Színészek természetrajza

A Debreczeni Hírlap munkatársai közül nekem jutott az a szerencse, hogy olykor-olykor tudományos kérdések fejtegetésével boldogítsam a nagyérdemű közönséget.

Szerénységem parancsolja megvallani, hogy én kézzel-lábbal tiltakoztam e megbízás ellen, de felvilágosítottak, hogy a tudományos kérdések fejtegetéséhez nem kell semmiféle tudomány, s elvégre is egy újságírónak mindenhez kell érteni.

A parancs előtt meghajoltam, s mivel már kisdiák koromban nagy hajlandóságot éreztem a természettudományok iránt - természetrajzi tanulmányok írására szántam el magam.

Legelső cikkem a színészek természetrajzáról szól. Hogy miért a színészekről? - arról nem nagyon tudnék számot adni. Valószínűleg én magam sem tudok egy rossz szokástól szabadulni, attól ti., hogy a színészekkel többet foglalkozunk a kelleténél. Na, mindegy! Írjunk a színészek természetrajzáról.

*

A színész (homo imitans) őslény. Egyik válfaja a “homo sapiens”-nek, melyet közönséges embernek nevezünk. - Benne legnagyobb mértékben feltalálhatók azok a sajátságok, melyek Darwint ismert tételének felállítására vezették.

A színész mindenekfelett utánoz. És ezt az utánzást nevetnivaló komolysággal csinálja, s meg van róla győződve, hogy ő annyi ember, ahányat imitál.

Többnyire a színpadon tartózkodik. Ezt a faalkotmányt elnevezte “világot jelentő deszkák”-nak, mely nagy mondásból csak a “deszkák” igazak.

Van más tanyája is, de ez utóbbin faji tulajdonságainak nagy részét elveszti. Ez a másik tartózkodási hely a “corchma”, sokan vendéglőnek is nevezik.

A társas ösztön nincs túlságosan kifejlődve a színészekben.

Ennek oka a borzasztó önérzetnek tulajdonítható. Ha ti. valahol színész van, az elvárja, hogy az egész társaság őneki tömjénezzen. (Ebből látható, hogy a színész a füstöt is szereti.)

Annál jobban szeret a saját fajtájával együtt lenni. Összeülnek négyen-öten, s mindegyik magát dicséri. Egymásról persze ők maguk se tartanak sokat.

Természetes tehát, hogy a színész beszél is. Hiszen ő is a “homo sapiens” egyik faja, mely a darwini “kiválasztás törvénye” útján jött létre.

Ha azonban a színész beszél, abban nincs köszönet. Jót ugyanis csak magáról beszél, vagy arról, akitől nem fél, hogy elhomályosítja.

Ha másról van szó, az egyszerűen “közönségbeli”, s ezt a szót olyan megvetéssel ejti ki, mintha a “közönségbeli”-nél nem volna az Úristennek aljasabb teremtménye.

Némelyek azt állítják, hogy a színészek nagyon sokat adnak a közönségre.

Ez azonban téves állítás. Olyan, mint egy nagy “demokrata” mondása, aki imádta a felséges népet általánosságban, de egyenkint “pfúj, paraszt!”.

A színészeknek vezetőjük is van. Nem visel kolompot, de mégis követni kell. A vezetőt állítólag még jobban gyűlöli a színész, mint a “közönségbelit”. A vezető (director actorum) rendesen “zsarnok”, “homályos eszű” és a “színészek zsírján élősködik”. A vezető azonban összetartja a nyájat, s a jelszava neki is ez: “hátrább nagyközönség!”.

Alsóbbrendű “homo imitans”-ok az úgynevezett “kóristák” (semper cantatores imitantium). Nagyjában a színészekhez hasonlítanak.

Legalsó faja a színészeknek a súgó. Neki van a leghálátlanabb szerepe. Ha ő megbicsakolja magát, vége van a dicsőségnek. Egyébként ő is lenézi a tisztelt publikumot, már amennyire a súgólyukból lenézni lehet.

Szólani kellene még a színésznőről (homo imitans feminini generis), de ez a téma szerfelett kényes.

A színésznő valóságos “mimóza”, végtelenül érzékeny. Annyi bizonyos, hogy a színész hibái szuperlativuszokban vannak meg a színésznőben.

Többet nem merek írni.

A színésznek legnagyobb ellensége a kritikus (homo morosus), ki gyakran támadja meg a színészt éles nyelvével. Különben könnyű szép szóval jámborrá tenni, s ilyenkor a ragadozóból kezes bárány lesz.

Ennyit jó tudni a színészről.

Legközelebb folytatom a természetrajzot, s egy másik “kiváválasztott” fajról, az újságíróról (scriptor cronicae aliarum rerumque) fogok egy rövid tanulmányt írni.

Az újságíróról azért írok mindjárt a színészek után, mert egyedül az újságíró az, kit a színész annyira-amennyire számba vesz.

Addig búcsút veszek a tudománytól, melynek akaratlanul munkása lettem. Így születnek manapság a tudósok!…

Galléros köpönyeg

Mély fájdalommal tudatom minden nemes szívű emberbaráttal, hogy galléros felöltőm hosszas, kéthónapi kifizetetlenség után egy ismeretlen, jobb hazába költözött.

Semmi sem képes bánatomat enyhíteni.

Hitelem ki van merítve, télikabátom nincs.

Éppen aznap költözött el szegény felöltőm, mikor már elhatároztam télikabáttá leendő előléptetését.

És a néhai, íme, nem érhette el a dicsőséget.

Eltűnt, mint egy megbabonázott hatos.

Elköltözött, mint ősszel a gólyamadár.

