Nagy öröm, boldog megelégedés és magasba szárnyaló büszkeség tölti el a mi szívünket akkor, amikor ezeket a sorokat papírra rójuk.
Tizenkilenc év óta fennálló dalkörünk diadaláról adunk hírt az alábbiakban, arról a fényes, dicsőséges hangversenyről, amit a f. hó 16-dikán Tasnádon rendezett.
És zengik a mi ajkaink a tasnádi és vidéki közönség dicséretét, s fejünket mélyen érzett hálával hajtjuk meg az előtt a páratlanul megnyilatkozott pártfogás előtt, amivel Tasnádon a Zilahi Dalkört, ezt az - itthon sok esetben méltatlanul mellőzött - egyesületet fogadták.
Legyenek általunk is üdvözölve mindazok, akiknek ebben részük volt, akik sokkal méltányosabbak voltak, több elismeréssel adóztak azok iránt a fáradhatatlan emberek iránt, akik sokszor pihenésre szánt idejükből fogják el azt a pár órát, amit a saját és mások gyönyörködtetése céljából a dalművészet szolgálatában töltenek el, s akik éppen ott, ahol leginkább elvárhatnák, saját otthonukban kénytelenek leggyakrabban a fájó közönnyel megküzdeni.
De hagyjuk ezt; ne vegyüljön ürömcsepp a mi örömünkbe; ne háborítsa semmi disszonáns hang a mi ünneplésünket, amivel a tasnádi közönségnek, ezeknek az igazi műbarátoknak adózunk. Mert, íme, örvend a mi lelkünk, ajkaink hálaszózatot zengenek a vármegyénkbeli Érmellék virágzó székhelyéhez, s fejünket hálatelten hajtjuk meg előtte.
És ha el-elhangzik itt alább tudósítónk szájából egy-egy keserű hang, legyen az neki megbocsátva, annak is van bizonyos jogosultsága; pedig míg a tasnádi fogadtatásról szólunk, lelkünkben csak örömet, boldog megelégedést érzünk.
*
Kijöttem már a latinból, de mintha igy szólana egy latin közmondás: Nemo profeta in patria sua.
Furább társadalmi viszonyok sehol sincsenek, mint Zilahon.
Látszólag van egy hatalmas intelligens osztálya. Látszólag csakis; mert ha tényleg volna, volnának virágzó társadalmi intézményei, volna magasabb társas élete, volna közvéleménye, sok minden volna, ami most nincs.
Van aztán egy hatalmasabb lateiner osztálya, példátlanul széttagolva, szertehúzva. Társas életre, magasabb szellemi élvezetekre nincs benne semmi hajlandóság, de annál fejlettebb érzéke van a kisvárosias pletykázáshoz s az indusokat megszégyenítő kasztrendszerhez.
S hiába minden olyan kísérlet, mely a széthúzó erőket egy humánus vagy nemes cél érdekében egy pont felé törekszik irányítani!…
Itt van többek között a dalárda példája. Olyan testület, melyet minden közönség pártolni, dédelgetni szokott.
Fontos, mint művészi; fontos, mint társadalmi intézmény.
Nekünk pláne, kiknek műcsarnokunk csak 2000 év múlva lesz, kik jó színészeket három évben egyszer látunk, kiknek irodalmi körünk nincs, zeneismeretünk a kottán felül nem terjed: nagyon meg kellene becsülnünk egyedüli művészeti intézményünket, törekvő, derék s jó vezetés alatt álló dalárdánkat.
Mi az oka ennek az ellenkező, rideg viselkedésnek?…
Eddig is céloztam reá; alkalomadtán megpróbálok beszélni róla, most már elég volt az őszinteség, s tudom, hogy csak inkognitóm fog megőrizni (ha megőriz?!) a fejbetöréstől…
Elmondtam pedig mindezt, (el kellett mondanom) abból az alkalomból, hogy a negligált (? Szerk.) Zilahi Dalkör óriási sikerrel hangversenyezett Tasnádon.
Tasnádon, ebben az egyszerű, különben tagadhatatlanul intelligens nagyközségben, mely csak félve meri magát városnak nevezni. Felejthetetlen nap ez a július 16-dika a tasnádiakra s dalárdánkra is.
Az esteli vonattal érkező zilahiakat impozáns küldöttség várta a pályaudvarnál.
A vendégeket Träger Antal adóhiv. ellenőr fogadta, lelkes, szép beszéddel.
Somogyi Jenő főgimn. tanár válaszolt, s mondott hálás szavakban köszönetet a szíves fogadásért - a dalkör nevében.
Hosszú kocsisorban, fellobogózott házak között érkeztek a városba a vendégek, s a hang-verseny kezdetéig volt elég alkalmuk méltányolni a tasnádi szíves vendéglátást, jó konyhát és zamatos borokat.
8 órakor kezdődött a hangverseny.
A közönség jó része nem fért be a “Cserey-szálló” állítólagos nagytermébe, amely a “nagy” jelzőt talán a “Tigris” terménél is kevesebb joggal viselheti.
Na de azért nagy volt a lelkesedés; a szomszéd termek is mind tele voltak.
Mikor dalárdánk az emelvényre lépett, zúgó taps fogadta, mely Huber Szabadságdala után csak fokozódott.
Czikle Valéria k. a. az orz. színiakadémia növendéke szavalt ezután. Endrődi Visszavárlak c. költeményét adta elő. - Amennyiben szavalatához nagy várakozásokat fűztek, s amennyiben szavalatával nagy sikert ért el - én is részletesebben beszélek róla. Endrődit, a poétát nagyon jól ismerem. Erős költői tehetség a legmerészebb fantáziával. Ez a fantázia követtet el vele óriási botlásokat. Mert vannak idegen, modern poéták, kiket ha egészben követni, megérteni nem is képes a nagyobb lelki evolúciókat át nem szenvedett nyárspolgár, de akik mégis fölkeltik a lángész iránti csodálatot.
Az Endrődi fantáziája nem ilyen.
Lehetetlen azt követni, lehetetlen méltányolni, de legkevésbé lehetséges átérezni azt, amibe különben csak a fantázia segítségével esett bele a poéta; értve a legcsodálatosabb, a legzavarosabb érzelmeket. - Czikle Valéria követni akarta Endrődi csapongó fantáziáját. - Fokonként, számtani sor szerint lett szenvedélyesebb, erősebb a hangja, ez a hajlékony, susogásra és kitörésre egyformán alkalmas gyönyörű hang, de amit a költő át nem érezhetett - nem tudta átéreztetni velünk a bájos előadó művészete sem.
Annál nagyobb sikert ért el azután a negyedik pont cimbalomkettősének szólóvá degradálása következtében kárpótlásképpen előadott szavalatával. Tompa Három daruját adta elő.
A megtestesült bájt, kedvességet, természetességet és művészetet láttuk itt, ne tűnjék fel tehát egzaltáltnak a dicséret.
Egyénisége, tehetsége szerintem a társadalmi színművekben fog gyönyörűen érvényesülni, mert a túl-patetikus részek könnyen sablonossá teszik. - A rendezőség gyönyörű csokorral lepte meg a kisasszonyt, de - Istenem - mennyivel nagyobb kitüntetés a művészi léleknek a taps, a tetszés, melyben a közönség részesítette!
A dalkör népdalegyveleget adott elő, harmadik pontképpen. Zúgó tetszés miatt kénytelenek voltak megismételni.
Valamint meg kellett ismételnie dr. Hunyady Jánosnak is zajos tetszést nyert, remek cimbalomszólóját. Utána ismét a dalárda énekelt. Huber Honfidalát adta elő. Ezt is meg kellett ismételnie.
Hunyadi Béla szavalta ezután Coppée-nak, ennek az Istentől kedvelt poétának A kovácssegédek sztrájkja című gyönyörű, modern költeményét.
Modern volt az előadó felfogása is egészen a - jelmezig.
Szavalata igazi, művészi élvezetet nyújtott a hálás közönségnek.
Újból a dalárda szerzett tapsokat, megismételve az előadott darabot - a közönség óhajára. Lelkes volt a hangulat, s ilyen emelkedett hangulat mellett szavalta el Farkas Sándor, a mi kedves poétánk, a magyar dal szépségét zengő remek költeményét.
A költemény szépsége, de meg az a körülmény, hogy a dalárda hatalmasan bizonyította be a magyar dal páratlan voltát - nagy és zajos tetszésben részesült.
Indulóval fejezte be aztán a dalkör a hangversenyt, melynek végén nem akart véget érni a kihívások sora.
A hangverseny eredménye pedig teljes erkölcsi és anyagi siker. Lekötelezettje ezért a dalárda az egész tasnádvidéki közönségnek, rendező bizottságnak, főképpen Mihály Károly ügyvédnek, kinek agilis működése a siker érdeméből oroszlánrészt kér. A hangverseny után benn a teremben kezdődött a tánc, ami ugyan kissé bajos és merész vállalat volt az óriási közönség miatt. - De azért csak járták benn, kint a verandán pedig folyt a “magnum áldomás”, valósággal “folyt”. A szép, enyhe nyári éjben fel-felhangzott a dalárda éneke vagy egy-egy lelkes hangú pohárköszöntő.
Virradtig tartott a muri.
Reggel a dalárda néhány tagja visszament Zilahra, nagy része azonban a tasnádiak óhajára ott maradt a délelőtti isteni tiszteleten részt venni.
Beszámolva a dalárda sikeréről, egyáltalában nem vagyok abban a hitben, hogy talán ezek után a zilahi közönség a saját dalárdáját kegyes lesz felfedezni.
Félti az idegeit az esetleges lelkesedés izgalmaitól, s talán duzzogni fog a bevezetésül elmondott igazságokért.
Szil 1898. július 24.
Diband.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése