Fekete vér

Jókai legújabb darabját adták elő az este.

Kritikát írni róla a köteles kegyelet és a nem köteles előítélet egyaránt tiltják.

A dráma mezejére hány óriás poéta tévedt a maga tündérkertjéből, s nem vitt oda semmit, csak emlékezést és szívet.

De ez a szív csak a poétáé, mely annyi részre osztva megindítani nem tud; az emlékezés a poéta rajongó olvasóié, kik hisznek, mert emlékeznek, rajonganak szintén az emlék kedvéért.

A Jókai darabját hálás kegyelettel fogadta a közönség.

Szép, ragyogó világ a poétáé. A nap fényesebb, a föld virágosabb. Az ember nem közönséges, hanem rendkívüli célokért küzd, melyeket megérteni csak ő, a poéta, nem pedig mi, szürke emberek vagyunk hivatva.

A Fekete vér meséje az elnyomatás bús korszakára esik. A nemzet bukásán gyászoló honleány, az összesküvő főúr, a viszonyokkal gyáván megalkuvó szolgalélek, az elnyomott nemzettel titokban rokonszenvező “bezirker”, mind ennek az előttünk már érthetetlen, csodás kornak alakjai. A női angyal-ördög alakot a költő abból a világból hozta le, melyben a cigányasszony is részt vehet a főúri estélyeken; melyben a cigányművész az aranyat csak emlékbe tartja meg.

Elvonulnak előttünk a ragyogó események élethűség látszatával, de mégis csak a mese igazságával.

Az örök igazság győz. A zsarnoki szolga bukik, és ez a bukás olyan borzasztó, olyan rendkívüli, hogy eltagadhatatlan hatását még az “elcserélt gyermek” meséjének sablonos, triviális volta sem rontja le.

Elmondani a mesét felesleges. Ismerjük a regényt és ismerjük - Jókait.

A közönség lelkesedett, tapsolt. A szereplők erejökhöz mérten minden lehetőt megtettek.

Ódry a hazafi főúr szerepében valósággal excellált, sok tapsot kapott.

Székely ambícióval s szép eredménnyel játszotta meg lehetetlen szerepét.

Igen jó volt Tanay, valamint Kiss Irén, Sziklay és Rubos.

A többi szereplők is buzgalommal játszottak.

Aranylakodalom

Rákosi és Beöthy alkalmi, látványos színműve nálunk valósággal kasszadarabbá vált. Tegnap délután zsúfolt ház nézte végig a kihagyások folytán megkurtított darabot, s tapsolt a szereplők jókedvű játékának, de különösen a Rácz Károlytól kísért hazafias daloknak. Este előadásra került Csepreghy régi, kedvelt népszínműve: [A piros bugyelláris]

A fekete vér

Jókai legújabb darabját adták elő az este.

Kritikát írni róla a köteles kegyelet és a nem köteles előítélet egyaránt tiltják.

A dráma mezejére hány óriás poéta tévedt a maga tündérkertjéből, s nem vitt oda semmit, csak emlékezést és szívet.

De ez a szív csak a poétáé, mely annyi részre osztva megindítani nem tud; az emlékezés a poéta rajongó olvasóié, kik hisznek, mert emlékeznek, rajonganak szintén az emlék kedvéért.

A Jókai darabját hálás kegyelettel fogadta a közönség.

Szép, ragyogó világ a poétáé. A nap fényesebb, a föld virágosabb. Az ember nem közönséges, hanem rendkívüli célokért küzd, melyeket megérteni csak ő, a poéta, nem pedig mi, szürke emberek vagyunk hivatva.

A Fekete vér meséje az elnyomatás bús korszakára esik. A nemzet bukásán gyászoló honleány, az összesküvő főúr, a viszonyokkal gyáván megalkuvó szolgalélek, az elnyomott nemzettel titokban rokonszenvező “bezirker”, mind ennek az előttünk már érthetetlen, csodás kornak alakjai. A női angyal-ördög alakot a költő abból a világból hozta le, melyben a cigányasszony is részt vehet a főúri estélyeken; melyben a cigányművész az aranyat csak emlékbe tartja meg.

Elvonulnak előttünk a ragyogó események élethűség látszatával, de mégis csak a mese igazságával.

Az örök igazság győz. A zsarnoki szolga bukik, és ez a bukás olyan borzasztó, olyan rendkívüli, hogy eltagadhatatlan hatását még az “elcserélt gyermek” meséjének sablonos, triviális volta sem rontja le.

Elmondani a mesét felesleges. Ismerjük a regényt és ismerjük - Jókait.

A közönség lelkesedett, tapsolt. A szereplők erejökhöz mérten minden lehetőt megtettek.

Ódry a hazafi főúr szerepében valósággal excellált, sok tapsot kapott.

Székely ambícióval s szép eredménnyel játszotta meg lehetetlen szerepét.

Igen jó volt Tanay, valamint Kiss Irén, Sziklay és Rubos.

A többi szereplők is buzgalommal játszottak.

A kikapós patikárius

Ez kell a magyarnak! Nincs az a hitvány fércelmény, melyet a mi közönségünk be ne vegyen, hogyha elég borsos. Lám, tegnap este milyen jól mulatott az afféle finom francia szellemességen - mikor a darab hőse megrugdossa a konfidens inast!

Hjha! nálunk megvan az érzék a finom, diszkrét szellemességhez.

Telt ház mulatott tegnap este Gandillot kétes értékű bohózatán, amelynek elfogadására elég jogcím volt az, hogy “Pesten is nagyon tetszett”. Ez igen fontos körülmény egy új darab elbírálásánál.

A darab meséje röviden ez:

Fouragiot (Székely S.), a vivőr gyógyszerész, ki jövedelmét a nőkre költi, leányának olyan férjet akar szerezni, aki szerelmét nem mint ő - aprópénzre váltja fel, hanem mint tőkét fekteti nagy vállalatába, a házasságba.

E mintaférjet egész véletlenül titkárjában, Ferdinándban fedezi fel, kinek odaígéri nevelő­intézetben tartózkodó leánya kezét.

A titkár elutazik, hogy jövendőbelijével megismerkedjék. A Párizsból jött fiatalembert mindenki kalandokat hajhászó nőbarátnak tartja, s így akaratán kívül kalandokba elegyedik.

Férj, feleség, szobalány, vidéki gavallér, mind tőle várja, hogy felvilágosítást adjon arról a titokzatos, érdekes életről, melyet ők Párizs néven ismernek. Még jövendőbelije előtt is csak mint vivőr lesz érdemes arra, hogy őt férjéül válassza.

Visszatérve Párizsba, mennyegzője előtt egymásután keresik fel: a szerelmes Leoninide (Komjáthyné), ennek férje, Bertinet (Fenyéri), a vidéki patikussegéd, Carjol (Rubos) és a demimonde szerepre vágyódó Brigitte (Fáy Flóra).

Így kerül a szerencsétlen Ferdinánd a legkétségbeejtőbb helyzetekbe, melyekből a szerző - a kellő hatás után - szépen kihúzza, s őt Paulotte (Szabó Irma) legboldogabb férjévé teszi.

A vivőr patikus szerepét Székely Sándor játszotta. Alakítása ízléses, gondos; játéka diszkrét, finom volt. Kerülte az olcsó hatáskeltést, melyre szerepe többször csábította, de amely az ő öntudatos művészegyéniségéhez nem illik. Játékát sűrű tetszésnyilvánítás jutalmazta.

Másik korrekt alakítás Fenyéri Móré volt. Ez a nagytehetségű ember, mint örömmel látjuk, mostanában gyakrabban játszik, s ha ugyanezt mondhatnánk el később is róla, no, meg más jeles erőről, elismeréssel tartoznánk az igazgatónak. Fenyéri pompás alakot mutatott be a kalandokra vágyó vidéki patikusban. Állandó derültségben tartotta a közönséget, s egymás után aratta a zajos tapsokat.

Tanay mint Ferdinánd, ambícióval játszott, imitt-amott túlzott. A második felvonásban nemcsak ruhája volt elegáns, de modora, beszéde is egészen szalonias volt, márpedig egy hét alatt ennyire nem csiszolódik ki a félszeg, üzlethez szokott fiatalember. Az utolsó két felvonásban azonban határozottan dicséretet érdemelt, amit mi is elismerünk.

Kiss Irén Paturinné szerepét a tőle megszokott ügyességgel és hatással játszotta el; hasonló sikerrel játszott Szabó Irma is. Komjáthyné, Sziklay, Szentes, Rubos kihasználták a szerepökben levő komikumot, s ügyesen játszottak, de Fáy Flóra annak a megvilágítására vállalkozott, hogy milyen szobaleány lett volna Elektra, ha véletlenül nem királyleánynak születik.

Dies Doloris

(Levél öccséhez)
Kedves Lajos! Sokáig gondolkoztam, hogy leveledre milyen hangon válaszoljak. Ez a vallomás azt bizonyítja, hogy amit te írtál, az nemcsak szívből fakadt, hanem szívhez is szólott. Igazán szólva, levelednek minden sora meghatott. Szeretetből, aggódásból született meg minden kérő szava, s az a rész, amelyben szegény jó anyánkról beszélsz, a könnyeket csalta ki a szememből. Bevallom, hogy érveid erősek, nagyon erősek, logikád biztos; tollad színes, hatalmas sorokat szánt; szíved tiszta, nemes; te magad a jó és szerető fiúk mintaképe vagy - és én mégis fájdalommal tudatlak, hogy megindítnod igen, de meggyőznöd nem sikerült. A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni.

Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket. Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet. Eltaszítasz-e ezek után magadtól, vagy megszánva meg fogsz-e siratni - nem tudom. Vérből való vérek vagyunk, gyűlölni egymást nem lehet - és én ebben bízom… Máskülönben hallgass meg: …Tetszett a jó Istennek - nevezzük így - teremteni egy tudalmatlan nagyságú világot. Ebben a világban emberek is vannak, hiszen ebből tudjuk, hogy világ van, s ez teszi lehetővé, hogy én vagyok és filozofálok. Cogito, ergo sum. - Gondolkozom, tehát létezem. Létezem, tehát térben és világban élek. Gondolkozom, tehát olyan a világ, amilyennek én tartom, s az én igazamból, elveimből, észleleteimből engedni valamit: öntudatos, önmagunkat ámítni akaró hazugság. Hazudni pedig betegség, beszámíthatlanság.

Azt mondják azonban, hogy az emberek óriási nagy része nem filozofál. Én nem tudom ezt elgondolni, de lehet, hogy igaz. Azt mondják, hogy nem annyi a világ, ahány embere van, mert ez a nagy hányad egy világban él. Ez a vonás eddig hiányzott az én világom rajzából, de pótoltam már azóta. Ha ez mind így van, akkor amit ezután mondok, az is igaz. Tetszett a fent írt hatalomnak olyan embereket is teremteni, akik gondolkoznak. Mi célja volt velök, alig sejtem. A tudás az élet átka, s a gondolkozás a tudás alapja. Ezek a gondolkozó emberek pedig a legszerencsétlenebb páriák. Küzdenek egy óriás tömeggel, ennek saját, kényelmes formái ellen, melyek millió ember életét irányítják. Fogalmaik raktárában egy megőrjítő jelszó háborog: igazság; tetteikben egy őrült cél küzdelme dominál: magokhoz hasonlóvá tenni a világot. A lét “igazsága” természetesen úgy hozza magával, hogy ezek a beteg Don Quijote-ok a leggyámoltalanabb, legenerváltabb emberek. A természet ős fegyverei összetörik őket, csak valami láz át-átömlő ereje táplálja az örök izgalomban égő idegeket, melyektől létük: gondolkozásuk függ.

Nagy céljuk elérésére olyan hitvány eszközeik vannak. És ezek az eszközök sem hathatnak a legyőzendő tömegre, mert nem pozitívek. Milyen eszközök! Szép, nemes, jó, művészi, megható - ilyen jelzőkkel díszítik fel őket, pedig a tömeg szerint ezek is csak olyan utópiák, mint maga az igazság. Mit csinál a tömeg? Születik, eszik, iszik, játszik, párosul, képzelődik és meghal. S a Don Quijote-ok? Küzdenek, eszmetűzben égnek, teremtenek és - meghalnak éhen… De hagyjuk az absztrakciót. Te nem szereted, s én is könnyebben értetem meg magam.

Nem tudok, nem akarok a tömeg módjára élni. Őt magát gyűlölöm, formáit megvetem, vegetáló életétől írtózom. Lehet, hogy az utolsó órában én is megszűnöm filozofálni, s csak érezni fogom egy talán tévesztett élet átokszerű szemrehányását, de most erre képtelen vagyok, mert - mondom - a magamfajta embernek lépteit nem az akarat - a végzet irányítja… Édesanyánk könnyeiről pedig miért beszélsz nekem? Hogy még gyötrelmesebbek legyenek hánykódó kétségeim?… Te jó fiú vagy, egyformán szeretjük az anyánkat, de te jobban be tudod bizonyítani. Vigasztald, gyámolítsad őt. Sirassatok meg mind a ketten, de követ ti ne dobjatok reám, legalább ti… ketten… …És míg filozófiám könnyekbe fullad, előttem egy kép rajzolódik meg: Egyszerű ravatal. Rajta egy ifjú halott, aki most pihen először. Úgy hasonlít hozzám, ti borultok reá: édesanyánk és te, édes jó testvérem. Nem írok többet. Nem látok a könnyektől. Kezem reszket. Fejem majd széthasad. Édes Lajosom, bocsáss meg, áldjon meg az Isten.

A kis alamuszi

Ismét viszontláttuk ezt az édes, pajkos kis operettet, melynek csaknem minden száma fülbemászó, kedves, szép zene. Nevettünk - ki tudja már hányadszor - a néha-néha vaskos vicceken, melyeken azért nem lehet, nem tudunk megbotránkozni.