Mi bírta rá, hogy itt hagyjon? Alighanem a rossz példa, a csapodár Erzsike példája… Ő is itt hagyott. Most már se ideál, se felöltő!

Még nem olyan régen ékes felöltőben kísérgettem Erzsikét…

Boldog felöltős idők! Már vége a boldogságnak!

A boldogság rövid, a felöltő hosszú…

Csak megtermett emberrel indulhatott el vándorútra.

De meg sokkal ambiciózusabb köpönyeg is volt, hogy mindenféle ember nyakába boruljon.

Kutatni kell!

Mikor Erzsike elhagyott, akkor is ez volt kutatásom kiindulópontja.

“Ha Erzsike hűtlen, nem ok nélkül lett azzá.

Bizonyosan olyan lelket talált, aki az ő lelke szárnyalását követni tudja; gyöngéd, mély érzésű szívét megérti; művészi vágyait be tudja tölteni.”

Ilyen tettest kerestem akkor, s tényleg helyesen gyanítottam.

Erzsikének finom érzéke volt az ideálok megválasztásához.

Erős jellemet, művészi foglalkozást, erős tüdőt, díszes külsőt keresett és talált. Elhagyott egy bandistáért, kinek a katonazenekarban legkisebb szeme és legnagyobb trombitája volt…

De a felöltőm?

Ez csak nem volt olyan szerencsétlen flótás, hogy trombitáshoz szegődjék.

Vagy olyan nagy ellenségem lett a trombita?

Nem! Nem! Lehetetlen.

Ha vannak a logikának örök törvényei, akkor az én felöltőm eltűnésének összefüggésben kell lenni a lakótársam megszökésével.

Mert - jó, hogy eszembe jutott - a lakótársam is megszökött.

Őt nem ismertem személyesen. Éjfél után teljesen berúgott állapotban hazahozták, akkor reám támadt, meggyomrozott, mindent összetört, s délig aludt mozdulatlan, mint egy fatuskó.

Akkor - úgy sejtem - felöltözött, elment, késő éjszaka hozták ismét haza. Máskor sohasem láttam.

És most 5 nap óta minden éjjel várom, de nem hozzák.

Ugyancsak 5 napja tűnt el a felöltőm is.

Hát nem gyanús ez?

Gyanús, nagyon gyanús!

És ha gyanúm jogos?!…

Elgondolni az én szolid, jámbor felöltőmet a kávéházak dohos, füstös, borszaggal telt levegőjében. - Bor és tivornya mellett. Rémítő!

Szegény felöltőm!

Ki mondja meg néked, hogy reggel van, ki fog már most téged felölteni?…

“A sors… irigy zsarnokunk”, elrabolja reményeink színes leplét és drapp színű köpönyegemet.

Már most jól indulok a télnek.

Erzsike elhagyott egy trombitásért, a lakótársam egy felöltőért, a felöltőm egy “boros kancsó”-ért - aztán tessék kitelelni.

Semmi sem képes bánatomat enyhíteni, pedig tudom, hogy ez a bánat semmit sem használ, olyan, mint eső után galléros köpenyeg.

Az én lakótársaim

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már nekem is van lakótársam. Eddig én voltam másnak a lakótársa. Sorra tüntettem ki a barátaimat egy-egy napi együttlakással. Ez az unalmas állapot egyszer lett megszakítva. Akkor ti., mikor lakásomat az indóház II. oszt. várótermébe tettem át. Itt nagyon jól éreztem magam, de a negyedik napon figyelmeztettek, hogy jó lesz a jegyemet megváltani. Dühös lettem, és elköltözködtem. Az összes, amit el kellett szállítanom, a dühöm volt. Evvel beköltözködtem egy hónapos szobába, melyben két ágy volt. Az egyik a lakótársamé. Így jutottam én lakótárshoz. A lakótársamat még nem ismerem. Csak egy rövid hónapja lakunk együtt. Azt mondják, hogy nemrég szabadult ki az alkoholbetegek szanatóriumából, ahol érmet is szerzett. Ez az összes szerzeménye. Az első éjszaka két kórista hozta haza az én lakótársamat. Kabát nem volt rajta, s mindenképpen fütyölni próbált. A lámpát kétszer is eloltotta. Mikor engem észrevett az egyik ágyban, rémítő buta pofát vágott. Nézett… nézett, s egyszer csak odatántorgott hozzám, megkapta a kezemet, s elkezdte szörnyen csókolni. Olyan üdvözlet-félét ordított. Azt hitte a szerencsétlen, hogy én vagyok a gyámja, s most érkeztem meg. Örömében kikutatta a ruhámat, összes vagyonomat, 69 krajcárt meg egy régi 4 krajcárost, magához vette, s elég biztos léptekkel távozott. Reggel 2 hordár és 5 pikkoló szállította haza. A második éjszaka saroglyán hozták haza az én kedves kollégámat. A szoba tele lett borgőzzel; azt hittem, hogy ő robbant fel, de ő elég szilárdan feküdt az asztal alatt, ahova a saroglyából kigurították. Egy fél óra múlva az asztal elkezdett táncolni, majd felemelkedni, végre egy izmosabb fajtájú fejfedőt képezett lakótársam mámoros fején. A kolléga szavalni kezdett; egyszer, amint megrázza a fejét, az asztal a fejemre esett. A fejem vérzett, ő figyelni kezdett. Hozzám jött, azt hitte, meghaltam. Elkezdett vigasztalni, hogy lesz feltámadás. A végén ráesett az én ágyamra, s úgy aludt - engem majd megfullasztva - egész reggelig. Egy másik éjjel a saját lábán jött haza. Ez nála a legveszedelmesebb állapot, mert ilyenkor az a rögeszméje, hogy ő vívómester. Kiráncigált az ágyamból. Egy botot adott a kezembe, az övében egy lopott dákó volt. Avval úgy elvert, hogy teljesen párbajképtelen lettem. Akkor legyávázott, és a gyomromra térdelt… És ez így tart minden éjjel. Legalább a nevét tudnám! A múlt éjszaka be akarta magát mutatni. Egy égő fáklyával lépett be a szobába, és a “circumdederunt”-ot énekelte. - Énekelte? Nem. Csak hörögte. A fáklyát beledugta a vizeskancsóba, mire az rögtön elaludt. Akkor reám támadt, hogy hol az ő fáklyája? Én barátságosan hasba rúgtam, ekkor meg sértve érezte magát. Elkezdte az orrom fricskázni. Ordítva kérdeztem, hogy hogy hívják. Mintha megértette volna, a zsebében kezdett kutatni, előhúzott egy kis papirost. Megnézem, számla volt a rengeteg italnemű folyadékról. - Hogy hívják? - ordítom még egyszer. Erre az arca kiderül, beszélni akar. Bo-bo-bo-bo-bo-bbbor. - Bor - vágta ki diadallal. Azt hitte: azt kérdem, hogy mi kell neki… A késő nappali órákban értesültem, hogy lakótársam visszavitték Pestre, az alkoholisták szanatóriumába.

Gitta kisasszony

(Verses vígjáték 3 felvonásban. Írta Farkas Imre. Megjelent Singer és Wolfner bizományában. Budapest.)

Egy szegény, fakó, dalos lelkű poéta meghódított egy fényes, ragyogó jukker leányt. S a nyalka szép leányt, kinek daliás huszártisztekből áll az udvara, nem gyönyörködteti többé a fényes környezet, csak az ő poétájának szerelmes szava, ábrándos szerelme. Milyen szép, milyen poétikus história. Csak poéta gondolhatta ki. Bearanyozva a legragyogóbb romantikával, megénekelve édes poézissal… A tábornok úrnak két szép unokahúga van. A bájos Gitta, ki valóságos jukker leány, kinek legfőbb kedvtelése a lovaglás - és Lilla, ki még most került ki a zárda szigorú falai közül. Mindkét leány szívében felébred a vágy egy új, egy más élet iránt, melynek főalakja szívükbe van rajzolva: az ideál. Gittát körülrajongják roppant önbizalommal a nyalka huszártisztek, s mindenik saját magát tartja a leányálmok fényes alakjának. Lilla már a zárdában megrajzolta ideálja képét. Sápadt, merengő, ábrándos poéta, kinek szívében dalok zsonganak, kivel együtt fogja hallgatni patak csobogását, madárkák dalát… És megtalálják mindketten az ideált. A katonás Gitta beleszeret a bús poétába, együtt olvassák az édes, szerelmes, bánatos verseket, együtt szedik az illatos ibolyát, Lilla kisasszony pedig Bárdy hadnaggyal cseréli fel az ő képzelt poéta ideálját. Ez a Farkas Imre vígjátékának egyszerű meséje. Egyszerű, naiv történet. Az élet épp úgy nem sző ilyet, mint nem találjuk meg a színpadon sem. Azok az írók, kik most a színpad számára írnak, kinevetik az ilyen naiv históriát. Poéta, aki hódítani tud - ki hallott már ilyet? Gitta kisasszony férjhez megy egyik tisztudvarlójához, s megcsalja a többivel. Egy jukker leánytól csak nem várhatunk mást? És Lilla? Átalakul szépen az új környezetben, Gittának lesz hűséges tanítványa. …De Farkas Imre poéta. Poéta, kit nem téveszt meg a hangzatos teória, a megváltozott ízlés. Neki csak egy törvénye van: a szép, és egy célja a gyönyörködtetés. Alakjai mind szépek, ragyogók. Hogy nem ismerünk rájok, hogy nem mutatja be őket pon-gyolában is, hogy a történetben csak a drágakő fénylik, s nem hódolva a divatnak, a szemetet sehol se látjuk - ezért tegyen neki szemrehányást, akinek ízlése a divatos bohózatok után alakult, de aki a poézisben azt látja, ami nem változott meg évezredek óta: az örök szépet, az bizonyára gyönyörködni fog Farkas Imre poétikus vígjátékában. Mennyi elragadó, kedves epizód tarkítja ezt a szép mesét. A poéta, ki ibolyát szed beteg édesanyjának. Lilla és Bárdy hadnagy kölcsönös gyöngédsége, mikor egymás kedvét keresve, Lilla lovagolni tanul, Bárdy a vers törvényeit magolja. A poéta verse a szerelmes kis kadétról, mely még a féltékeny kadétot is megnyeri a költő pártjára. Megannyi szép poétikus vonás. A verselés könnyed, szellemes. Még annak is élvezetes olvasmány, ki a kötött beszédtől idegenkedik. Egyszóval Gitta kisasszony poétikus, kedves, szellemes munka, melynek elolvasása csak élvezetet szerez. Hogy színpadra nem való, az mit sem von le értékéből! Formája lehet a műnek bármilyen, azért csak nem más, mint egy szép poéma; egy vers, melyet hivatott költő írt. A csinosan kiállított könyvre felhívjuk olvasóink figyelmét. Farkas Imrét a saját tehetségén kívül még az is ajánlja, hogy mienk: debreceni, kit méltányolni elsősorban nekünk kötelességünk.

Színházi pletykák

A mi bájos, fiatal drámai művésznőnk méltó szenzációt okozott tegnap délelőtt. - Nézzétek, Fáy a bakon. És tényleg úgy volt. A szép művésznő kocsikázott drámai gyorsasággal. Oly biztosan kormányozta a kormánygyeplőt, hogy méltán sóhajtott fel egy, a kocsi után bámuló gavallér: - Milyen fiatal és máris hogy kormányoz.


Egy nagyon kedves művésznőnél tett látogatást az ifjúság 3 tagú küldöttsége, hogy felkérjék a szerdai felolvasó estélyen való szereplésre: - Jól van, uraim, szívesen megteszem, csak arra kérem önöket, hogy Bécsből ne rendeljék számomra a csokrot. Amiből két igazság világlódott [!] ki: először, hogy a csokornak meg kell lenni, másodszor, hogy a pestistől a mi aranyos művésznőnk is fél.


A kar egyik szépéről van szó; arról, akinek legfessebb nadrágai vannak. A szép leány egyik kikosarazott udvarlója azt a hírt terjesztette, hogy - hogy is írjuk csak? - hogy nagyon téliesen van bélelve a nadrágja. Egy gavallér besúgta ezt a szép leánynak, aki nevetve válaszolt: - Eh! szamárság! Hisz ő nem tudja, milyen ez a nadrág, s éppen azért haragszik, mert nem tudja!


Egy maliciózus színházlátogató mondta a következő csípős megjegyzést: - Komjáthy a saját nevéről nevezett pisztollyal lőtt a héten, mert Szegedet célozta, s Debrecent találta.

ötletek

A pesszimista az életet drámának tartja. Csakhogy a színpadi drámának a végén van a tragikum: a halál; az élet drámájának tragikuma pedig az elején van: a születés.

Sok poéta olyan, mint az egyszeri bolond, ki a világot tartotta bolondnak. Ők sem a verseiket tartják rosszaknak, hanem a publikumot rossz ízlésűnek.

“Szeretni csak egyet lehet!” - kiáltja lelkesülten a szerelmes ifjú. “De jó, hogy feleségül is csak egyet lehet venni” - sóhajtja a férj.

A kifejezések disztinkciója nagy művészet. - Milyen helytelen nagyon sokszor az ilyen szerelmi vallomás: “Nagysád! Imádom, legyen az enyém!” - holott helyesen így kellene mondani: “…az enyém is.”

bohémiából - 2.rész

Szerelmes lett a kompánia egyik legvígabb tagja. - Rendes, józan életű nyárspolgárok között nem lett volna ez nagy baj, de mit csináljon Bohémia egy szerelmes emberrel, aki a legduha-jabb murik alkalmával is szerelmes verseken töri a fejét. - Ezen segíteni kellett. - Béla barátunkhoz fordultunk tanácsért, neki ugyanis az volt a rögeszméje, hogy ötletei vannak. - Béla kész volt a maga tanácsával: Küldjünk egy deputációt az imádott leányhoz, s kérjük fel alázatosan, hogy kegyeskedjék a Pista fiút teljesen negligálni, gyöngéd kézszorításait vissza nem adni, a második négyest vele többé nem táncolni. Bélát összeszidtuk, de tanácsát nem fogadtuk el. - Ahelyett írtunk egy levelet a kisleánynak, mely szólott a következően. “Igen tisztelt kisasszony. Lovagias kötelességünknek tartjuk kegyeddel tudatni, hogy B. Pista tegnap este boros asztalnál olyan nyilatkozatot tett, hogy neki sikerült kegyedet - bocsánat, de így mondta - elbolondítani. - Kötelességünknek tartottuk stb.” A csel sikerült - Pista még egypár napig öngyilkosjelöltösködött, de nemsokára velünk dalolta a nótát: “Nem házasodom meg soha!” Akkoriban, mikor az alábbi eset történt, Bohémia még ifjú birodalom volt, mi pedig az érettségi vizsga előtt állottunk. Érettségünknek előzetesen világos jelt adandó, minden éjjel nagyot züllöttünk a Délczeg mama csárdájában, ahol a legszebb csapos leány volt az egész városban. - A kisleány - ő tudja miért - megharagudott reánk, s vagy négyünket egy névtelen levélben feljelentett az igazgatónál, aki az osztálytanárt szigorú vizsgálatra utasította. - Jöjjenek ma délben a lakásomra, akik a feljelentett vétségben bűnösnek érzik magukat - szólott szigorúan az osztályt vezető tanár. Tizennyolcan voltunk az osztályban, s délben 17-en tettünk látogatást a meglepetésében majd elájuló tanárnál. - Hát a 18-ik hol van? - kérdi végre a diákerkölcsök szigorú őre. - Bocsánatot kér, hogy nem jöhet el, rosszul lett szegény - válaszolt 17 ember, aki egytől egyig találva érezte magát. * A kompánia egyik tagja jogász korában négy napi száraz kenyér koszt után abban a szerencsében részesült, hogy zsúrra lett meghíva. Mikor az uzsonnára terített asztalhoz akarták ültetni, eszébe jutott, hogy illő lenne egy kissé szerénykedni. - Hát mért nem akar enni? - kérdi tőle valaki. - Igazán én nem szoktam - vágja ki őszinte szerénységgel. * Elgondolkozom néha, hogy ennek az excentrikus bohéméletnek számtalan impressziója, eseménye hogy el lesz felejtve, ha mindannyian átváltozunk szürke, hétköznapi nyárs¬pol-gárokká. De átváltozunk-e?… …Egy aranyos kedélyű bohém emberrel beszélgettem a múltkor, aki - megsúgom, ha agyonüt is - elmúlt 40 éves. - Erről az átváltozásról beszélgettünk. - Miért változzam meg ilyen hamar - szólott egész meggyőződéssel -, hiszen fiatal vagyok még arra. És ez a mondás úgy megvigasztalt, mert hiszen mi örökre fiatalok maradunk.

ötletek

A pesszimista az életet drámának tartja. Csakhogy a színpadi drámának a végén van a tragikum: a halál; az élet drámájának tragikuma pedig az elején van: a születés.

Sok poéta olyan, mint az egyszeri bolond, ki a világot tartotta bolondnak. Ők sem a verseiket tartják rosszaknak, hanem a publikumot rossz ízlésűnek.

“Szeretni csak egyet lehet!” - kiáltja lelkesülten a szerelmes ifjú. “De jó, hogy feleségül is csak egyet lehet venni” - sóhajtja a férj.

A kifejezések disztinkciója nagy művészet. - Milyen helytelen nagyon sokszor az ilyen szerelmi vallomás: “Nagysád! Imádom, legyen az enyém!” - holott helyesen így kellene mondani: “…az enyém is.”

bohémiából

Szerelmes lett a kompánia egyik legvígabb tagja. - Rendes, józan életű nyárspolgárok között nem lett volna ez nagy baj, de mit csináljon Bohémia egy szerelmes emberrel, aki a legduha-jabb murik alkalmával is szerelmes verseken töri a fejét. - Ezen segíteni kellett. - Béla barátunkhoz fordultunk tanácsért, neki ugyanis az volt a rögeszméje, hogy ötletei vannak. - Béla kész volt a maga tanácsával: Küldjünk egy deputációt az imádott leányhoz, s kérjük fel alázatosan, hogy kegyeskedjék a Pista fiút teljesen negligálni, gyöngéd kézszorításait vissza nem adni, a második négyest vele többé nem táncolni. Bélát összeszidtuk, de tanácsát nem fogadtuk el. - Ahelyett írtunk egy levelet a kisleánynak, mely szólott a következően. “Igen tisztelt kisasszony. Lovagias kötelességünknek tartjuk kegyeddel tudatni, hogy B. Pista tegnap este boros asztalnál olyan nyilatkozatot tett, hogy neki sikerült kegyedet - bocsánat, de így mondta - elbolondítani. - Kötelességünknek tartottuk stb.” A csel sikerült - Pista még egypár napig öngyilkosjelöltösködött, de nemsokára velünk dalolta a nótát: “Nem házasodom meg soha!” Akkoriban, mikor az alábbi eset történt, Bohémia még ifjú birodalom volt, mi pedig az érettségi vizsga előtt állottunk. Érettségünknek előzetesen világos jelt adandó, minden éjjel nagyot züllöttünk a Délczeg mama csárdájában, ahol a legszebb csapos leány volt az egész városban. - A kisleány - ő tudja miért - megharagudott reánk, s vagy négyünket egy névtelen levélben feljelentett az igazgatónál, aki az osztálytanárt szigorú vizsgálatra utasította. - Jöjjenek ma délben a lakásomra, akik a feljelentett vétségben bűnösnek érzik magukat - szólott szigorúan az osztályt vezető tanár. Tizennyolcan voltunk az osztályban, s délben 17-en tettünk látogatást a meglepetésében majd elájuló tanárnál. - Hát a 18-ik hol van? - kérdi végre a diákerkölcsök szigorú őre. - Bocsánatot kér, hogy nem jöhet el, rosszul lett szegény - válaszolt 17 ember, aki egytől egyig találva érezte magát. * A kompánia egyik tagja jogász korában négy napi száraz kenyér koszt után abban a szerencsében részesült, hogy zsúrra lett meghíva. Mikor az uzsonnára terített asztalhoz akarták ültetni, eszébe jutott, hogy illő lenne egy kissé szerénykedni. - Hát mért nem akar enni? - kérdi tőle valaki. - Igazán én nem szoktam - vágja ki őszinte szerénységgel. * Elgondolkozom néha, hogy ennek az excentrikus bohéméletnek számtalan impressziója, eseménye hogy el lesz felejtve, ha mindannyian átváltozunk szürke, hétköznapi nyárs¬pol-gárokká. De átváltozunk-e?… …Egy aranyos kedélyű bohém emberrel beszélgettem a múltkor, aki - megsúgom, ha agyonüt is - elmúlt 40 éves. - Erről az átváltozásról beszélgettünk. - Miért változzam meg ilyen hamar - szólott egész meggyőződéssel -, hiszen fiatal vagyok még arra. És ez a mondás úgy megvigasztalt, mert hiszen mi örökre fiatalok maradunk.

újságcikkek - ötletek

Ha a modern irodalmi irányzat hívei úgy írnak, ahogy éreznek, akkor nemcsak a kritikusoknak van velök sok dolguk, hanem az - orvosoknak is.
*
Az emberek jobb néven veszik a lenéző büszkeséget az alamizsnát kérő alázatosságnál.
*
A legerényesebb asszonynál sem vált annyira természetté az erény, hogy néha önmaga ne csudálkozzék azon, hogy ő milyen becsületes.
*
A csúnya nőnek sok barátnője, a szép nőnek - sok barátja van.
*
Viruló fiatal nők az emancipációért harcolnak; “a nő szerelemre van teremtve!” - mondja a 30 éves aggszűz.
*
Van olyan nő is, ki a légyotton nem attól fél, hogy a férje lepi meg, hanem hogy a kedvese.
*
Milyen jó a gyermekeknek! Nekik mégiscsak szabad igazat mondani.

újságcikkek - bohémiából

Valami négy éve történt, hogy egypár jókedvű diákgyerek a bérces Erdély egyik végvárában egy hatalmas birodalmat alkotott, melynek állandó területe nincs, csak népessége egy és ugyanaz. Az államalkotók eredetét nem fedi olyan sűrű homály, mint Romulus és Remusét. Arany kedélyű, cigány vérű, gondtalan, zseniális gyerekek voltak ők, kik az élet keserű labdacsait minden kifogás nélkül beszedni képesek voltak, kik jobban szerették a mámort, a fojtó valamit, a szépet a hasznosnál, a bort a víznél. Ezek a tulajdonságok tették őket állam-alkotókká, ezeknek köszönheti “Bohémia”, hogy ő nemcsak Csehország, hanem a jókedv és könnyű vér aranyos tanyája. Bohémia is tartott országgyűlést; sőt, mint szertelenül alkotmányos állam, nagyon is sürjen. A “Délczeg mama” csárdájában sokszor verte fel az éj csendjét a birodalom hangos nótázása, vidám kacagása, felhangzottak a lét nagy kérdései: Mért piros a liba orra, Holott sohse’ mártja borba? Vagy megérlelődött a nagy elhatározás: Nem, nem, nem, Nem, nem, nem, Nem megyünk mi innen el! Hogy is szerette őket háznagynőjük: jó Délczeg mama. Mikor az utolsó országgyűlésen a tagok ki akarták tőle váltani becsapott óráik és gyűrűiket, hogy kérte őket: hagyják nála emlékbe, mit szegény gyerekek a mérhetetlen szeretet feletti meghatottságukban meg is cselekedtek. * Aztán jött a tagok szétválása, ami még azonban nem jelentette megsemmisülését. Búcsúztak egymástól szegény gyerekek. Igazán érzékeny búcsú volt. - Fiúk! csak egyet ígérjetek meg - hangzott mindegyik búcsú szava -, hogy szeretni fogjátok a virágokat, s rossz emberek nem fogtok lenni, s hogy a szeretett virágok között legkedvencebb, legszeretettebb a borvirág lesz! * Mert babér nemigen termett Bohémia számára. Pedig mindnyájuknak volt művészi ambíciója. Az egyik komponált, de egyszer egyik valzeréről kiderült, hogy az a Rákóczi-induló agyonnyomorítása. Egy másik festői babérokra vágyott. Egyik festménye csendélet volt: 3 drb. krumplival és 2 káposztafejjel. A szerencsétlen ezt az első és utolsó művét kint hagyta az udvaron száradni, s széttépte egy, a festmény hűsége által megvesztegetett malac. Verseket írt a harmadik. Meg lehet vallani, hogy én voltam az, ez emlékező sorok bánatos írója. És hogy jártam! Szerencsétlenül! A verset, amit írtam, 3 évvel megírta előttem egy másik poéta. * De a vidám kedély a távolban is összetartja Bohémia lakóit. Talán lesz még alkalmam elmondani egypár esetet, melyek - bizarr voltuk dacára - csak azt bizonyítják, hogy Bohémia még mindig hű dicső múltjához, féltett szép céljához. És ha babér nem jut sem tagjai fejére, sem levesökbe, a virágot még mindig szeretik.

újságcikkek - első dér

Messze, régen történt. Ott akkor még az élet glóriája ragyogott be mindent, virágzott a rét másodvirága, tavaszi volt a napnak fénye, zöld még az erdő lombja, égő volt a szív szerelme. Szép, csillagos szeptemberi éj volt. Késő estig gyönyörködtünk benne; beszéltünk szerelemről, hiszen a szellő langyos, tavaszias volt, s körülöttünk még nyílottak a rózsák. És akkor éjjel álmom volt. Nehéz, gyötrő álmom. Valakit sírni, zokogni láttam, valakit, akit én legjobban szeretek. Mit siratott? Hervadt rózsát, elszállott reményt, kihűlt érzelmet - nem tudom, de ijedve riadtam fel álmomból, s néztem ki a már világos ablakon… Itt lenn nálunk, a völgyben derengeni kezdett, majd felötlött ott a hatalmas, ős Meszes mögött tüzes fényben a nap, s egyszerre minden ragyogni kezdett, az egész északi hegycsúcs fénylett, ragyogott, mint egy gyémánthegy hideg, fehér fénnyel. A kinyitott ablakon betódult a hideg, csípős levegő, és én úgy éreztem, mintha szívemre, lelkemre is ilyen hideg fényű, fehér lepel borulna egynéhány percre eltakarni a szomorú hervadást. Megzizzen az udvari eperfa lehulló levele, mintha ott fenn az észak-csúcsi erdőn ezer visszhangja kelne a szomorú hangnak, megsajdul a szívem, fájni, nagyon fájni kezd: Lehullott az első dér, elhervad az élet. * Azóta már elmúlt néhány ősz. Sokszor hervasztott viruló virágot hideg, őszi dér. Elmúlásra sokszor jött kikelet, de nekem az a régi, őszi dér hervasztotta el a szívemet. Akkor nyílt szívemben a szerelem első virága, akkor zokogtam először az elmúlás törvénye felett, most már megnyugodtam: csak emlékezem az első hervasztó dérre, s nyugodtan szemlélem az elmúlásnak mélységesen kínos, bús processzusát. Élet és elmúlás, virág és hervadás, harmat és őszi dér, szerelem és csalódás: s ki van merítve ennek az unalmas életnek összes változata. * Lehullott az első dér megint. Talán most is elhervaszt egypár szép reményt, egy-két bolondos szerető szívet, de ez az ő bús hivatása, és ez a mi sorsunk. - Én vártam az első dér lehulltát most is. - Olyan jólesik látnom, hogy az az elmúlás, melynek hideg dere engem ért valaha, most is elküldé hervasztó szolgáját virágot ölni, szívet taposni. Aztán megint megszáll az az édes-kínos őszi hangulat. - Addig zaklat, míg csendesen, filozófiám eredményeként ott áll a legfőbb jó: a csendes elmúlás, az örök pihenés. * Leányok, ifjak, ha ugyan elolvassátok ezeket a szomorú sorokat, nevessetek ki engem, vén bolondot. - Ne féljetek, a szívnek nem árt a dér. Én csak csúnya önzésből akartam ezeket az áligazságokat elhitetni. Ne féljetek; ha szerettek, nincs elmúlás. Nekem volt… A dér hervasztotta el minden örömem… Hallom Longfellow óráját: Soha többé, mindörökké; mindörökké, soha többé!… Soha többé… lehullott a dér, az első, hervasztó hideg dér…

újságcikkek - az érmellék bálja

Most már igazán az Érmellék bálja lett. Először szerény eklézsia-bál, most pedig találkozó helye az érmelléki és nagykárolyi szép asszonyoknak, leányoknak; várva várt és emlékezetes nap.
Az érkávási bálokról van szó, melyek közül a legutóbbi s talán legfényesebb piros pünkösd másodnapján zajlott le.
Istenem, milyen igazi, magyaros vendéglátás, fesztelenség, jókedv tették felejthetetlenné ezt a bált, melynek főrendezői és intézői Kovács István és Kávássy Sándor ottani földbírtokosok s a mi költőpapunk, Giczey voltak.
A szépen díszített fedett helyiségben tartott tulajdonképpeni bált remek előadás előzte meg, melynek élvezetes lefolyása és sikere a szintén szereplő Giczey fő érdeme.
Az előadás első pontja Kovács Boriska komoly szavalata volt. Kiss József Rab asszonyát adta elő gyönyörű, minden érzelmi skálán szívünkhöz szóló hangon, drámai erővel. A mindenkit lebilincselő, szép előadás után frenetikus taps és tetszés jutalmazta a kisasszonyt, kinek élvezetet nyújtó, szép előadásában - azt hiszem - még sokszor leszünk szerencsések gyönyörködhetni.
Giczey Diószeghy Mór olvasta fel azután folytonos derültség között egyik nagyon sikerült humoreszkjét, melyet - mint az ő minden sorát - az igazi talentum, éles megfigyelés, finom irónia, az ellentéteknek komikai tehetséggel való ügyes szembeállítása jellemzett.
Kovács Endre víg monológot adott elő vírtuozitással, nagy hatást keltve.
Most jött a meglepetés: Kovács Imre és Mátéffy József invencióra valló ügyes parallel-szavalata, amit követett a tánc.
És itt megszűnöm, meg kell szűnnöm krónikásnak lenni.
Verset, mámoros, édesen csengő verset kellene írnom.
Hallom a zene andalító hangját, látom az elsuhanó párokat, kipirult arccal, csillogó szemekkel; érzem a józanul lenézett, de akkor mámorba borító táncnak édes gyönyörét, érzem vállamon egy édes, aranyos kis kéz gyöngéd érintését, s szívem ismét telve van ezer epedő, égető érzéssel, bizonytalan s mégis imádott boldogsággal.
Reggel öt órakor hűvös szellő szárnyán világosság repült be a terembe, készülni, búcsúzni s - “minden szépnek ez a sorsa a földön” - mennem kellett, szólított a kötelesség!
De a tündéri est drága mámorából, még a “Szilágysági vonat” döcögése sem tudott kirázni; még most is látom a gyönyörrel suhanó párokat, hallom az andalító zenét, s - érzem egy csókolni való kis kéz gyöngéd érintését vállamon…
Szil 1898. június 5.
Adieu Bandi

