újságcikkek - nyári estén

Magával ragadott a csendes, varázsos nyári este titokzatos hatalma.
Mintha más szívünk volna ilyenkor! Ott ült mellettem, és a szívem mégsem dobogott, mégsem vert gyorsabban. Valami bolond, álmodozó hangulatba ringatott az enyhe levegő, a csillagos ég, az édes nyugalom!
Mikor a természet csendje néha-néha az én szívemben is nyugalmat teremt, Ő jut eszembe; Ő, ki egy ilyen nyugodt percért sóvárgott mindig, akinek szíve soha meg nem szűnt harcolni az ésszel, küzdeni a valóval.
Ő jut eszembe, kinél senki sem érezte jobban az élet átkát, ki az igazságot dőrék módjára nem kereste az emberekben, csak saját szívében, ebben a sokat kínzott, sokat szenvedett szívben, melyben a leggyötrőbb érzések a legédesebb dalokban forrtak össze.
Ő jutott eszembe most is.
Boldogságot érzek, mert megértem minden dallamos sorát, megértem szívének minden fájdalmas jajdulását, mert éppen úgy megvetem a tömeget, mint Ő, s úgy érzem, úgy vallom a szellem nagyságos célját, jogos büszkeségét, mint vallotta Ő, ki ott a sírban a sokat megénekelt Nirvánának kimondhatatlan boldogságát osztja, és sokkal boldogabb, mint jómagam itt, a szép nyári estén, mélységes csendben álmadozva róla, mellettem egy szép boldogtalan asszonnyal, aki folyton csitítja a szívét, mert csak szép asszony, hódító szép asszony akar lenni, olyan, mint a többi üreslelkű, üresszívű, léha.
Őt is álomba ringatta a nyári este. - Talán holnap, holnapután szemrehányásokat tesz magának gyengeségeért, de most nem bír a szívével, valami bűvös erő olyanná tette, amilyen valóban, s amilyen ő nem akar lenni: érzékeny, álmadozó, gyönge nővé, aki édes rejtélyek, sejtelmek világában él, kinek érzékeny szívecskéje többet megfejt, mint ezer bölcselő lázas, töprengő agya, s kinek minden érzése egy édes, misztikus, csengő költemény.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ugye, maga is álmadozik, nemcsak azok a sokat gúnyolt poéták? Látja, a szívet legyőzni nem lehet. Nem talál annyi boldogságot egy végigjátszott életben, mint egy átérzett percben.
Egy pillanatra látszott arcán a meglepetés restellő kifejezése, s aztán szokásos dévajságával felelt.
- Nem ábrándoztam; tudja, hogy nem szoktam éretlenkedni…, hanem maga mellett nem lenne csoda, ha elaludnék az ember!
- Veszek magamnak annyi bátorságot, hogy akarata ellenére bóknak vegyem, amit mondott. - Meg tudnám gyűlölni azt az embert, aki ebben az órában is olyan lenne, mint máskor. Nem, most nem tudnék sem a kis Bojárné kalandjairól beszélni, sem a maguk új csillagáról, a kis Fehér hadnagyról. De tudom, hogy magának sem jutott egyik sem eszébe; ilyenkor nem bánt, nem sért bennünket semmi hétköznapi, semmi közönséges. Maga sem haragszik most még arra az elég udvariatlanul “kis ostobá”-nak elkeresztelt “idősebb bakfis”-ra sem, aki elkacérkodta előle a fekete bajuszú, karcsú fogalmazót.
Látja, én, bevallom, álmadoztam. Eszembe jutott a hangulatok nagy költője, akit maga nem tud, vagy nem akar megérteni, aki az álmodozást nevezte a boldogság előcsarnokának, az álmot hívta mennyországnak s az örökös álmatlan, megsemmisítő Nyugalmat az ember boldogságra hívó céljának.
Zsúrról, flörtről sohasem énekelt: csillogó, lármás bálokban a szív nyugalmáról fogant epedő dal a szívében, amíg előtte érzéki asszonyok, ostoba libácskák, nyegle divatbábok, üres fejű katonák keringtek tarka zűrzavarban.
Mert szíve volt.
Most elhamvadt, de akkor égő, dallal telt, nemes, büszke szíve, mely jobban, szebben, százszorta többet érezett, mint bárkié.
Mosolyog? Bocsásson meg, de én sajnálom magát! … Miért visel álarcot, miért titkolja a szívét?…
Százszor boldogtalanabb, mint én, mert nem vallja be, hogy boldogtalan.
Tudom, hogy érzi, éppen úgy, mint én azt a tehetetlen fájdalmat, hogy olyan világban élünk, mely nem a mi szívünknek való.
Érzi a választás nehézségét; olyanná lenni, mint a többi közönséges ember, vagy magunkhoz hasonlóvá tenni egy egész világot.
Érzi, hogy őrült cél lenne mind a kettő; őrült cél, elérhetetlen - eltemeti hát a szívét, álarcot vesz s a tömeg közé vegyül.
És azután - még boldogtalanabb, mert megszűnt számára a legerősebb vigasztaló: az “Én” büszke öntudata!…
Hiszen meghazudtolta magát, megtagadta szívét, lelke boldog, és - mégis komédiázik!
Talán ezt gondolta maga át az előbb is, és nekem nem meri bevallani.
Látja, ha néha megrémülve veszi le álarcát, s várja, hogy dobogó szíve valami titkos nyomástól melyik pillanatban fog megszakadni, hogy meg tudná vigasztalni az a néhai igénytelen poéta!
S miként Ő, úgy maga is eljutna ahhoz az átszellemült elvhez: Hiába minden, minden csak hangulat; a szív a teremtő, az álom az élet, s az elmúlás az élet célja!
Ezen gondolkoztam, talán maga is ezen gondolkozott, és fülembe cseng az ő verse:
Hogy elmúlásra vágyunk,
Van olyan pillanat,
Az őrület szivünkben
Sötét vetést arat.
Hogy álmatag tépődünk,
Van olyan pillanat,
Míg forró köny lecsordul
A szempillák alatt.
És neki is nyugtot adott az álom, ez az édes mennyország.
…Elhallgattam. Csillag futott le. Falevél zizegett, hűvös kezdett lenni. A szép asszony gúnyos arccal nézett rám, azután megigazította gallérját, s menni készült.
Köszönni akartam: nem engedte, hogy szokás szerint megcsókoljam fehér kis kezét, s olyan hidegen, olyan hűvösen csengett a fülembe indulatos hangja:
- Akármilyen hatással is van magára egy ilyen szép este, nem szabad magának megengedni egy nővel szemben, hogy olyan rettenetesen unalmas legyen, s unalmas voltát atyáskodó gorombasággal tetőzze!
…Egyedül bolyongtam késő éjszakáig. Ismét és mindig Te voltál eszemben, Te édes szavú költő!
Igazad van. Az olyan szív, mint a tied volt, nem talál egy meleg, hozzá hasonló társat.
Igazad volt, igazad van. A te szíved s az én szívem is örökös árvaságra van teremtve - de örökös, fájó büszkeségre is.
Olyan volt a te Lajkád is, mint ez a szép asszony: rabja a világnak, örökös színésznő; értem, átérezem búcsúdalodnak utolsó sóhaját:
E végső hang is halkan elpihen
S gúnykép cseng vissza szived mélyiben!
Igen! A gúny a mi osztályrészünk! Óh, hogy ilyen tündéri édes nyári éjszakán sem tud elpihenni a szívben a boldogtalanság kínos tudata!…
Szil 1898. július 24.
Ady Endre