Az előadást elég szép számú közönség hallgatta végig. Sokat tapsoltak a szereplőknek, kiknek játéka, éneke magasan felébe emelkedett az operettelőadások rendes nívóján.

A címszerepben Kaposi Józsa ért el teljesen kiérdemelt sikert.

Ügyes, kedvesen pajkos volt minden mozdulata, sikerült énekszámait többször megújrázták. Különösen nagy hatást ért el “A kis alamuszi” refrénű indulóval, melyet szépen, kedvesen énekelt el.

F. Kállay Lujza - mint mindig - úgy Sarah szerepében is elragadta a közönséget. Illúzió-tánca különösen tetszett, s meg kellett ismételnie.

Szentes és Rubos a megtestesült derültség voltak, s nem mulasztották el szerepeiket teljesen kiaknázni. A többi szereplők is sikerrel állották meg helyöket.

A karok jók voltak, de a zenekar néhol botrányosan hamisan játszott. Megemlítjük, mint immár ritka dolgot, hogy a színlapon jelzett szereplők közül senki sem “sajtóhibából” került oda, s hogy a fekete táblán nem volt semmi proklamáció. Az előadáson kívül ez a körülmény is kellemesen érintette a közönséget.

Szerződtetések

Érdekes hírek szállingóznak a Kossuth utcai múzsa-csarnok felől.

Ezek a hírek nem a rendes színházi pletykák, hanem olyanok, amelyek a közönséget is szerfelett érdeklik.

Arról van szó, hogy kik hagyják oda a Komjáthy társulatát, s a távozókat miként kívánja pótolni a színház szerencsés kezű direktora.

Mert a direktor úrnak határozottan szerencsés keze van, s óhajtandó volna, hogy a személyzetben felmerült változások elintézésénél se tagadja meg magát az a hagyományossá vált szerencse.

Ezek a válságok komoly megfontolást igényelnek, csak komoly megfontolással teendő lépések eredményezhetik azt, hogy színtársulatunk művészi nívója ezután is megmaradjon.

Nem említve a társulat régebbi - már pótolt - veszteségeit, lehetetlen rezignáció nélkül meg­emlékezni Szathmáry Árpád távozásáról. Már befejezett dolog, de tény, hogy ez a veszteség a színtársulatot és közönséget a legérzékenyebben érinti, és bizonyos, hogy Szathmáry utódjának elképzelhető nehéz helyzete lesz.

Nem kevésbé volna érzékeny az a veszteség, melyet Tanay és neje, Halmi Margit távozása okozna.

Tanay Debrecenben léte alatt sokoldalú, használható, ügyes színésznek bizonyult. - Ismerve a vidéki színészet mostani anyagát, alig remélhető, hogy az igényeknek megfelelő helyettesítő akadjon.

T. Halmi Margitról nem kell bővebben beszélni. Rendkívül intelligens, finom ízléssel megáldott művésznő, kinek diszkrét, művészi játéka sohasem téveszti el a hatást.

Két ilyen kiváló tagnak távozása felett nem lehet egykönnyen átsiklani.

Ismerjük Komjáthy János áldozatkészségét, helyes, öntudatos felfogását, s meg vagyunk győződve, hogy tetteit - a közönséggel ellentétbe helyezkedve - kicsinyes szempontok nem fogják irányítani.

Nem tudjuk elhallgatni Szentes János távozása hírét. Annyi szerep talált benne páratlan alakításra, annyi szorgalom látszik nap nap után játékán, hogy távozása a közönséget nagyon kellemetlenül érintené.

A fáma még több változásról beszél, de azokra, mint valószínűtlenekre, nem reflektálunk.

Egyébként bízunk Komjáthy direktor úrban, s hisszük, hogy elfogulatlan s csak a közönség nézetét tolmácsoló megjegyzéseinket komoly megfontolásra méltatja, s az ő hagyományos szerencséje nem fogja engedni, hogy a társulatát méltán megillető elismerés minden nagyobb ok nélkül meginogjon.

versek

"Versek" című kötetem - a leghatározottabb tervem ellenére - karácsonykor nem jelenhetik meg a kiadóvállalat nagy elfoglaltsága miatt. E késésért, melynek hátrányát magam is érzem a karácsonyi könyvpiacról való lemaradásban - újólag kérem előfizetőim szíves bocsánatát, s egyszersmind tudatom, hogy a kötet díszes kiállításban a jövő hó elején mindenesetre szét fog küldetni.

A gascogne-i nemes

Élvezetes zeneestélyt szerzett a debreceni zeneértő közönségnek Suppénak ez a zenei szépségekben bővelkedő elavulhatatlan vígoperája, melynek szövegét Sue egyik, rémregény volta dacára is érdekes műve után írták. Az előadás méltó volt a kitűnő operához, melynek egzotikus helyzetei elfeledtették az opera zenei részének idő folytán közhellyé vált részleteit. A szereplők közül Mezeyt kell elsősorban megemlítenünk, kit az előadás sikeréből oroszlánrész illet. Éneke, játéka egyaránt kiváló volt, s rászolgált a bőségesen nyert tapsokra. Serfőzy Zseni bebizonyította, hogy operában is sikerrel állja meg a helyét. Szépen énekelt, játékán pedig szorgalom látszott. Kállay Lujzáról, mint mindig, úgy most is elismeréssel kell emlékeznünk. Karacs jó volt a Mezeyvel énekelt duettben, egyébként valami bágyadtság látszott játékán és énekén is. A többi szereplők is jól állották meg helyöket. A karok tűrhetően énekeltek, a zenekar jobb volt a szokottnál. Az operát Vincze karmester dirigálta hévvel, értelemmel. A színlap különben háromfelvonásúnak jelezte az operát, ami az előadás vége felé a közönséget érthető zavarba hozta. Egyéb, nagyobb diszharmónia nem sértette az előadás által keltett elismerést.

Galléros köpönyeg

Mély fájdalommal tudatom minden nemes szívű emberbaráttal, hogy galléros felöltőm hosszas, kéthónapi kifizetetlenség után egy ismeretlen, jobb hazába költözött.

Semmi sem képes bánatomat enyhíteni.

Hitelem ki van merítve, télikabátom nincs.

Éppen aznap költözött el szegény felöltőm, mikor már elhatároztam télikabáttá leendő előléptetését.

És a néhai, íme, nem érhette el a dicsőséget.

Eltűnt, mint egy megbabonázott hatos.

Elköltözött, mint ősszel a gólyamadár.

Mi bírta rá, hogy itt hagyjon? Alighanem a rossz példa, a csapodár Erzsike példája… Ő is itt hagyott. Most már se ideál, se felöltő!

Még nem olyan régen ékes felöltőben kísérgettem Erzsikét…

Boldog felöltős idők! Már vége a boldogságnak!

A boldogság rövid, a felöltő hosszú…

Csak megtermett emberrel indulhatott el vándorútra.

De meg sokkal ambiciózusabb köpönyeg is volt, hogy mindenféle ember nyakába boruljon.

Kutatni kell!

Mikor Erzsike elhagyott, akkor is ez volt kutatásom kiindulópontja.

“Ha Erzsike hűtlen, nem ok nélkül lett azzá.

Bizonyosan olyan lelket talált, aki az ő lelke szárnyalását követni tudja; gyöngéd, mély érzésű szívét megérti; művészi vágyait be tudja tölteni.”

Ilyen tettest kerestem akkor, s tényleg helyesen gyanítottam.

Erzsikének finom érzéke volt az ideálok megválasztásához.

Erős jellemet, művészi foglalkozást, erős tüdőt, díszes külsőt keresett és talált. Elhagyott egy bandistáért, kinek a katonazenekarban legkisebb szeme és legnagyobb trombitája volt…

De a felöltőm?

Ez csak nem volt olyan szerencsétlen flótás, hogy trombitáshoz szegődjék.

Vagy olyan nagy ellenségem lett a trombita?

Nem! Nem! Lehetetlen.

Ha vannak a logikának örök törvényei, akkor az én felöltőm eltűnésének összefüggésben kell lenni a lakótársam megszökésével.

Mert - jó, hogy eszembe jutott - a lakótársam is megszökött.

Őt nem ismertem személyesen. Éjfél után teljesen berúgott állapotban hazahozták, akkor reám támadt, meggyomrozott, mindent összetört, s délig aludt mozdulatlan, mint egy fatuskó.

Akkor - úgy sejtem - felöltözött, elment, késő éjszaka hozták ismét haza. Máskor sohasem láttam.

És most 5 nap óta minden éjjel várom, de nem hozzák.

Ugyancsak 5 napja tűnt el a felöltőm is.

Hát nem gyanús ez?

Gyanús, nagyon gyanús!

És ha gyanúm jogos?!…

Elgondolni az én szolid, jámbor felöltőmet a kávéházak dohos, füstös, borszaggal telt levegőjében. - Bor és tivornya mellett. Rémítő!

Szegény felöltőm!

Ki mondja meg néked, hogy reggel van, ki fog már most téged felölteni?…

“A sors… irigy zsarnokunk”, elrabolja reményeink színes leplét és drapp színű köpönyegemet.

Már most jól indulok a télnek.

Erzsike elhagyott egy trombitásért, a lakótársam egy felöltőért, a felöltőm egy “boros kancsó”-ért - aztán tessék kitelelni.

Semmi sem képes bánatomat enyhíteni, pedig tudom, hogy ez a bánat semmit sem használ, olyan, mint eső után galléros köpenyeg.

A színészeti kiállítás

A kíváncsiság hétköznapi ingerével mentem föl a kereskedelmi akadémia “Csokonai-szobá”-jába, s az igazi meghatottság és lelkesedés felemelő érzésével távoztam el onnan. Száz év emlékének poétikus megnyilatkozása, a debreceni színészet ereklyegyűjteménye: ez a színészeti kiállítás. Ki vet[et]te fel a kiállítás eszméjét, nem tudom. Ember volt, lelkes, mély érzésű ember, kinek terveiben nem közönséges motívumok, hanem szív és lélek működtek volt közre. Köszönet a Csokonai Körnek, mely megvalósította az eszmét. Elért eredményei között a színészeti kiállítás megteremtése sem utolsó. Ez a kiállítás többet érdemel az érdeklődésnél. Hatással, igazi maradandó hatással kell hogy legyen a debreceni közönségre, mely a színművészet méltánylásában különben is első helyen áll. Az a gyűjtemény, melyet fáradhatatlan kezek hoztak össze, melyben önzetlen munka, finom ízlés és hálás kegyelet nyilatkozik meg - egy évszázadnak gyönyörű emléke, melynek felemelő hatása nem maradhat el! …Az előcsarnok falain gyűrött, primitív színlapok vannak. Gorombán összerótt betűk tudatták a közönséggel, hogy ma egy vitézi játékot, vagy “víg nevetséges játékot” ad elő a debreceni színtársulat, mely egyik vagy másik tagját jutalmazni kívánja. Milyen nevű dalnokok! Nevetést hallok. Egy tetőtől talpig elegáns fiatalember egy régi színlap naivságán nevet. Óh, igen. Nagyon naiv dolgok biz’ ezek, de énnekem nem jut eszembe nevetni. Valami fájó érzés válaszol szívemben a nevető hangra, s úgy irigylem ezeknek a naiv színlapoknak letűnt korszakát, mikor a színészetet a színészetért [művelték], s tudtak egy kissé lelkesedni is. Belépek a szobába, mely telve százéves színészetünk becses emlékeivel. Fényképek, szalagok, emléklapok, koszorúk, emléktárgyak s ezer más édes apróság van kiállítva itt. Milyen kis értékű, igénytelen dolgok, pedig mennyi dicsőségnek, ragyogó álomnak voltak a tanúi. Mennyi dicsőségnek maradt emléke egy ezüstkoszorú, s hány álomból marad meg csupán a fájdalom s egy száradt virág!… Minden tárgy egy gyönyörű élet, egy dicsőséges múlt hallgatag tanúja, és míg néma meghatottsággal nézem, lerajzolódik előttem egy bezárult korszak tarka képe, melyben több fény, több lélek lakozott, mint a mi reális, szürke, elbágyadt korunkban. …Egy szép, egy édes arcú öregasszony egy csoport fényképet nézeget mellettem. Szép szemei megragyognak egy-egy régi emlék láttára, érdeklődik minden kis tárgy iránt. Ő a nagyok legnagyobbika, kiről csak imádatszerű tisztelettel tud beszélni minden művelt magyar: Prielle Kornélia. Kísérője egy művészi akvarell-képet mutat neki, mely eszményi szép fiatal nőt ábrázol. Ő az. A nagy művésznő, Petőfi ideálja, ki szívben, kedélyben még most is olyan üde, olyan fiatal. Én látom, hogy szemében egy ragyogó könnycsepp tolul… Talán fáj az emlékezés? Nem. A másik percben már mosolyogva nézi egy gyönyörű nő régi fényképét. A kép Blahánét ábrázolja… És nekem őrült gondolatom támad megátkozni az idő kérlelhetetlen törvényét, mely a legszebbeket, legkedvesebbeket sem kíméli. De ez az érzés sem tart soká. Annyi szépnek, annyi dicsőnek emléke kibékít itt ismét. Körülöttem régi nagyok fényképei, festményei vannak. Arcok mintha elevenséget nyerne, mintha biztatnának, hogy a dicsőség után nem fáj az elmúlás, s a szeretet mindent tud pótolni… Szép, poétikus ez a kiállítás. Nézze meg mindenki, ki színészetünk múltjára büszke, jövőjére pedig bizalmat akar gyűjteni. Nemcsak a múlt ereklyéinek gyűjteménye ez, de gyönyörű glorifikációja egy hosszú század küzdelmének is.

Debrecen örömünnepe

Lélekemelő, szép ünnepély zajlott le tegnap Debrecen város falai között. A nagy magyar alföld metropolisa, a tiszamelléki magyarság szíve, századik évfordulóját ünnepelte annak a nagy kultúrtörténeti jelentőséggel bíró eseménynek, hogy először hangzott el magyar szó az örök jót és szépet hirdető színpad deszkáiról a debreceni közönség előtt. Az impozáns, lélekemelő ünnepélyt a Csokonai Kör rendezte, híven hivatásához és csaknem egy időben a költő Csokonai születésének évforduló napjával, aki maga is a magyar nyelv önfeláldozó úttörői közé tartozott, és aki a legelső színműíró volt Debrecenben. Száz év telt el azóta, hogy a vándorútra kelő Erdélyi Magyar Színjátszó Társaság a Királyhágón innen először ütött sátort, éppen Debrecenben, az öreg Fehérló szálloda, a mai vármegyeháza udvarán. A magyar Múzsa mindjárt kezdetben puha, meleg fészket talált nálunk. A nemzeti színészet, e hatalmas kulturális tényező történetének lapjain a legfényesebb betűkkel van beírva Debrecen város soha meg nem szűnő áldozatkészsége, amellyel az úttörőket és az ő utódaikat mindenkor istápolta, buzdította és pártfogolta. Miként maga e pusztába épült ős város és minden kulturális intézménye, úgy színészete is mindig magyar volt. Csaknem páratlan jelenség Magyarország városainak történetében - amelyekben nehéz küzdelmet kellett a magyar színészetnek vívnia az idegen Múzsa ellen, míg ezt kiverhette erős állásából, vagy úgy-ahogy szerény helyet tudott magának szerezni a hatalmasabb, az idegen ajkú lakosság által jobban kedvelt német színtársulatok mellett. Debrecen város közönségének erős nemzeti érzületét, a magyar színészet iránt száz év óta tanúsított lángoló szeretetét, áldozatkész műpártolását méltányolták tegnap mindazok a kulturális intézetek és irodalmi társaságok, amelyek átérezve e százados évforduló jelentőségét, elküldötték képviselőiket, hogy velünk együtt ünnepelve, emeljék Debrecen város örömünnepének díszét, fényét. Köszönet érte nekik, hogy részesei lettek a mi jubileumunknak; amiért ők is ide zarándokoltak a magyar színészet annyi halhatatlan nevű apostola által taposott földre, hozván magukkal az úttörők emlékezetét dicsőítő koszorúkat.

száz éve

A magyar szellemi élet számos kitűnősége, a magyar nyelv és szellem apostolai eljöttek hozzánk velünk ünnepelni. A Kossuth utca díszes, szép színháza telve ünneplő közönséggel, a “világot jelentő deszkák” rég nem látott arcokat látnak viszont, melyek derültek s mégis ünnepélyesek. Ismert írók, a magyar társadalom több neves alakja, ünnepelt művészek és művésznők jöttek el hozzánk: ünnepelni a százéves debreceni színészetet. Szívünket büszkeség tölti el. Ez az ünnep a magyar kultúra egyik jelentős diadala, mely megvilágítja a magyar géniusz működő erejét, s reményt ad a legszebb álmok valósulására. A száz év előtt lenézett, hajléktalan, bolyongó Thália most díszes palotában lakik, melyet megtölt az ünneplők serege, azok a tárgyak pedig, melyek szegénységét akarták feledtetni, amelyek egy-egy percet, egy-egy hangulatot hoznak vissza a százéves debreceni színészet küzdelmes, de dicsőséges múltjából, most összegyűjtve, ereklyék gyanánt, mind együtt vannak. És míg felemelő érzésekkel ünnepeljük a magyar nyelv és szellem dicsőséges diadalát, lelkünk visszaszáll a múltba, kíséri azokat a küzdelmeket, amelyek olyan jogossá teszik a mi ünnepünket. Most száz éve, mikor a nemzeti szellem hatalmas felbuzdulását szította fel a lenyűgöző idegen nyomás, annak a kornak egyik nagy alakja lépett fel mint a magyar színészet egyik alapítója. Wesselényi Miklós neve szorosan össze van fűzve a magyar színészet alapításával, s ugyancsak ő az, ki a debreceni színészet történetében, mint áldozatkész lelkes úttörő, örök nevet és érdemet szerzett magának. A budai Kelemen-féle, első magyar színtársulat sorsát jól ismerjük. Örökös harc volt az a fejlett német művészettel, mellyel szemben boldogulni nem tudott. Kelemen László, a társulat igazgatója, a budai és pesti közönség közönyétől indíttatva, a vidéki nagyobb városokban akart szerencsét próbálni társulatával. Ebben az ügyben fordult 1795. dec. 31-én Debrecen város tanácsához; de bár a tanács sem ekkor, sem később, 1796. aug. 22-én nem zárkózott el a társulat pártfogásától, Kelemen törekvése nem teljesedett. Társulata szétzüllött, a készletek “a pesti József napi kótyavetyén” eladattak. A debreceni színészet kezdete nem is a Kelemen, hanem a Wesselényi Miklós nevéhez fűződik. Az ő lelkes agitációja teremtette meg az erdélyi színészetet, melynek tagjai közé a Kelemen társulatának is több tagja belépett, s amely a legelső nagy művészeket nevelte, elsősorban pedig Jancsó Pált, az első magyar komikust. De Erdély egymagában nem volt képes az állandó színtársaság terheit folytonosan viselni, így támadt Wesselényinek az a gondolata, hogy színtársulatát az alföldi magyarság nagyobb városaiba, elsősorban pedig Debrecenbe küldje. 1798. jún. 19-én, Zsibón kelt levelében fordul először ez ügyben Szombathy István debreceni főbíróhoz, melyben Játszó Társasága számára alkalmas épületet kér, “hol a legközelebb esendő Lőrincz szabadsága alkalmatosságával… a legjobb vírtusra indító játékok adathassanak.” Hosszas tárgyalás után a tanács megkötötte Wesselényivel a szerződést, mely 1798. november hó 1-ső napjától az 1800-ik év október 31-ig volt érvényes. A társulat azonban már 1798. augusztus hó 11-én elkezdette a játszást, s ezt a napot tekinthetjük a debreceni színészet kezdő napjának. A “Fejér Ló” udvarán épült fel az első nyári színház, télen pedig a mostani Polgári Kaszinó helyén, a Kossuth utca sarkán levő épület egy részében tartotta előadásait a Játszó Társaság, melynek tagjait actor (színész) és actrix (színésznő) néven nevezték. Még ez időből keveset, de annál többet tudunk a debreceni színészetről 1799-től kezdve, mely évben a társulat 105 előadást tartott. A társulat 13-14 tagból állott, kik közül legkiválóbbak Kócsi Patkó János, Gidófalvy Jancsó Pál, a kitűnő komikus és Sehi Kemény Ferenc voltak. A debreceni színészet történetében nagyon jelentős az az adomány, melyben azt gr. Waldstein Erzsébet özv. gr. Károlyi Józsefné részesítette. A lelkes grófnő a Játszó Társaságnak ajándékozta a Károlyi grófok megyeri színházának gazdag felszerelését, olyan feltétel alatt, hogy az mindig Debrecenben maradjon. Ez az adomány és Wesselényinek újabb áldozatkészsége még erősebb fejlődést biztosított a társulatnak, melynek actorai és actrixai 40-50 forint havi fizetést kaptak. 1809-ben meghalván Wesselényi, a városi tanács vette magára a társulat anyagi és szellemi gondjait, amiben segítségére volt a polgárság áldozatkészsége is, mely a színpadot nemcsak hazafias missziójú “institutumnak”, hanem a jó erkölcsök tanító iskolájának is tekintette. 1810-1835-ig új korszak állott be az immár önálló debreceni színészetben. A tanács, bár megtartotta a színház feletti felügyeletet, a színház igazgatásával és gondozásával elébb Gulácsy Antal táblabírót, majd Sándorfi nagyváradi főorvost bízta meg, kinek bérlete alatt kezdődik meg a debreceni színészetnek a n.-váradival való szorosabb kapcsolata. Gulácsy érája alatt színigazgató Ernyi Mihály volt, a tagok közül kiválóbbak Éder, Sáska, Kántor és Kántorné voltak. 1814-ben kezdődött a Sándorfi bérlete, melyben az igazgatók gyorsan váltogatják egymást. A színészek között ott találjuk a későbbi nagy komikust: Megyerit is. Sándorfi halála után a társaság három-négy csoportra oszlott. Egy része Lang igazgatása alatt Debrecenben maradt; a társulat szétzüllésének tulajdoníthatjuk, hogy már 1819-ben itt, Debrecenben, a legmagyarabb városban, egy német színtársulat 23 darabot játszott. 1830-ban mintha megerősödött volna a társulattal együtt a közönség rokonszenve is, mert a debreceni színpadon játszott egy Déryné, azután Páli, Szentpéteri, Szerdahelyi, Egressy, mindannyian büszkeségei a magyar színészetnek. 1835-től a város már erősen foglalkozik az állandó színház eszméjével, melyre már kezdenek adományok befolyni. Addig is, míg a nagyszabású terv létre jöhetne, a debreceni színészet új hajlékot kap Nánássy Gábornak a Harmincados-közben levő “színháznak alkalmazott magtárában”. Az új színházban, mely 25 évig volt a debreceni színészet hajléka, a legjobb művészek játszottak. Benne folyt le Arany János irodalomtörténeti jelentőségű szereplése is. A szabadságharc, melyben a debreceni színészek mint honvédek résztvettek s az azt követő elnyomás korszaka meg-megakadályozták a debreceni színészet békés fejlődését, de előkészítették az állandó színház felépítését is, mely 1861-ben elhatároztatott. Az állandó színházban jeles intendánsok, kitűnő művészek s különösen a színügyegylet buzgólkodása mellett, szépen virágzott a debreceni színészet, melynek ez újabb korszakát mindnyájan ismerjük. Színészetünknek ezt az évszázados fejlődését, melynek egyelőre vázlatos, de tiszta és hű történetét adja elő Géresi Kálmán az ünnepélyre kiadott vázlatos történetében, s melyet követni fog a Csokonai Kör megbízásából színészetünknek rendszeres története is - tekinthetjük erős, biztos alapnak színészetünk jövője előtt. Fejlődni, hódítani fog ezután is. Hatalmas ereje lesz a nemzeti nyelvnek és szellemnek, oltára a szépnek, nemesnek. De míg örömmel ünnepelünk, gondoljunk kegyelettel, igaz hálával az úttörő apostolok hatalmas munkájára, mely ünnepünket lehetővé tette.

dér

Borzongóan gomolygó köd keblén megszületett az első dér, gyászos hírnöke e földünket fenyegető páncélos zsarnoknak, a télnek. Fagyasztó, hidegen süvöltő szél száguld végig letarolt mezőkön, kietlen pusztaságon és rémes hangon jelenti be a hatalmas vendéget, aki jő, hogy megfossza ékétől a kincsgazdag földet, pusztává tegye a rónát, díszétől megfosztotta a gyümölcshozó fákat, s páncélba öltöztette a csörgő patak vígan csobogó kebelét. És mikor a kékesszürke égbolt áttetsző színére odarajzolja aranyszínét a felkelő nap alig érezhető hőt hintő sugára, zuzmarától fehér színű fátyollal bevont fák ágai reszketnek, csillognak, mintha még egyszer a tavasz virághintő kellemeit akarnák bemutatni. Dér csillog mindenütt, öldöklő, életet semmisítő dér. A zörgő ágak rezegnek, a még ágaikon függő levelek szomorú sóhajtással leperegnek a fagyos földre. Pusztul, megsemmisül minden, mi a tavasz keblén született. Sehol semmi többé, csak pusztulás, csak enyészet. A dér kiszínezi még egyszer a fákat, a zörgő lombokat, a bevonulását tartó enyészet tiszteletére. Mi meg futunk, fáradunk, küzdünk tovább a vakító, szürke ködben, nyugodtan lépdelünk végig a dértől csillámló lehullott faleveleken, s boldognak érezzük magunkat, hogy még… köhöghetünk.

Az én lakótársaim

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már nekem is van lakótársam. Eddig én voltam másnak a lakótársa. Sorra tüntettem ki a barátaimat egy-egy napi együttlakással. Ez az unalmas állapot egyszer lett megszakítva. Akkor ti., mikor lakásomat az indóház II. oszt. várótermébe tettem át. Itt nagyon jól éreztem magam, de a negyedik napon figyelmeztettek, hogy jó lesz a jegyemet megváltani. Dühös lettem, és elköltözködtem. Az összes, amit el kellett szállítanom, a dühöm volt. Evvel beköltözködtem egy hónapos szobába, melyben két ágy volt. Az egyik a lakótársamé. Így jutottam én lakótárshoz. A lakótársamat még nem ismerem. Csak egy rövid hónapja lakunk együtt. Azt mondják, hogy nemrég szabadult ki az alkoholbetegek szanatóriumából, ahol érmet is szerzett. Ez az összes szerzeménye. Az első éjszaka két kórista hozta haza az én lakótársamat. Kabát nem volt rajta, s mindenképpen fütyölni próbált. A lámpát kétszer is eloltotta. Mikor engem észrevett az egyik ágyban, rémítő buta pofát vágott. Nézett… nézett, s egyszer csak odatántorgott hozzám, megkapta a kezemet, s elkezdte szörnyen csókolni. Olyan üdvözlet-félét ordított. Azt hitte a szerencsétlen, hogy én vagyok a gyámja, s most érkeztem meg. Örömében kikutatta a ruhámat, összes vagyonomat, 69 krajcárt meg egy régi 4 krajcárost, magához vette, s elég biztos léptekkel távozott. Reggel 2 hordár és 5 pikkoló szállította haza. A második éjszaka saroglyán hozták haza az én kedves kollégámat. A szoba tele lett borgőzzel; azt hittem, hogy ő robbant fel, de ő elég szilárdan feküdt az asztal alatt, ahova a saroglyából kigurították. Egy fél óra múlva az asztal elkezdett táncolni, majd felemelkedni, végre egy izmosabb fajtájú fejfedőt képezett lakótársam mámoros fején. A kolléga szavalni kezdett; egyszer, amint megrázza a fejét, az asztal a fejemre esett. A fejem vérzett, ő figyelni kezdett. Hozzám jött, azt hitte, meghaltam. Elkezdett vigasztalni, hogy lesz feltámadás. A végén ráesett az én ágyamra, s úgy aludt - engem majd megfullasztva - egész reggelig. Egy másik éjjel a saját lábán jött haza. Ez nála a legveszedelmesebb állapot, mert ilyenkor az a rögeszméje, hogy ő vívómester. Kiráncigált az ágyamból. Egy botot adott a kezembe, az övében egy lopott dákó volt. Avval úgy elvert, hogy teljesen párbajképtelen lettem. Akkor legyávázott, és a gyomromra térdelt… És ez így tart minden éjjel. Legalább a nevét tudnám! A múlt éjszaka be akarta magát mutatni. Egy égő fáklyával lépett be a szobába, és a “circumdederunt”-ot énekelte. - Énekelte? Nem. Csak hörögte. A fáklyát beledugta a vizeskancsóba, mire az rögtön elaludt. Akkor reám támadt, hogy hol az ő fáklyája? Én barátságosan hasba rúgtam, ekkor meg sértve érezte magát. Elkezdte az orrom fricskázni. Ordítva kérdeztem, hogy hogy hívják. Mintha megértette volna, a zsebében kezdett kutatni, előhúzott egy kis papirost. Megnézem, számla volt a rengeteg italnemű folyadékról. - Hogy hívják? - ordítom még egyszer. Erre az arca kiderül, beszélni akar. Bo-bo-bo-bo-bo-bbbor. - Bor - vágta ki diadallal. Azt hitte: azt kérdem, hogy mi kell neki… A késő nappali órákban értesültem, hogy lakótársam visszavitték Pestre, az alkoholisták szanatóriumába.

éjjel az erdőn

Rákosi Jenőnek ez a mulatságos, népies színműnek keresztelt darabja került tegnap este előadásra. De mintha már a mi közönségünk is idegenkedne a népszínművektől, mintha a legsilányabb operett is jobban vonzana?!… Legalább ezt a feltevést támogatja az a körülmény, hogy a tegnapi sikerült előadást csekély közönség nézte végig. Pedig ennek a darabnak operettszerű alakjai és ötletei - még az utolsó esetben is - nagyobb vonzó erővel bírhattak volna. A darab szereplői - különben - ambícióval, ügyesen játszottak. Szathmáry mint Paczor, valósággal kabinetalakítást nyújtott, nyílt színen is aratott tapsokat. Kállay Lujza (Máli), Serfőzy (Boriska) ügyesen játszottak; szépen előadott énekszámaikat többször megújrázták. Sziklay originális pesti uracs volt; ügyes, aktuális kupléi igen tetszettek. A többi szereplők: Csügényi V., Fenyéri, Rubos, Tanay és Bartha sikerrel állották meg helyöket. Kállay Lujza különben a beteg Kaposi helyett játszott, s annál dicséretesebb, hogy játékán nem látszott a “beugrás”. A magyarnótákhoz azonban a zenekar kísérete jobb is lehetne…

Gitta kisasszony

(Verses vígjáték 3 felvonásban. Írta Farkas Imre. Megjelent Singer és Wolfner bizományában. Budapest.)

Egy szegény, fakó, dalos lelkű poéta meghódított egy fényes, ragyogó jukker leányt. S a nyalka szép leányt, kinek daliás huszártisztekből áll az udvara, nem gyönyörködteti többé a fényes környezet, csak az ő poétájának szerelmes szava, ábrándos szerelme. Milyen szép, milyen poétikus história. Csak poéta gondolhatta ki. Bearanyozva a legragyogóbb romantikával, megénekelve édes poézissal… A tábornok úrnak két szép unokahúga van. A bájos Gitta, ki valóságos jukker leány, kinek legfőbb kedvtelése a lovaglás - és Lilla, ki még most került ki a zárda szigorú falai közül. Mindkét leány szívében felébred a vágy egy új, egy más élet iránt, melynek főalakja szívükbe van rajzolva: az ideál. Gittát körülrajongják roppant önbizalommal a nyalka huszártisztek, s mindenik saját magát tartja a leányálmok fényes alakjának. Lilla már a zárdában megrajzolta ideálja képét. Sápadt, merengő, ábrándos poéta, kinek szívében dalok zsonganak, kivel együtt fogja hallgatni patak csobogását, madárkák dalát… És megtalálják mindketten az ideált. A katonás Gitta beleszeret a bús poétába, együtt olvassák az édes, szerelmes, bánatos verseket, együtt szedik az illatos ibolyát, Lilla kisasszony pedig Bárdy hadnaggyal cseréli fel az ő képzelt poéta ideálját. Ez a Farkas Imre vígjátékának egyszerű meséje. Egyszerű, naiv történet. Az élet épp úgy nem sző ilyet, mint nem találjuk meg a színpadon sem. Azok az írók, kik most a színpad számára írnak, kinevetik az ilyen naiv históriát. Poéta, aki hódítani tud - ki hallott már ilyet? Gitta kisasszony férjhez megy egyik tisztudvarlójához, s megcsalja a többivel. Egy jukker leánytól csak nem várhatunk mást? És Lilla? Átalakul szépen az új környezetben, Gittának lesz hűséges tanítványa. …De Farkas Imre poéta. Poéta, kit nem téveszt meg a hangzatos teória, a megváltozott ízlés. Neki csak egy törvénye van: a szép, és egy célja a gyönyörködtetés. Alakjai mind szépek, ragyogók. Hogy nem ismerünk rájok, hogy nem mutatja be őket pon-gyolában is, hogy a történetben csak a drágakő fénylik, s nem hódolva a divatnak, a szemetet sehol se látjuk - ezért tegyen neki szemrehányást, akinek ízlése a divatos bohózatok után alakult, de aki a poézisben azt látja, ami nem változott meg évezredek óta: az örök szépet, az bizonyára gyönyörködni fog Farkas Imre poétikus vígjátékában. Mennyi elragadó, kedves epizód tarkítja ezt a szép mesét. A poéta, ki ibolyát szed beteg édesanyjának. Lilla és Bárdy hadnagy kölcsönös gyöngédsége, mikor egymás kedvét keresve, Lilla lovagolni tanul, Bárdy a vers törvényeit magolja. A poéta verse a szerelmes kis kadétról, mely még a féltékeny kadétot is megnyeri a költő pártjára. Megannyi szép poétikus vonás. A verselés könnyed, szellemes. Még annak is élvezetes olvasmány, ki a kötött beszédtől idegenkedik. Egyszóval Gitta kisasszony poétikus, kedves, szellemes munka, melynek elolvasása csak élvezetet szerez. Hogy színpadra nem való, az mit sem von le értékéből! Formája lehet a műnek bármilyen, azért csak nem más, mint egy szép poéma; egy vers, melyet hivatott költő írt. A csinosan kiállított könyvre felhívjuk olvasóink figyelmét. Farkas Imrét a saját tehetségén kívül még az is ajánlja, hogy mienk: debreceni, kit méltányolni elsősorban nekünk kötelességünk.

színházi pletykák

Imre napján történt. Karacsnak hosszú próbája volt, s türelmetlenül várta a gratulálni akaró múzsasereg.

