A "baba" és egy baba

Alig hozott még baba olyan örömöt, mint színházunk legújabb premierje.

Tekintettel arra a kedves viszonyra, amelyben a közönség és színészeink állanak, a Baba sikerét bátran nevezhetjük “családi öröm”-nek.

Már négy telt ház tapsolt ennek az ötletes, kedves operettnek, melyben óriási sikert ért el a legaranyosabb baba: Kaposi Józsa.

A nagy siker alkalmából egy nagyon édes epizódról pletykáznak most a színházi bennfentesek.

Tudnivaló, hogy Kaposi Józsa az első estén tisztelőitől két igen szép ajándékot kapott.

Virág volt mind a kettő, szép élővirág, legpoétikusabb elismeréssel egy poézissel telt alakításnak.

Az egyik ajándék virágállvány volt - amelyiken egy gyönyörű kis baba himbálódzott.

Babát a “babának” - mondaná a nagy mondások travesztálója.

Az ajándéknak nagyon megörült a mi kis szubrettünk.

Alig pár hete, hogy már kapott egy ajándék-babát, és íme, már párja is akadt. Oh, mert a baba is csak párosával szép.

Látod, édes Józsikám, milyen szerencsés vagy: párja akadt a másik babának is.

Kállay Lujza, a legbájosabb novicius mondta ezt a felvonás végén a Kaposi öltözőjében.

Ezután jöttek a gratulálók. A szép babát megbámulták mindannyian, s szerencsét kívántak az otthon levő babának, melynek igen szép párja akadt.

Azután csengettek. A többi felvonásban még több tapsot kapott a kis szubrett, kinek szép játékát talán a baba is inspirálta.

Mert hát a baba tagadhatatlanul inspirálni szokott, még ha viaszkból van is.

Az előadás után örömmel sietett haza Kaposi Józsa.

Otthon első dolga volt a másik babát előkeríteni.

Hasztalan kereste, nem volt sehol.

Egy borzasztó gondolat ötlött eszébe: megnézi az új babát, s csakugyan jól sejtett.

Ugyanaz a baba volt, melyet ő egy pár hete kapott.

A felfedezés lesújtó hatással volt szegény kis szubrettre.

Így megrövidíteni, így félrevezetni őt!

Kereste a tettest, sorba fordult a gyanú minden jó ismerőse felé. Egyik sem tehette. Mindegyik tiltakozott a gyanúsítás ellen. Csak egy nevetett. Szende arccal, mint ahogy egy szendéhez illik.

Sejtik ugye, hogy ki?

Fáy Flóra kitért a felelősségre vonás elől. Egyszerűen beismerte, hogy ő a bűnös, s ez volt életében első intrikus szerepe.

Bűnbánólag kért bocsánatot az ő Józsikájától.

Kért, de nem nyert. Az aranyos szubrett nem akart aranyos lenni, s azt mondják, kártérítési pert indít egy baba erejéig.

Akárhogy is dől el a per, annyi bizonyos, hogy a babának még mindig “nincsen párja”.

A bájos vétkező pedig - hogy a mese teljes legyen - örökre letett az intrikus szerepekről.

…A Baba így lesz egy baba-per megteremtője, s így jött létre a világ legfurcsább jogi esete, hogy valakit megfosztanak olyan tárgy bírtokától, amely nem is volt az övé!

Dies Doloris

(Levél öccséhez)
Kedves Lajos! Sokáig gondolkoztam, hogy leveledre milyen hangon válaszoljak. Ez a vallomás azt bizonyítja, hogy amit te írtál, az nemcsak szívből fakadt, hanem szívhez is szólott. Igazán szólva, levelednek minden sora meghatott. Szeretetből, aggódásból született meg minden kérő szava, s az a rész, amelyben szegény jó anyánkról beszélsz, a könnyeket csalta ki a szememből. Bevallom, hogy érveid erősek, nagyon erősek, logikád biztos; tollad színes, hatalmas sorokat szánt; szíved tiszta, nemes; te magad a jó és szerető fiúk mintaképe vagy - és én mégis fájdalommal tudatlak, hogy megindítnod igen, de meggyőznöd nem sikerült. A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni.

Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket. Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet. Eltaszítasz-e ezek után magadtól, vagy megszánva meg fogsz-e siratni - nem tudom. Vérből való vérek vagyunk, gyűlölni egymást nem lehet - és én ebben bízom… Máskülönben hallgass meg: …Tetszett a jó Istennek - nevezzük így - teremteni egy tudalmatlan nagyságú világot. Ebben a világban emberek is vannak, hiszen ebből tudjuk, hogy világ van, s ez teszi lehetővé, hogy én vagyok és filozofálok. Cogito, ergo sum. - Gondolkozom, tehát létezem. Létezem, tehát térben és világban élek. Gondolkozom, tehát olyan a világ, amilyennek én tartom, s az én igazamból, elveimből, észleleteimből engedni valamit: öntudatos, önmagunkat ámítni akaró hazugság. Hazudni pedig betegség, beszámíthatlanság.

Azt mondják azonban, hogy az emberek óriási nagy része nem filozofál. Én nem tudom ezt elgondolni, de lehet, hogy igaz. Azt mondják, hogy nem annyi a világ, ahány embere van, mert ez a nagy hányad egy világban él. Ez a vonás eddig hiányzott az én világom rajzából, de pótoltam már azóta. Ha ez mind így van, akkor amit ezután mondok, az is igaz. Tetszett a fent írt hatalomnak olyan embereket is teremteni, akik gondolkoznak. Mi célja volt velök, alig sejtem. A tudás az élet átka, s a gondolkozás a tudás alapja. Ezek a gondolkozó emberek pedig a legszerencsétlenebb páriák. Küzdenek egy óriás tömeggel, ennek saját, kényelmes formái ellen, melyek millió ember életét irányítják. Fogalmaik raktárában egy megőrjítő jelszó háborog: igazság; tetteikben egy őrült cél küzdelme dominál: magokhoz hasonlóvá tenni a világot. A lét “igazsága” természetesen úgy hozza magával, hogy ezek a beteg Don Quijote-ok a leggyámoltalanabb, legenerváltabb emberek. A természet ős fegyverei összetörik őket, csak valami láz át-átömlő ereje táplálja az örök izgalomban égő idegeket, melyektől létük: gondolkozásuk függ.

Nagy céljuk elérésére olyan hitvány eszközeik vannak. És ezek az eszközök sem hathatnak a legyőzendő tömegre, mert nem pozitívek. Milyen eszközök! Szép, nemes, jó, művészi, megható - ilyen jelzőkkel díszítik fel őket, pedig a tömeg szerint ezek is csak olyan utópiák, mint maga az igazság. Mit csinál a tömeg? Születik, eszik, iszik, játszik, párosul, képzelődik és meghal. S a Don Quijote-ok? Küzdenek, eszmetűzben égnek, teremtenek és - meghalnak éhen… De hagyjuk az absztrakciót. Te nem szereted, s én is könnyebben értetem meg magam.

Nem tudok, nem akarok a tömeg módjára élni. Őt magát gyűlölöm, formáit megvetem, vegetáló életétől írtózom. Lehet, hogy az utolsó órában én is megszűnöm filozofálni, s csak érezni fogom egy talán tévesztett élet átokszerű szemrehányását, de most erre képtelen vagyok, mert - mondom - a magamfajta embernek lépteit nem az akarat - a végzet irányítja… Édesanyánk könnyeiről pedig miért beszélsz nekem? Hogy még gyötrelmesebbek legyenek hánykódó kétségeim?… Te jó fiú vagy, egyformán szeretjük az anyánkat, de te jobban be tudod bizonyítani. Vigasztald, gyámolítsad őt. Sirassatok meg mind a ketten, de követ ti ne dobjatok reám, legalább ti… ketten… …És míg filozófiám könnyekbe fullad, előttem egy kép rajzolódik meg: Egyszerű ravatal. Rajta egy ifjú halott, aki most pihen először. Úgy hasonlít hozzám, ti borultok reá: édesanyánk és te, édes jó testvérem. Nem írok többet. Nem látok a könnyektől. Kezem reszket. Fejem majd széthasad. Édes Lajosom, bocsáss meg, áldjon meg az Isten.