Himfy dalai

(Vígjáték három felvonásban, egy előjátékkal. Írta: Berczik Árpád.
A debreceni színház premierje 1899. január 20-án.)

A méltóságos úrnak ez a legújabb darabja. Őneki ugyanis irodalmi ambíciói vannak, s ezeknek az ambícióknak a betöltésén már igen régen munkálkodik a méltóságos úr.

Igazán, milyen szép dolog!

A miniszteri tanácsos úr nemcsak tudomást vesz a magyar irodalomról, hanem lealacsonyodik azok közé a skriblerek közé, kik méltóságos urak sohasem lesznek; akik írnak, mert szívük parancsolja, s nem óhajtanak tanácsosi karriert csinálni.

Szóval Berczik Árpád ismét írt egy darabot. Témáját nagyon ügyesen választotta meg. Ő igen exponált állású úriember, nem írhat mindenféle dolgokról. Nem óhajt problémákat fejtegetni, s talán tudomást sem vesz arról, hogy egy sereg szürke ember a társadalom reformjára gondol, s ezt a reformot szolgálja a színpadon egy-egy, az élet harcából kiragadott drámai epizóddal.

Dehogyis vesz tudomást! Hát problémák is vannak a világon? - kétkedik a méltóságos úr. Hiszen az élet nagyon ügyesen van berendezve. Az embernek tekintélye, állása van, komázik a grófokkal, finom havannát füstöl, urasan él - hát mi kell még egyéb?

Tudnivaló, hogy olyan magas állásban levő úriembernek nincs ideje, hogy a más bajára is gondoljon. Nem elég, hogy gazdagítani kívánja a magyar irodalmat?…

A tanácsos úr tehát megvetéssel fordul el a prózai gondokkal telt, közönséges élettől, s az előkelők finom ösztönével találja meg azt a kort, mely az ő disztingvált, előkelő egyéniségével harmonizál; mely korban sem szocializmus nem volt, sem a házasság nem volt közel a csődhöz. Nagyon hálás kor ez. Az írónak sem szemre, sem szívre nincs szüksége; a szemetet elkerülheti, az aranyat még csillogóbbnak láthatja; nem kell analizálni, mert mi szükség van lélektanra egy múlt századbeli cselekményű darabnál?…

A Berczik vígjátéka Kisfaludy Sándor és Szegedi Róza jól ismert szívviszonyát meséli el színpadi formában. A nyelv, a mese olyan, amire még 20 évvel ezelőtt is azt mondták volna, hogy költői. Színes, csillogó a darab nyelvezete, de így nem beszéltek soha, s írni sem írtak egy idő óta. A mese gyengén kigondolt s módfelett naiv. A darab komikuma a leggyengébb helyzetkomikum. Az alakok egy-kettő kivételével a leghalványabban rajzoltak.

Egy-egy fordulat talán képes megkacagtatni bennünket, de abszolút hatásról a darabban szó sincs. Amilyen kicsinyes a tárgy, olyan sekélyes a darab is; mi, századvégi emberek csak mosolyogni tudunk ezeken a naivságokon, melyek néha egy mosolynál is nagyobb eredményt érnek: valósággal meghatnak…

De értsük meg a dolgot.

A mi korunk tagadhatatlanul egy forrongó, átmeneti korszak. Soha annyi ellentét, annyi probléma nem nehezedett egy korra, mint amennyi a mi korunkra.

Ennek az átmeneti korszaknak nagy gondolkozókra, irányítókra van szüksége. Ezeknek pedig egyedüli terük a színpad. A reform folyik, a színpad ma már az Ibsenek, Sudermannok s a Hauptmannok katedrája, honnan átható, harsogó hangon szól egy eljövő jobb kor isteni jóslata.

Még ilyen lángszellemektől is önzés volna azonban monopolizálni a színpadot. Nem is teszik ezt.

Ők is óhajtják, mi is óhajtjuk azokat a darabokat, amelyek egy letűnt korban játszanak, amelyek egy letűnt korszakból elhozzák az eszmét, leszűrik a tanulságokat.

A Berczik darabja távolról sem ilyen…

De nézzünk más szempontot is!

Berczik darabját azért dicsérik sokan, mert a nemzeti irányt követi. Egy rövid disztinkciót legyen szabad nekem itt tenni:

Az irodalomban nincs jogcíme annak, ami csupán nemzeti - általános emberi vonások nélkül. Az örök emberi hassa át a nemzeti irány produktumait, mert csakis így számíthatnak komoly értékre, igazi sikerre.

A Berczik darabjának ez az érdeme sincs meg. Goethe egy olasz költőről írt: Torquato Tassóról, s ez a darabja örökbecsű, hatalmas, művészi és mégis német alkotás.

Berczik egy magyar költőről írt magyarul - fájdalom, nem mondhatunk többet róla.

Írt egy vígjátéknak keresztelt, korrajz-babérokra vágyó, irodalomtörténeti tárgyú darabot, mely az előadáson kívül egyéb elismerésre nem számíthat. Azt is az író társadalmi állásának tulajdoníthatjuk, hogy a nemzeti színházon kívül több vidéki színpad is felvette repertoárjába.

Komjáthy is előadatta.

Az előadásban annyi haszon volt, hogy még jobban meggyőződhettünk T. Halmy Margit és Fenyéri öntudatos művészetéről, Sziklay hatalmas komikai vénájáról és Szabó Irma bájos, poétikus alakítóképességéről.

A debreceni közönség nagy része szívesen fogadta Himfy dalait, de az a nem nagyszámú intelligens, műértő közönség, mely az egész előadás alatt tartózkodóan, hidegen viselkedett - az én véleményemnek ad igazat.

Berczik dilettáns, ki magas társadalmi állásának súlyával elnyomja a protekció nélküli, hivatásos írókat. Az ő írói kvalitását s darabjának értékét akkor ismerjük meg igazán, ha összehasonlítjuk egy más darabbal, melynek címe Katonák, szerzője pedig egy zseniális kezdő: Thury Zoltán.

Én a magam részéről ezt a címet adnám Berczik darabjának:

“A méltóságos úr vígjátékot ír”.

A budapesti egyetemi kör

Az Egyetemi Kört bezárták, mert politizált. A kör elnöke lemondott, mert politika nélkül nem elnökösködhetik. Az ifjúságot nem bántja a kör sorsa, mert tovább politizálhat. Mi itt lenn várjuk az Országos Diákszövetséget; várjuk, de hasztalan, mert odafent az Egyetemi Kör vezetői elpolitizálták.

Ezek a tények.

Gondolkozzunk felettök egy kissé.

A politikai helyzet olyan, mely a nemzet minden orgánumának közreműködését megkívánja.

Az egyetemi ifjúság, melynek állásfoglalási jogát elvitatni nem lehet, belevetette magát a pártok küzdelmeibe. Állást foglalt!

Helyesen-e vagy nem - arról lehet vitatkozni.

Mi itt lenn nem politizálunk, mégis van missziónk. Az ideál nem mindig politikai elv, s a politika egyik formájában sem valami ideális.

No de efelett ne vitatkozzunk!

A pesti egyetemi ifjúság részt kért a politikából, s voltak előzékeny úri emberek, kik ezt a részt kegyes szívvel megadták.

Meg vagyok győződve, hogy az ifjúságot nemes idealizmus, lángoló hazaszeretet, igazi lelkesedés vezette, de ha a látszat más motívumokat is mutat, ki tehet róla?

Ez még nem lett volna baj. Az ifjúságnak hasonló szereplése mindig volt. Sajátja ez az ifjúi hevülékenységnek.

De miért vitték be a politikát az Egyetemi Körbe? Miért kockáztatták ezzel az egész ifjúság érdekeit s ezek között a legvitálisabbat: a diákszövetség sorsát?

Ne vádoljon senki e kérdésért opportunizmussal.

Vannak olyan érdekek, melyeket kockáztatni semmiféle célért nem szabad. Annyival inkább, mert ez a szövetség az, amely biztosítaná éppen az ifjúság állásfoglalásának eredményét, véleményének súlyát, gondolkozásának függetlenségét.

Ezt a célt eltéveszteni könnyelműség, valóságos bűn.

De az Egyetemi Körnek nagyobb baja is van.

Nagyon jól emlékszem a reformpárt megalakulására.

Nagyon megörültünk mi annak idelent.

Elvei, kitűzött céljai mind meghódítottak bennünket, s lelkünkből örültünk, mikor ez a párt győzelemre jutott.

Azóta sem volt okunk örülni.

A szép elvekből, ígéretekből csak egy valósult meg: a zsidókat már nem ütik.

No hát ez is eredmény!…

De talán nem nagyon sok?…

Mit váltottak be a többi ígéretből?

Semmit!

Azért nem az elveket okozzuk.

A vezetők a hibásak.

Még mindig a győzelmi mámort élvezik. A mámor pedig nem szül gondolatokat.

Az új s már lemondott elnökről, Ludwig úrról azt kell tartanunk, hogy a pártnak egyik kitűnősége, s mégis e kitűnő férfiú programjának melyik a legkiemelkedőbb része?

