színházi pletykák

Imre napján történt. Karacsnak hosszú próbája volt, s türelmetlenül várta a gratulálni akaró múzsasereg.

A Parti üzlete telve volt villásreggeliző színészekkel és színésznőkkel, kik nagyméretű pusztí­tást vittek végbe az enni- és innivalók nagy készletébe[n]. Fáy Flóra már megitta a szokásos kürasszóját, mikor Szabó Irma rémítő felfedezésre jutott: valaki megette a sajtját.

Sokan lettek volna hajlandók kárpótolni az érzékenyen sújtott művésznőt, mivel ő maga is kijelentette, hogy szeretni tudná, aki neki egy pohár vaniliást és egy kis sajtot rendelne, “de - folytatta egyéniségéhez illő, kedves naivsággal - az illető kötelezve lenne arra is, hogy árváimat, ha lesznek - gondozni fogja.”

*

Egy állandóan rossz viccekben utazó barátom lelkét terheli az alábbi vicc:

Hogy Fáy Flóra mennyire szereti becses énjét - amit különben ő maga is beismert -, mutatja az is, hogy Fáy-szappant használ és Flóra-gyertyát - éget.

*

Egyik művésznőnk zokon vette, hogy a bohém-estély meghívóján ő és kollégái “fráternők” címen szerepeltek. Meginterpellálta azért az estély egyik rendezőjét.

- Hát jól van. Lehet, hogy könnyelmű fráternők vagyunk, de minek avval eldicsekedni?

*

Szatyi bácsi bánatosan beszél az ő távozásáról.

- Nem mennék én el innen, de hát túlságosan gyengéd a debreceni közönség.

Általános megrökönyödés.

- Igen - folytatja teljes nyugalommal -, azt hiszik, hogy nekem terhemre esik a függöny elé menni, s ezért inkább nem tapsolnak, s körülbelül hasonló figyelemből virágot sem adnak.

Pedig én jó ember vagyok, s a virágot is szeretem - sóhajtja bánatosan és megadással Szatyi bácsi.

*

Ezeket a pletykákat pedig szenvedéllyel terjeszti, de értük felelősséget nem vállal.

az öngyilkosjelölt

Veress Jankó jogásznyelven: jó pipa. Passziói, szokásai mind olyanok, amelyek méltók a századvég élni tudó és akaró gyermekéhez. Elvből gyűlöli a napvilágot, de ha alkonyatkor kigyúlnak a gázlámpák, Jankó is kibúvik elegáns garzonlakásából.

Dicséretére legyen mondva: ő elég tudni vágyó fiatal. Érdeklődik, hogy mi történt a hosszú, közönséges napon, amelyet ő átszundikált, s amelyen nem érdemes csak amolyan teológus alakoknak fenn lenni, kik úgyis falura mennek papnak, ott pedig csak disznótorok alkalmával szokás éjszakázni.

Természetes, hogy ilyen elvekkel és életrenddel a pénzügyi dolgok és állapotok nagyon összekuszálódnak.

Jankó is folyton pillanatnyi pénzzavarban szenved, s amennyiben a mellényzsebe nem órakirakat, a zálogház, ez a páratlanul üdvös intézmény sem segíthet már rajta.

A reménytelenség egy kínos órájában Jankó barátunk filozofálni kezdett.

Hogy e filozófia pesszimisztikus irányú lett, az a fenti vázlatos előzményekből szinte tudható.

Hatvan átlumpolt éjszaka, amely hatvan krajcárt sem hagyott a zsebben, Epikurból is Schopenhauert csinált volna.

Lassan-lassan rájött, hogy az élet hiábavalóság, nem érdemes tovább robotolni.

Aztán meg hát élt ő már eleget.

Miért tovább? Talán hogy éjszaka is aludjon? Vagy éppen csak éjszaka aludjon?

Nemes keblének minden dobbanása tiltakozott a jövő ilyen metamorfózisa ellen.

Nem és százszor nem, inkább ezerszer lőpor és golyó!

Elhatározása annyival inkább erős lett, mert hitelezői mind jobban-jobban zaklatták.

Szerdán… akkor vége lesz mindennek. Egy durranás, és meg fog szabadulni ettől a nyomorult hitelezős világtól…

És Jankó nem is titkolta ezt a szándékát. Sőt egyik barátját felkérte búcsúbeszéd tartására.

Szerdán, tehát szerdán… De történt valami. A hitelezők fülébe ment a hír, kik egy emberként rohanták meg Jankót.

Csak túl lenne már a szerdai napon, akkor ugyan sirathatnák az ördöngös hiénák.

De így nem volt menekvés. A hitelezők megválasztott szónoka ünnepélyesen felszólította, hogy méltóztassék tovább élni.

- Sajnálom, barátaim, nekem meg kell halnom, de hajlandó vagyok önökkel szemben lojális lenni. Én meghalok - folytatta tovább saját és hitelezői zokogása között -, de önökről nem feledkezem meg.

Így jutottak azután a következő manifesztumhoz:

Apámhoz!

Kérem azon utolsó óhajom teljesíteni, hogy X. Y. úrnak ennyi és ennyi (10-40 frt) adósságom halálom után kifizettessék!

Veress Jankó

A hitelezők megtörve, de mégis megnyugtatva távoztak… Másnap Jankó 50 frt rendkívüli zsebpénzt kapott az édesapjától. Ez kedden történt, a végzetes szerdai nap előtt. De a szerdai nap nem lett végzetes. Jankó ismét a régi bohém Jankó lett, kinek az a szerencséje, hogy becsapott hitelezőivel nem találkozhatik - szokása lévén néki éjszaka fenn lenni, s a nyomorult nappalt átaludni.

köd

Hűvös van, ősz van. Várnók a napnak áldott ragyogását, hogy egy derűs, mosolygó sugárt küldjön a mi sejtelmektől hímzett szívünkbe. Várnók a nap áldott fényét, hogy aranyozza be a körülöttünk levő színtelen, szürke tárgyakat. Várjuk, de hiába. Valami elfedi előttünk a fényt, a sugárt. Valami reánk nehezül, befogja, beborítja a szívünket. Valami szürkére, nyomasztóvá teszi a világot, életet - beteggé a lelkünket… A köd… Oh hányszor utáljuk meg e világot, s nem tudjuk, hogy miért. Hányszor szomjazunk Léthe vizére, örök Nirvánára, s nem sejtjük, hogy mi tört össze bennünket. A köd, a köd a mi életünk átka. A köd borul ránk, a rejtélyes sejtelem, a titkos életundor, a nyomorúság fel-feltűnő keserves érzete. S hiába a zöld hasist kereső remény, előttünk áll az élet mindent elborító átka: a tehetetlenség, a köd… Derülj ki édes napunk, hints egy reménysugárt szívünkbe, mert ősz van, hűvös van, s megöli lelkünket a köd…