A 30 év előtti novellák hősnőjüket legalábbis Margitnak nevezték; a hős ellenben a Tihamér nevet Aladárra nagyon nehezen engedte le. A név mellékes. A régi Margit- és Tihamér-féle históriákban - ha igazság kevés is - meglehetős idealizmus volt; pedig idealizmus nélkül nincsen poézis.
Ma már a novellákat helyettesíti a tárca. Egy új ízlés és irányzat képviselője vagy csak azt bitorló? - lehet rajta vitatkozni, de az tény, hogy tárcát ma már mindenki olvas - még Gyulai Pál is…
Amit pedig előre bocsátottam eddig, az nem akar holmi irodalmi kérdés taglalása lenni. Ez nagyon veszedelmes dolog, mert nálunk az irodalmi kérdéseket negatíve tárgyalják: semmit se bizonyítanak, de mindent tagadnak.
Ha mármost én elég merész volnék felvetni a sok eldöntetlenül maradt probléma közül csak egyet is, ha a kérdésre még merészebb volnék természetes ésszel; nagyképűsködés nélkül feleletet adni, olyan alaposan lecáfolnának, hogy a sok tagadás után csak az lenne bizonyos, hogy a kritika egyhangúlag szamárnak nyilvánított. Mivel pedig a “szamár” szó egyik nemzet nyelvén sem szokott bók lenni, még magyarul sem - bár gyakran használják -, jobb és hálásabb lesz tárcatárgyról írni. “Tárgyról” és nem “tárgyat”. Szoktam ugyan én is megfigyelni, de a részletek nálam könnyen elmosódnak: Én részletezés helyett gondolkozni szoktam a tárgyról, ez pedig nagy hiba annál, ki modern író akarna lenni. Szerencse, hogy nem akarok!
A tárcatárgyam, melyet nem megírni, hanem amelyről csak írni akarok - mégis modern.
A hősnő nem Margit, mondjuk, hogy Jolán, a hős egy közönséges János. - A modern tárcák hősei közönségesek névre és jellemre, hanem amit az író érzelem- és gondolatvilágukról ír, az a legvadabb perverzitás. Szerencse, hogy mindenik szívében győz az egyformán nyilvánuló önzés; amit a modern író - talán jogosan - korszellemnek tekint. Tihamér és Margit boldogságának akadálya legtöbbször a szülők elfogultsága volt. Ha ez akadályt legyőzték, egymás karjaiban lettek boldogok, ha ez nem siketült, a közös sírban lettek egymáséi, aminél nagyobb boldogságot a 60-as évek érzékeny női szívei gondolni se tudtak.
Jolán és János szintén nagyon szeretik egymást. Lehet ugyan, hogy nekik nem elég a boldogságra, hogy egymástól távol ugyanazt a halvány holdat nézzék ábrándozva; Jánosnak talán nem kell térdelve esdekelni egy leheletszerű kézcsókért; ez mind lehetséges, de az bizonyos, hogy boldogságuk a szülők véleményétől függ legkevésbé. Tihamér a régi jó időkben versekben önté ki “szűje”-panaszát, János magára vállalja, hogy megszerzi valamelyik legújabb szenzációs francia regényt, melyet, ha magyar író írt volna meg, katalógusba sem vennének, s a szerencsétlen írót a kávéházi kasszatündér is felkérné, hogy távol tartsa magát a kasszától, mert ő féltékeny a jó hírnevére.
Ha Margitot és Tihamért az író összehozta is az “ősi park egy költői szép helyén”, nagyon vigyázott, hogy már a második csók után megmagyarázhatatlan félelem támadjon a Margit kis szívében, s minden magyarázat nélkül távolítsa el a lovagias Tihamért; Jolán és János találkozóján a fuldokló, szenvedélyes csókoktól mámoros lesz az éji levegő, s a Jolán illatos, nehéz Loreley-haja beborítja a János lüktető fejét. “Ne menj, csak még egy percre!” sóhajtja János, s egy félórát tölt még ott Jolán, s mikor elválnak, a hideg szél, mely fejét hűsíti, alig tudja lecsendesíteni felkorbácsolt vérét. - Boldogságuk akadályát hamar legyőzik, ha másképp nem, hát nehezen ugyan, de sors előtt meghajolva, elválnak egymástól, s újra kezdik - kiki egy mással - az előbbi regényt. Megterhelt telekkönyv, kaucióhiány, elmaradt kinevezés, Jolán flörtje egy csinos nadrágú huszárral, mind elég ok a “legszenvedélyesebb szerelem” csődjének a bemondására.
A modern író erkölcstana ruganyos. Ő nagyon nehezen mond ki kedvezőtlen ítéletet egy leányról. Légyottokat adat vele, egy nap három szerelmet valló ficsúrnak szorítja meg jéghideg kezét sokat ígérően, biztatóan, de kacérnak dehogy mondaná ezért.
Elviszi a bálba, hol egy észrevétlen pillanatban János megcsókolja a Jolán fedetlen karját, ám azért Jánossal két hét múlva otthagyatja Jolánt (mert 5000 frttal kevesebb a hozománya, mint hitte), s bár mindkettő bús egy kicsit, mindkettő túlságosan jó kedélyt mutat, mert félnek a “gyerekes érzelgés” vádjától.
Szegény Elemér ilyenkor golyót nyelt, Margit virágillatba fulladt; ez, ha egy cseppet émelyítő is, de intenciója nemességét, felemelő idealizmusát tagadni nem lehet.
Miért is nem őszinte a modern író? Miért nem vallja be, hogy nincs már szerelem? Mert amit ő szerelemnek nevez, annak talán kapnánk találóbb elnevezést is?…
No, de hagyjuk a kritikát, hiszen Jolán és János “szerelme” hódíthat nagyon, hiszen az efféle históriák közül egyet-egyet öt-hat zsúron sem tudnak eléggé elkoptatni.
No, aztán a zsúrok!
Ha van alapjuk a modern tárcatárgyaknak, akkor ez alapot legtöbbször a zsúrok adják, ahol János úr mint dédelgetett asszonybolondító szerepel, Jolánt pedig asszonybarátnői fojtanák meg egy kanál vízben, mert férjeikkel kacérkodik.
Néha aztán megembereli magát a modern író, s meghajolva a házasság intézménye mint társadalmi szükségesség előtt, elhatározza, hogy Jánost és Jolánt összeházasítja.
János már kifáradt a Don Juanok ezer izgalmában, Jolán megunta a céltalan flörtölést, szóval mindketten megértek a házasság nyűgére, amire ugyan nem vágynak, s amibe csak kényszerűségből egyeznek bele. Jánosnak már sok az adóssága, Jolán a 20-as években lejt. Amolyan mellékes indokként néha szerepel holmi kellemes visszaemlékezés valamelyik egykori, bizalmas találkozóra.
És csak a házasság után jönnek meg a remek témák!
Klub, kártya, szeparék, szőke vagy barna énekesnők a János úr részéről; csörgő kard s egyéb vigasztalások őnagysága számára.
Ebből, ezekből lesznek divatos tárcák, modern regények, olvasottak, kapósak.
Hölgyeim és uraim, íme, az önök alakja a modern irodalomban.
Mert ezek az írók vagy igazat mondanak, s önök, olvasóik magukra ismernek, vagy hazudnak, rágalmaznak, s önök ezt szívesen veszik.
Az irodalom eszmék, áramlatok hatása alatt áll, s hű tükre a társadalomnak, honnan alakjait veszi.
Legalább így tartjuk mindnyájan.
És akkor a mi társadalmunk vagy gyönge erkölcsi alapon áll, vagy mert félrevezetett, íróink által félre is értett.
Ez utóbbit hiszem én inkább, s hiszem azt, hogy önök, hölgyeim, hófehér Margitok, lovagjaik idealista Elemérek, Tihamérok tudnának még lenni, ezeknek fellegekben kóválygó, hiperideális gondolkozásuk nélkül.
Jolán kisasszonyhoz és János úrhoz pedig semmi közöm.
Szil 1898. április 3.
Ady Endre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése