Toldi Miklós

Ha a negyedik gimnazisták magyar nyelv tanára azt akarja, hogy Arany Toldija mélyebben vésődjék a kisdiákok memóriájába - küldje el őket Szigeti József dalokkal és tablókkal tarkázott “történeti színművének” megtekintésére.

Amit eddig Arany művére nem mertem kimondani, kimondom most e darab megtekintése után, hogy a Toldi-monda kész naiv eposz-tárgy, melynek naivsága a színpadon valósággal meghatott.

E darabnak főbb szerepei még nem is oly régen a legmagasabb színészambíciók tárgyai voltak, s nem csalódom, hogyha a tegnapi szereplők igyekezetének, jobb sorsra érdemes buzgalmának megfejtését ebben a hagyományos véleményben keresem.

Természetes, hogy egy ilyen darab szerepeinek megvannak a magok sablonos alakításmódjai, melyek ellen a legmodernebb színész sem cselekedhetik.

Ettől a sablontól való szabadulni törekvést leginkább Komjáthy (Toldi M.) és Ódry (I. Lajos) játékában láttam. Nem számítva Sziklayt, kinek alakítása (a vén sírásó) vetekedett az egész darab értékével. Bartha elég tűrhető Toldi György volt. Rubos jól játszott, szépen énekelt. Szentes igen jó bohóc volt. Ismétlem, hogy az igyekezet egyik szereplőnél sem hiányzott; az eredmény a diákság lelkes tapsából s ovációjából állott.

Bánk Bán

Tegnap ünnepi előadásban láttuk viszont Katona remekművét, melyet egy “újévi allegória-képlet” előzött meg.

Az előadás igyekezett méltó lenni Katona halhatatlan művéhez, s hogy egészen nem volt méltó, részben a szereplőkön, részben pedig a közönségen múlott.

Az esti szép számú közönség nem Bánk bánért, hanem az ünnepért verődött össze, és sokszor hatott zavarólag az előadásra.

Az előadás különben, egypár szereplőnek érintett gyengeségét leszámítva, egészben véve sikerült.

Komjáthy Bánk bánja nem közönséges alakítás. Van benne igazság, hűség és művészet. Mindvégig megkapó, érdekes és sok új vonást mutató alakítását lelkesen tapsolta meg a közönség.

Komjáthyné jó Gertrudis volt. A negyedik felvonás végjelenete után percekig tapsolta a közönség.

Ódry Ottó szerepében minden lehetőt megtett. Egyre azonban figyelmeztetjük. Ottó gyenge jellem, egy eleven báb ugyan, de rajzolásának mégis művészinek kell lenni. Az ő Ottójában több művészi öntudatosságot szerettünk volna látni.

Petur bánt Fenyéri egyik legjobb szerepének tartjuk. Sokoldalú művészünk tegnapi játéka csak igazolta azt, hogy benne erős és igaz művészegyéniséget bírunk.

Tanay Biberach szerepében - sans fráse - kabinetalakítást nyújtott. A fiatal művészt most közelebb háromszor, három különféle szerepkörben láttuk, s ő mindenütt igazi és nagy sikert ért el. Sokoldalú, intelligens, talentumos színész, ki sokra fogja vinni. Sziklay (Tiborc), T. Halmy Margit (Melinda), Csatár (Simon bán) jók voltak. A többi szereplők is buzgólkodtak.

Toldi Miklós

Ha a negyedik gimnazisták magyar nyelv tanára azt akarja, hogy Arany Toldija mélyebben vésődjék a kisdiákok memóriájába - küldje el őket Szigeti József dalokkal és tablókkal tarkázott “történeti színművének” megtekintésére.

Amit eddig Arany művére nem mertem kimondani, kimondom most e darab megtekintése után, hogy a Toldi-monda kész naiv eposz-tárgy, melynek naivsága a színpadon valósággal meghatott.

E darabnak főbb szerepei még nem is oly régen a legmagasabb színészambíciók tárgyai voltak, s nem csalódom, hogyha a tegnapi szereplők igyekezetének, jobb sorsra érdemes buzgalmának megfejtését ebben a hagyományos véleményben keresem.

Természetes, hogy egy ilyen darab szerepeinek megvannak a magok sablonos alakításmódjai, melyek ellen a legmodernebb színész sem cselekedhetik.

Ettől a sablontól való szabadulni törekvést leginkább Komjáthy (Toldi M.) és Ódry (I. Lajos) játékában láttam. Nem számítva Sziklayt, kinek alakítása (a vén sírásó) vetekedett az egész darab értékével. Bartha elég tűrhető Toldi György volt. Rubos jól játszott, szépen énekelt. Szentes igen jó bohóc volt. Ismétlem, hogy az igyekezet egyik szereplőnél sem hiányzott; az eredmény a diákság lelkes tapsából s ovációjából állott.

Bánk Bán

Tegnap ünnepi előadásban láttuk viszont Katona remekművét, melyet egy “újévi allegória-képlet” előzött meg.

Az előadás igyekezett méltó lenni Katona halhatatlan művéhez, s hogy egészen nem volt méltó, részben a szereplőkön, részben pedig a közönségen múlott.

Az esti szép számú közönség nem Bánk bánért, hanem az ünnepért verődött össze, és sokszor hatott zavarólag az előadásra.

Az előadás különben, egypár szereplőnek érintett gyengeségét leszámítva, egészben véve sikerült.

Komjáthy Bánk bánja nem közönséges alakítás. Van benne igazság, hűség és művészet. Mindvégig megkapó, érdekes és sok új vonást mutató alakítását lelkesen tapsolta meg a közönség.

Komjáthyné jó Gertrudis volt. A negyedik felvonás végjelenete után percekig tapsolta a közönség.

Ódry Ottó szerepében minden lehetőt megtett. Egyre azonban figyelmeztetjük. Ottó gyenge jellem, egy eleven báb ugyan, de rajzolásának mégis művészinek kell lenni. Az ő Ottójában több művészi öntudatosságot szerettünk volna látni.

Petur bánt Fenyéri egyik legjobb szerepének tartjuk. Sokoldalú művészünk tegnapi játéka csak igazolta azt, hogy benne erős és igaz művészegyéniséget bírunk.

Tanay Biberach szerepében - sans fráse - kabinetalakítást nyújtott. A fiatal művészt most közelebb háromszor, három különféle szerepkörben láttuk, s ő mindenütt igazi és nagy sikert ért el. Sokoldalú, intelligens, talentumos színész, ki sokra fogja vinni. Sziklay (Tiborc), T. Halmy Margit (Melinda), Csatár (Simon bán) jók voltak. A többi szereplők is buzgólkodtak.

A kikapós patikárius

Ez kell a magyarnak! Nincs az a hitvány fércelmény, melyet a mi közönségünk be ne vegyen, hogyha elég borsos. Lám, tegnap este milyen jól mulatott az afféle finom francia szellemességen - mikor a darab hőse megrugdossa a konfidens inast!

Hjha! nálunk megvan az érzék a finom, diszkrét szellemességhez.

Telt ház mulatott tegnap este Gandillot kétes értékű bohózatán, amelynek elfogadására elég jogcím volt az, hogy “Pesten is nagyon tetszett”. Ez igen fontos körülmény egy új darab elbírálásánál.

A darab meséje röviden ez:

Fouragiot (Székely S.), a vivőr gyógyszerész, ki jövedelmét a nőkre költi, leányának olyan férjet akar szerezni, aki szerelmét nem mint ő - aprópénzre váltja fel, hanem mint tőkét fekteti nagy vállalatába, a házasságba.

E mintaférjet egész véletlenül titkárjában, Ferdinándban fedezi fel, kinek odaígéri nevelő­intézetben tartózkodó leánya kezét.

A titkár elutazik, hogy jövendőbelijével megismerkedjék. A Párizsból jött fiatalembert mindenki kalandokat hajhászó nőbarátnak tartja, s így akaratán kívül kalandokba elegyedik.

Férj, feleség, szobalány, vidéki gavallér, mind tőle várja, hogy felvilágosítást adjon arról a titokzatos, érdekes életről, melyet ők Párizs néven ismernek. Még jövendőbelije előtt is csak mint vivőr lesz érdemes arra, hogy őt férjéül válassza.

Visszatérve Párizsba, mennyegzője előtt egymásután keresik fel: a szerelmes Leoninide (Komjáthyné), ennek férje, Bertinet (Fenyéri), a vidéki patikussegéd, Carjol (Rubos) és a demimonde szerepre vágyódó Brigitte (Fáy Flóra).

Így kerül a szerencsétlen Ferdinánd a legkétségbeejtőbb helyzetekbe, melyekből a szerző - a kellő hatás után - szépen kihúzza, s őt Paulotte (Szabó Irma) legboldogabb férjévé teszi.

A vivőr patikus szerepét Székely Sándor játszotta. Alakítása ízléses, gondos; játéka diszkrét, finom volt. Kerülte az olcsó hatáskeltést, melyre szerepe többször csábította, de amely az ő öntudatos művészegyéniségéhez nem illik. Játékát sűrű tetszésnyilvánítás jutalmazta.

Másik korrekt alakítás Fenyéri Móré volt. Ez a nagytehetségű ember, mint örömmel látjuk, mostanában gyakrabban játszik, s ha ugyanezt mondhatnánk el később is róla, no, meg más jeles erőről, elismeréssel tartoznánk az igazgatónak. Fenyéri pompás alakot mutatott be a kalandokra vágyó vidéki patikusban. Állandó derültségben tartotta a közönséget, s egymás után aratta a zajos tapsokat.

Tanay mint Ferdinánd, ambícióval játszott, imitt-amott túlzott. A második felvonásban nemcsak ruhája volt elegáns, de modora, beszéde is egészen szalonias volt, márpedig egy hét alatt ennyire nem csiszolódik ki a félszeg, üzlethez szokott fiatalember. Az utolsó két felvonásban azonban határozottan dicséretet érdemelt, amit mi is elismerünk.

Kiss Irén Paturinné szerepét a tőle megszokott ügyességgel és hatással játszotta el; hasonló sikerrel játszott Szabó Irma is. Komjáthyné, Sziklay, Szentes, Rubos kihasználták a szerepökben levő komikumot, s ügyesen játszottak, de Fáy Flóra annak a megvilágítására vállalkozott, hogy milyen szobaleány lett volna Elektra, ha véletlenül nem királyleánynak születik.

Debrecen örömünnepe

Lélekemelő, szép ünnepély zajlott le tegnap Debrecen város falai között. A nagy magyar alföld metropolisa, a tiszamelléki magyarság szíve, századik évfordulóját ünnepelte annak a nagy kultúrtörténeti jelentőséggel bíró eseménynek, hogy először hangzott el magyar szó az örök jót és szépet hirdető színpad deszkáiról a debreceni közönség előtt. Az impozáns, lélekemelő ünnepélyt a Csokonai Kör rendezte, híven hivatásához és csaknem egy időben a költő Csokonai születésének évforduló napjával, aki maga is a magyar nyelv önfeláldozó úttörői közé tartozott, és aki a legelső színműíró volt Debrecenben. Száz év telt el azóta, hogy a vándorútra kelő Erdélyi Magyar Színjátszó Társaság a Királyhágón innen először ütött sátort, éppen Debrecenben, az öreg Fehérló szálloda, a mai vármegyeháza udvarán. A magyar Múzsa mindjárt kezdetben puha, meleg fészket talált nálunk. A nemzeti színészet, e hatalmas kulturális tényező történetének lapjain a legfényesebb betűkkel van beírva Debrecen város soha meg nem szűnő áldozatkészsége, amellyel az úttörőket és az ő utódaikat mindenkor istápolta, buzdította és pártfogolta. Miként maga e pusztába épült ős város és minden kulturális intézménye, úgy színészete is mindig magyar volt. Csaknem páratlan jelenség Magyarország városainak történetében - amelyekben nehéz küzdelmet kellett a magyar színészetnek vívnia az idegen Múzsa ellen, míg ezt kiverhette erős állásából, vagy úgy-ahogy szerény helyet tudott magának szerezni a hatalmasabb, az idegen ajkú lakosság által jobban kedvelt német színtársulatok mellett. Debrecen város közönségének erős nemzeti érzületét, a magyar színészet iránt száz év óta tanúsított lángoló szeretetét, áldozatkész műpártolását méltányolták tegnap mindazok a kulturális intézetek és irodalmi társaságok, amelyek átérezve e százados évforduló jelentőségét, elküldötték képviselőiket, hogy velünk együtt ünnepelve, emeljék Debrecen város örömünnepének díszét, fényét. Köszönet érte nekik, hogy részesei lettek a mi jubileumunknak; amiért ők is ide zarándokoltak a magyar színészet annyi halhatatlan nevű apostola által taposott földre, hozván magukkal az úttörők emlékezetét dicsőítő koszorúkat.

III. BÉLA TEMETÉSE

Egy nagy, dicső királynak 700 év múlva feltalált hamvait újra temetik. Nehéz érckoporsóban, kegyelet jeleivel ékesítve pihent napokig Budavárnak legrégibb templomában, s akik még tudnak lelkesedni a múlton, áldozhattak a koporsónál a honfikegyelet szent érzelmének. A nemzetek életének nagy Kormányzója vajon mit akart, mikor a porladó, nagy király hamvait visszaadta nekünk?… Nincs mozzanat az emberiség életében, melyben a bölcs előrelátás meg ne nyilatkozzék; minden alá van vetve az örök törvénynek, melynek létezését az ember gondolkozni tudása óta sejti, de melyet megfejteni évezredek alatt nem tudott, és nem is fog megtudni. Míg a Mátyás templom kőkockázatán pihent a koporsó, a hamvakat egyszerre körüllengte a szellem, igazság, mert nincs a nagy természetnek élő vagy élettelen alkotása, amelyben lélek ne nyilatkozzék meg. És beszél hozzánk a hamvak szelleme: “Eljöttem hozzád, nemzetem, lezajlott, hosszú 700 év után. Mikor elszálltam ezekből a porladó hamvakból, egy nagy, dicső népet, nemzetet hagytam itt. Hatalmas volt az ereje, nagyságos a dicsősége. Eljöttem, hogy meglássam, mi lett a nagyságból, mi lett a dicsőségből?… Azóta tatár-mongol csordák tiportak rajtad, de látom, hogy felemelkedtél újra. Küzdöttél a keresztért, véreztél önlétedért, meghaltál Mohácsnál, s látom, hogy volt feltámadás. Karodon behegedt a seb, melyet belevágott harmadfél század bilincse. Nyelved csengő, tiszta, nem tudták elvenni azok, kik előbb koldussá, aztán rabbá akartak tenni. Megvívtad azóta a világtörténet legragyogóbb, legigazságosabb harcát. Bebizonyítottad, hogy nálad a szabadság nem jelszó, hanem szív, mely nélkül - élni nem tudsz. Megöltek, és te újra feltámadtál. Ez a kor sötét, hideg, ködös, még szellem-szemek sem láthatnak tisztán. Lehet, nem úgy van, mint én látom, hogy a szív már nem tud úgy hevülni, hogy az eszmények nem gyújtanak lángra. Oh! lehet, nem úgy van, hogy a haza csak terület; a hazaszeretet együgyűek erénye, hogy akik ajkaikon hordozzák, kiabálják a haza nevét, azok csak önző, dicsvágyó emberek, hogy a nép, mely a nemzet lelke, kezdi megtagadni, hogy magyar. Nem. Bizonyára tévedek. Hisz’ hamvaim körül király és nemzet együtt állanak. E népet nem tudták megölni, élni fog, s magyar lesz örökre. De azért halljátok óvó szavamat. Ha hiszitek, hogy hamvaim felett virrasztani fog a kegyelet, hogy idegen nép nem fogja azt szétszórni soha; ha hiszitek, hogy koporsóm körül csak magyar szó, magyar dal fog csengeni, ha akarjátok, hogy ez a föld mindig magyar legyen, s ez akaratot szívvel és vérrel szolgáljátok - akkor… csak akkor temessetek itt el!”

színpadi diszkréció

Egy nagyon szellemes, néha-néha pikantériákban utazó francia író szellemesen és ügyesen jelöli meg egy szóval azt, ami a nőt kívánatosabbá, misztikusabbá teszi: - a fátyolt. A fátyol ez az irigy, látni alig engedő, vékonyka lepel, mely alkalmat, szabadságot ad a sejtéshez, szárnyat a fantázia repüléséhez - ez a fátyol nagy szerepet játszik abban a hatásban, melyet a női bájok a férfira gyakorolnak. A modern szimbolizmus idejében mondjuk ki, hogy ez a fátyol nem más, mint az a köteles diszkréció, melyet jó ízlésű nő bárhol köteles megőrizni, amely diszkréció nélkül elvégre is - hogy nyíltan beszéljünk - a legkarcsúbb bokácskák is elvesztik érdekességüket. A nő a színpadon is tartozik nő lenni. S a nő, csakis akkor művésznő, ha a színpadon elfelejteti saját egyéniségét, s életet lehel szerepébe. De ha a “kaméliás hölgy” szerepében saját előnyeinek mutogatásával el akarja szegény Margit gyötrődő lényét feledtetni, mindennek nevezhető, csak művésznőnek nem, s intenciója minden, csak nem művészi. Ismerjük a színpad alakjainak természetes viszonyát a hallgatósághoz. - Tudjuk, bár restelljük hangoztatni, hogy a mi társadalmunk ítélete, véleménye még mindig rabja a régi, korlátolt felfogásnak, ha színészetről, színésznőkről esik szó. Nincs tehát elhibázottabb lépés, mint annak a bizonyos fátyolnak meg-meglengetésével tápot adni a régi, legtöbb esetben alaptalan elfogultságnak. Elvégre egy művésznő népszerűségének csak egy eszköze lehet: az igazi művészet. És hogy a sok igazsághoz végül még egyet csatoljak: Semmitől se óvakodjék egy művész vagy művésznő jobban, mint hogy közönség legyen.

színpadi diszkréció

Egy nagyon szellemes, néha-néha pikantériákban utazó francia író szellemesen és ügyesen jelöli meg egy szóval azt, ami a nőt kívánatosabbá, misztikusabbá teszi: - a fátyolt. A fátyol ez az irigy, látni alig engedő, vékonyka lepel, mely alkalmat, szabadságot ad a sejtéshez, szárnyat a fantázia repüléséhez - ez a fátyol nagy szerepet játszik abban a hatásban, melyet a női bájok a férfira gyakorolnak. A modern szimbolizmus idejében mondjuk ki, hogy ez a fátyol nem más, mint az a köteles diszkréció, melyet jó ízlésű nő bárhol köteles megőrizni, amely diszkréció nélkül elvégre is - hogy nyíltan beszéljünk - a legkarcsúbb bokácskák is elvesztik érdekességüket. A nő a színpadon is tartozik nő lenni. S a nő, csakis akkor művésznő, ha a színpadon elfelejteti saját egyéniségét, s életet lehel szerepébe. De ha a “kaméliás hölgy” szerepében saját előnyeinek mutogatásával el akarja szegény Margit gyötrődő lényét feledtetni, mindennek nevezhető, csak művésznőnek nem, s intenciója minden, csak nem művészi. Ismerjük a színpad alakjainak természetes viszonyát a hallgatósághoz. - Tudjuk, bár restelljük hangoztatni, hogy a mi társadalmunk ítélete, véleménye még mindig rabja a régi, korlátolt felfogásnak, ha színészetről, színésznőkről esik szó. Nincs tehát elhibázottabb lépés, mint annak a bizonyos fátyolnak meg-meglengetésével tápot adni a régi, legtöbb esetben alaptalan elfogultságnak. Elvégre egy művésznő népszerűségének csak egy eszköze lehet: az igazi művészet. És hogy a sok igazsághoz végül még egyet csatoljak: Semmitől se óvakodjék egy művész vagy művésznő jobban, mint hogy közönség legyen.