újságcikkek - gretchen

Mikor lenyűgöz, reám nehezedik rettenetes undora a világnak, mikor szánalom fog el a nyargaló, birkózó emberek kenyérharca felett, mikor kezdem meggyűlölni a férfiszív bálványát, az ideálból önző, számító harcossá lett amazont, a modern Évát, felragyog előttem a te édes, bájos arcod, Gretchen!
Felragyog előttem biztató mosollyal, sugaras ártatlansággal, örök szerelemmel.
Az az édes mosoly, az a szende arc, az az eszményi szerelem eltűnt, elszállott a földről; hozzád szállott, te őrzöd őket addig, míg felenged a fagyos emberi szív, s visszakéri tőled.
Óh, jól őrizd meg, mert itt a földön néhány ember szívdobbanása tehozzád és azokhoz kötve!…
Csak néhány emberé!
Poétáknak mondják magukat, de az emberek ábrándozó félbolondoknak tartják őket, kik a “Tartozik” és “Követel” rovat helyett az üzleti nyelvtől elütő, nevetséges hangon írnak olyan dolgokról, melyekből üzletet berendezni nem lehet.
Óh, Gretchen, maradj továbbra is őrangyala ennek a néhány eszelős embernek; ezekhez van kötve a te életed. Ha ezek nem fognak hinni benned, mivé leszel?
Névvé! Semmivé! Akkor így fogják hívni az üzletek pénztáros hölgyeit, s írni fogod a “Tartozik” és “Követel” rovatokat…
De te élsz; érzem, tudom, ezt súgja a szívem:
Te élsz, amíg egy szív áhítni fogja a tiszta szerelmet.
Reményt nyújtasz annak a néhány embernek, aki hisz tebenned. Hol vagy? Itt az emberek között, vagy csak a poéta szívében? Milyen nehéz téged megtalálni!…
Lásd, egyszer már azt hittem, hogy megtaláltalak. Hogy készültelek szívemre ölelni!…
Egy szép leányt láttam, Gretchen.
Olyan volt, mint amilyennek téged képzeltelek. Olyan volt - azt hittem akkor.
Pedig nem. Te szőke vagy, Gretchen, arany fürtökkel, égszínű, ragyogó szemekkel, liliom arccal, piros ajakkal, ugye? Lásd, ő barna volt. Szép, tüzes szemű, szenvedélyes. Minek írjam le, hiszen tévedtem!
Megbabonázott tüzes, barna szeme. - A tied kék, ugye Gretchen? - Megszédített a pillanat mámora, mikor reám vetette szemét.
A tied, ugye, ragyogó, tiszta, nyugodt tekintetű, mely égbe visz, nem a pokol tüzébe?
Hogy szerettem azt a lányt, Gretchen!
Ha kérte volna, életemet adtam volna érte; és hogy semmit se kért, többet adtam oda hitvány életemnél: szívemet, szerelmemet.
Óh, Gretchen, sírni tudnék; mennyit áldoztam azért a leányért.
Mert hozhattam akkor gazdag áldozatot. Szívem gazdag volt érzésekben, agyam merész gondolatokban.
És én minden érzést, minden gondolatot annak a leánynak áldoztam, Gretchen…
Ugye, te megbecsülted volna ezt az áldozatot? Tudom, hogy meg.
Lásd, ő kinevetett, semmibe se vette. Neki mások voltak a vágyai, s nem érthette meg áldo¬za-tom nagyságát.
Az ő vágyainak legmagasabbja a “jó parti” volt!
Nem érted ezt a szót, ugye, Gretchen?
Lásd, pedig ez nagyon fontos dolog. A mai kor felfogása szerint a nő legelső, legfőbb célja. De nem csoda, hogy nem érted. Éppen ez a különbség közted és a között a lány között - a nőideál és a pénztáros kisasszony között.
Most már józan vagyok, józan egészen, de azt a lányt feledni nem tudom.
Pedig nem szeretem, nem, Istenemre! - nem szeretem.
És feledni mégse tudom.
Hogy is feledhetném, mikor annyi édes-kínos perc emlékeztet reá. Mennyi vágy, ima, lemondás, reménykedés, áldás, átok, könny és fékevesztett indulat kapcsol ahhoz a lányhoz; nincs az az érzés, melybe szívemet bele ne ringatta volna.
Lásd, Gretchen, egy összetörött szív, elperzselt tavasz milyen jó kapocs!
Olyan jó, hogy majdnem őrjöngővé tesz.
Szánom, siratom, visszakérem azt a sok szép álmot, mert, hogy reá pazaroljam, nem érdemelte meg.
De hiába sírok. Hiába mondom, hogy a te számodra kérem, Gretchen, mert te édes, tiszta angyal vagy, s azokból az álmokból milyen szép paradicsomot varázsolnék elő neked!… Mert most szegény vagyok érzésekben, vágyakban, s a régi álmok nélkül nem tudom magam reád érdemessé tenni.
Vagy te így is szeretni fogsz?
Szeretni fogsz, Gretchen?
Szeretni fogsz azért… tudom… Hiszen te a szeretet maga vagy, s te mindent elnézel, mindent visszapótolsz.
Hozd vissza szívemnek elveszett kincseit is, Gretchen!
Hozd vissza, majd meglátod, hogy fognak csillogni szerelmünk koszorújában…
Ha el nem vesztették fényüket!?
De félek, nagyon félek, hogy a szív kincsei olyanok, mint a gyémánt, felolvadnak a szerelem tüzében és elvesznek örökre.
Ha úgy lenne, Gretchen? Akkor én vagyok a világ legnyomorultabb embere!
De nem! Nem!
Lásd, éppen most nézem a felhőket az égen. Sötétek, sivárak, de már át-áttör rajtok a napnak egy-egy sugara; mindjárt ki fog derülni.
Én bízom a melegben, a hőben, a természet leghatalmasabb erejében.
Én bízom a te szerelmed mindenhatóságában.
Ha fű, virág s erdő fája új életre kelnek a nap hevétől, az én szívem ne szeretne újra?
Ne szeretne téged, ki szent vagy, szép és tiszta, mint harmatcsepp a narancs virágán.
A múltkor láttalak. Most, most nem régen.
Ez már te vagy, te vagy biztosan; én életem teszem rá; hogy te vagy!
Megizented a szívemnek is, hogy te vagy, mert, imé, ismét beléköltözött a remény.
Istenem, de szép is vagy, Gretchen!
Angyalarcú, szép leány, glorifikációja az örök szerelemnek.
Kiapadhatatlan forrása a hitnek és reménynek.
Lásd, már megint remélek és hiszek - temiattad, tebenned.
Szívemben érzem azt a szent érzést, melynek neve szerelem! Megszáll, elbódít olykor valami szent ihletés, és most ismét szerelemről dalolok, szerelmedről, Gretchen.
Nem hallod olykor a dal egy-egy epedő akkordját, mely szól az üdvről, boldogságról, Rólad?
Ilyenkor, lásd, elfelejtem, hogy dulakodó embercsoport között élek; elfelejtem, hogy Gretchen oly kevés, és - olyan sok a nők között az üreslelkű, tarka báb, kik oly messze hagytak el téged, tiszta és igaz szerelem!
Óh, mert ha ez, ez jutna eszembe, más hangon szólna dalom!
Mindig csak arról énekelne kínos vággyal, panaszosan! Milyen jó volna egymást átkarolva, önfeledten itt hagyni ezt az önző, szívetlen [!], visszafejlődött embertábort, s elrepülni vagy lezuhanni együtt, összeforrva a mérhetetlen semmiségbe!
Milyen édes nekem ez a gondolat, drága mindenségem!
Milyen édes lenne, ha elfelednők a múltat, ha elfelednők a világot, Gretchen!
Szil 1897. szeptember 26.
Adieu Bandi