A Parti üzlete telve volt villásreggeliző színészekkel és színésznőkkel, kik nagyméretű pusztí­tást vittek végbe az enni- és innivalók nagy készletébe[n]. Fáy Flóra már megitta a szokásos kürasszóját, mikor Szabó Irma rémítő felfedezésre jutott: valaki megette a sajtját.

Sokan lettek volna hajlandók kárpótolni az érzékenyen sújtott művésznőt, mivel ő maga is kijelentette, hogy szeretni tudná, aki neki egy pohár vaniliást és egy kis sajtot rendelne, “de - folytatta egyéniségéhez illő, kedves naivsággal - az illető kötelezve lenne arra is, hogy árváimat, ha lesznek - gondozni fogja.”

*

Egy állandóan rossz viccekben utazó barátom lelkét terheli az alábbi vicc:

Hogy Fáy Flóra mennyire szereti becses énjét - amit különben ő maga is beismert -, mutatja az is, hogy Fáy-szappant használ és Flóra-gyertyát - éget.

*

Egyik művésznőnk zokon vette, hogy a bohém-estély meghívóján ő és kollégái “fráternők” címen szerepeltek. Meginterpellálta azért az estély egyik rendezőjét.

- Hát jól van. Lehet, hogy könnyelmű fráternők vagyunk, de minek avval eldicsekedni?

*

Szatyi bácsi bánatosan beszél az ő távozásáról.

- Nem mennék én el innen, de hát túlságosan gyengéd a debreceni közönség.

Általános megrökönyödés.

- Igen - folytatja teljes nyugalommal -, azt hiszik, hogy nekem terhemre esik a függöny elé menni, s ezért inkább nem tapsolnak, s körülbelül hasonló figyelemből virágot sem adnak.

Pedig én jó ember vagyok, s a virágot is szeretem - sóhajtja bánatosan és megadással Szatyi bácsi.

*

Ezeket a pletykákat pedig szenvedéllyel terjeszti, de értük felelősséget nem vállal.

az öngyilkosjelölt

Veress Jankó jogásznyelven: jó pipa. Passziói, szokásai mind olyanok, amelyek méltók a századvég élni tudó és akaró gyermekéhez. Elvből gyűlöli a napvilágot, de ha alkonyatkor kigyúlnak a gázlámpák, Jankó is kibúvik elegáns garzonlakásából.

Dicséretére legyen mondva: ő elég tudni vágyó fiatal. Érdeklődik, hogy mi történt a hosszú, közönséges napon, amelyet ő átszundikált, s amelyen nem érdemes csak amolyan teológus alakoknak fenn lenni, kik úgyis falura mennek papnak, ott pedig csak disznótorok alkalmával szokás éjszakázni.

Természetes, hogy ilyen elvekkel és életrenddel a pénzügyi dolgok és állapotok nagyon összekuszálódnak.

Jankó is folyton pillanatnyi pénzzavarban szenved, s amennyiben a mellényzsebe nem órakirakat, a zálogház, ez a páratlanul üdvös intézmény sem segíthet már rajta.

A reménytelenség egy kínos órájában Jankó barátunk filozofálni kezdett.

Hogy e filozófia pesszimisztikus irányú lett, az a fenti vázlatos előzményekből szinte tudható.

Hatvan átlumpolt éjszaka, amely hatvan krajcárt sem hagyott a zsebben, Epikurból is Schopenhauert csinált volna.

Lassan-lassan rájött, hogy az élet hiábavalóság, nem érdemes tovább robotolni.

Aztán meg hát élt ő már eleget.

Miért tovább? Talán hogy éjszaka is aludjon? Vagy éppen csak éjszaka aludjon?

Nemes keblének minden dobbanása tiltakozott a jövő ilyen metamorfózisa ellen.

Nem és százszor nem, inkább ezerszer lőpor és golyó!

Elhatározása annyival inkább erős lett, mert hitelezői mind jobban-jobban zaklatták.

Szerdán… akkor vége lesz mindennek. Egy durranás, és meg fog szabadulni ettől a nyomorult hitelezős világtól…

És Jankó nem is titkolta ezt a szándékát. Sőt egyik barátját felkérte búcsúbeszéd tartására.

Szerdán, tehát szerdán… De történt valami. A hitelezők fülébe ment a hír, kik egy emberként rohanták meg Jankót.

Csak túl lenne már a szerdai napon, akkor ugyan sirathatnák az ördöngös hiénák.

De így nem volt menekvés. A hitelezők megválasztott szónoka ünnepélyesen felszólította, hogy méltóztassék tovább élni.

- Sajnálom, barátaim, nekem meg kell halnom, de hajlandó vagyok önökkel szemben lojális lenni. Én meghalok - folytatta tovább saját és hitelezői zokogása között -, de önökről nem feledkezem meg.

Így jutottak azután a következő manifesztumhoz:

Apámhoz!

Kérem azon utolsó óhajom teljesíteni, hogy X. Y. úrnak ennyi és ennyi (10-40 frt) adósságom halálom után kifizettessék!

Veress Jankó

A hitelezők megtörve, de mégis megnyugtatva távoztak… Másnap Jankó 50 frt rendkívüli zsebpénzt kapott az édesapjától. Ez kedden történt, a végzetes szerdai nap előtt. De a szerdai nap nem lett végzetes. Jankó ismét a régi bohém Jankó lett, kinek az a szerencséje, hogy becsapott hitelezőivel nem találkozhatik - szokása lévén néki éjszaka fenn lenni, s a nyomorult nappalt átaludni.

köd

Hűvös van, ősz van. Várnók a napnak áldott ragyogását, hogy egy derűs, mosolygó sugárt küldjön a mi sejtelmektől hímzett szívünkbe. Várnók a nap áldott fényét, hogy aranyozza be a körülöttünk levő színtelen, szürke tárgyakat. Várjuk, de hiába. Valami elfedi előttünk a fényt, a sugárt. Valami reánk nehezül, befogja, beborítja a szívünket. Valami szürkére, nyomasztóvá teszi a világot, életet - beteggé a lelkünket… A köd… Oh hányszor utáljuk meg e világot, s nem tudjuk, hogy miért. Hányszor szomjazunk Léthe vizére, örök Nirvánára, s nem sejtjük, hogy mi tört össze bennünket. A köd, a köd a mi életünk átka. A köd borul ránk, a rejtélyes sejtelem, a titkos életundor, a nyomorúság fel-feltűnő keserves érzete. S hiába a zöld hasist kereső remény, előttünk áll az élet mindent elborító átka: a tehetetlenség, a köd… Derülj ki édes napunk, hints egy reménysugárt szívünkbe, mert ősz van, hűvös van, s megöli lelkünket a köd…