- Az Országos Diákszövetség?

Nem!

- Diák-konzulátusok?

Nem!

- Egyetemi otthon?

Nem!

- A menza fejlesztése?

Nem!

- A pusztaszeri emlék?

Nem!

- Teaestélyek meghonosítását tartotta a legelső ifjúsági eszmének a tisztelt exelnök úr!

Hallják az urak odafent!

Mi eredményt akarunk, nem parádét. Haladást és nem politikát. Munkálkodást és nem barátságos teaestélyeket.

Idelent már zúgolódnak, és kezdenek igazat adni az ifjúsági ügyek egyik jó ismerőjének, aki egy mondásával az egész vidéki ifjúság hangulatát tolmácsolja.

Evvel a nyilatkozattal végzem én is reflexióimat, s ajánlom ezt az egyetemi vezetőség figyelmébe:

“Inkább üssék a zsidót, csak dolgozzanak is valamit!”

Vigyázni kell, nehogy ez a röpke nyilatkozat programunkká váljék!

betegen

Szeretném valakinek elmondani, szeretném sírva bevallani, hogy én nyomorult, beteg ember vagyok. Az ajkamon a mosoly, az arcomon a derű, a szememben a büszkeség sugara nem más, mint hitvány tettetés, világbolondító álarcoskodás… Mert én beteg, nagyon beteg vagyok. Ha láttok tivornyázó éjeken kipirult arccal, ragyogó szemekkel, dalolva cinikus otrombasággal, leányt ölelve égő vággyal - sajnálkozzatok rajtam, nyomorult emberen. Mert beteg az én szívem, beteg az én lelkem. Nem érzem a bor ízét, csak a mámort, a feledést keresem, hiába… hiába… Nem korbácsolja fel a vérem mulató leánynak rám tapadó csókja. Ha visszacsókolom, mélységes undor, utálat fog el. Ha beszélek ideálról, dicsőségről, ihletett percekről, költői ábrándokról - nem érzem, amit mondok. Nem lelkesít semmi, semmi a világon… Beteg vagyok, lázas, nehéz beteg. Beteg vagyok, víziókat látok. Előttem őrült kaleidoszkóp gyanánt rohan el ezer és ezer látomány… …Látok egy éhes embertábort. - Csoportokban harcol a kenyérért. Ott, ahol a legnagyobb darab kenyér fekszik a porban, ott a legnagyobb a küzdelem. Már beletapodták a porba, már bepiszkolták vérrel, és mégis milyen pokoli triumfussal rohan el vele a küzdők legerősebbike, mikor leverte vetélytársait. Hogy üvölt a levert állati sereg, hogy siratja az elrabolt koncot! Rémítő kép!… …De új csoport áll ismét előttem. Feszületek hosszú sorban. Közülök egy durva fakereszt olyan ismerős. Nézem, nézem, felette ott a négy betű I. N. R. I…. Ezekre a feszületekre az igazság bajnokait feszítették fel. A feszületek előtti nagy tömeg az a dicső emberiség, melyet annyi szószátyár dicsér, mely tombol az ártatlan vér láttára. Azután egy új vízió üldözi a lelkemet, égeti az agyvelőmet. Egy tarka csoport verődik elém. Mintha valami komikumot kedvelő hatalom durva szeszélyének hódolna, démoni alakok s angyalok egy tömkelegben kísértenek. Milyen alakok e borzasztó csoportban!… Madonna arcú asszonyok buja, aljas, hívogató arccal… Pártás leányok mocsokkal a tiszta homlokon, kísértő árnnyal hátaik mögött. Látom a költőt, kinek szívében annyi láng, amennyi egy világot megtisztíthatna, és mégis meggyalázva, elhagyatva fekszik rothadt szalmaágyán. Látok egy bíbor ruhájú, márványarcú nőt, kinek kezében karcsú, könnyű mérleg, neve dicső, feje felé írva lángbetűkkel: Justitia. De a szép nőnek nincs szíve, csak gonosz, durva ösztöne van. Szeme nem látja az igazi nyomorultat, fülét megvesztegeti az arany csengése… …És még mennyi ezer, szívet rémítő alak!… Óh! ezek a víziók szív nélkül is megőrjítenek! Beteggé tettek, örökre beteggé. Beteg a szívem, beteg a lelkem, nincs nyugalmam, hitem, nem érez a szívem. Hazug a mosoly az ajkamon, nem őszinte egy kacagásom, feledni tudnék, s nem tudok… beteg vagyok, nagyon beteg, talán a szívem fáj, talán a szívem halt meg…