvilágítására, s ki irányt adhat elsekélyesedett színműirodalmunknak. Erős, meditáló fő, érző szív, éles szem és valami pesszimizmussal árnyalt világnézet jellemzi Thuryt, a színműírót.
Új ember a színpadon. Agyában az eszmék, a problémák egész raja zsibonghatott, mielőtt megírta legelső darabját.
És ez a legfőbb hibája. Nagyon sok a mondanivalója. Előtérben látjuk a modern írót a maga boncoló késével, s elfedi előttünk a színmű alakjait. Ez az oka, hogy azok az alakok, kikre az író legmerészebb eszméit ruházta, bizonytalanok s inkább az eszmék szimbólumjai, és szinte kirínak a mellékalakok biztosan rajzolt csoportjából.
Ezek a hibák erények is egyszersmind. Nagy szükségünk van egy olyan íróra, kinek nem az a legelső célja, hogy darabja egy egész estét kitöltsön.
Nagy szükségünk van egy jó orvosra, ki megmutassa [a] társadalom testén azokat a sebeket, melyeket a századvég legdivatosabb leple sem képes már elfedni.
Első darabjával még nem érte el célját. De első darabja már sejteti - hogy öntudatos irányban halad e cél felé.
A Katonák még mint színmű nem állja ki a kritikát, de a benne erősen megnyilatkozó élet és igazság már kényszerít arra, hogy kérdezzük meg a szívünket.
Cselekvénye még alig van a darabnak, de már három hatalmas problémát vet fel.
A katonaság problémája az első. Kényes, sajnos, még mindig nagyon kényes kérdés, pedig a döntés ideje veszedelmes közelben van. A katonaság évszázadok bűnéből még mindig olyan kaszt, melynek beléletétől “kuss civil!”. És semmi sem jellemzőbb az előítéletek nagyságára, hogy a katonaság kérdésének felvetését bűnül rótták fel a szerzőnek.
Hát az igazságot nem szabad kimondani? Szabad!
Hazudott vagy túlzott a szerző? Nem! Sőt ha ő már ezt tartotta darabja főproblémájának, kimondjuk nyíltan: többet vártunk tőle!…
A második probléma: a pénz átka az emberiségnek, s mégis feltétlen ura. Nem kérdik, van-e? Kell, hogy legyen, mert így van berendezve a társadalom. Ha pedig nincs, s szintén társadalmi nézet szerint lebegsz a vizen, vigyázol a látszatra s a köteles előkelőségre - eltemetted magadat, szívedet, családi boldogságodat s nyomorult életedet is.
Csak a harmadik problémát adja a cselekmény. Régi, örökösen égető probléma, melyet legmerészebben Ibsen vetett fel. S e Katonák cselekvénye Nóra-rediviva; a becsületében férjétől megsértett asszony egészen Nóra: a saját eszével gondolkozó, erős szívű asszony.
Íme, hány kérdésbe kapott bele a szerző! Az eredmény pedig az, hogy mindenik gondol­kozásba ejt.
A cselekvény természetesen alig semmi. Széthull ennyi probléma között.
Egy katonatisztnek nyomorult élete, kit összetör a pálya, melyre hivatást nem érez, s melyet reformálni akar. A szegénység eltompítja agyát, megöli szívét, szétdúlja családi boldogságát, s öngyilkosságba kergeti önmagát.
A gyenge mese erősen színezve, tendenciózusan fejlesztve, hatásosan pointírozva vonul el előttünk, bizonyítva, hogy a szerző még nem ismeri a színpadot.
De előkelő tónusán, mélységességén, egypár jól rajzolt alakon, néhány zseniális ötlet­szerűségen már látjuk a nagyra fejlődő tehetség megnyilatkozását.
A szereplők megértették a szerző hatalmas, ideális célzatait.
A Katonák tegnapi előadása magas nívón állott. Komjáthy a szerencsétlen főhadnagy alakí­tásába egész tehetségét belevitte. S minket is - kik kételkedtünk abban, hogy egy analizáló, modern író alakját teljesen képes felfogni - meggyőzött tehetsége izmos voltáról. Udvardyja igaz, öntudatos művészi alakítás volt.
T. Halmy Margit, a feleség - lehetetlensége dacára is - zseniális szerepében annak bizonyult, ki megérdemli, hogy úgy emlegessék, mint “a mi nagy művésznőnk”-et. Egészen Anna volt, a Nóra méltó párja. Székellyel való jelenetében egyszerűen: felülmúlhatatlan volt.
Székely Sándor a szerelmében nemes férfit oly megkapó alakításban mutatta be, hogy nyílt színen is kétszer tapsolták ki. A többi szereplők: Fenyéri, Bartha és Szabó Irma mind igen jók voltak.
A közönség szívesen fogadta a darabot, s volt taps, kihívás bőven.