Valami gácsországi tanító fogta magát, s feltalálta a villamos messzenézőt. Furcsa valami; az ember előveszi a térképet, megnézi, merre van Párizs, odairányítja, s látja a modern Babilont.
Aztán, hogy a múltkor eljöttem Zilahról, s elbújtam a mi kis falunkban, unatkozni kezdtem.
Éppen egy verset írtam meg, mikor pokoli gondolatom támadt. Vannak ugyan, kik azt tartják, hogy nekem a versírás előtt van pokoli gondolatom, de mindegy, a gondolat elég pokoli volt, ámbár - mint azt Noénak is sokan mondták - minden pokoli elég.
Megfogalmaztam egy sürgönyt: “Boldog néptanító
Gácsország.
Kérek utánvéttel messzelátót.
Rövidlátó
Magyarország”
A címzettet még csak megkapták, lévén egyetlen boldog néptanító Gácsországban, hanem én 48 óráig néztem messze a messzenézőt, de rossz szemeimmel nem láttam sem a messzét, sem a nézőt.
Végül pótló magyarázatképpen megsürgönyöztem:
“Messzelátót kérő rövidlátó Zilahon, verseskötetet kiad”.
Persze megtudták, ki az a rövidlátó.
Megkaptam hát a csudagépet!
Nem tudom talán egészen jól és híven leírni; a lencsetannal sohse voltam tisztában, akármilyen tisztában is voltam. (Hm!)
Állványra állítottam, s Zilahnak szegeztem.
Csütörtöki összetartás volt éppen, odaláttam a Népkertbe.
De milyen látvány volt! - a boldogtalan gács rosszul konstruálta meg a gépjét, s mindent fordítva mutatott.
A látvány csinos, de kínos volt; senkit sem ismertem meg a lábáról.
Összepakoltam a gépet, és sürgönyre tettem írván eképpen:
“Boldogtalan tanító
Gácsország.
Messzelátó nem lát. Forduljon fel; mindent felfordít; ilyet ki látott, pénzt tőlem nem lát.
Rövidlátó”
Válasz nem érkezett.
Szil 1898. július 24.
Erdneyda
2011. október 28., péntek
újságcikkek - nyári estén
Magával ragadott a csendes, varázsos nyári este titokzatos hatalma.
Mintha más szívünk volna ilyenkor! Ott ült mellettem, és a szívem mégsem dobogott, mégsem vert gyorsabban. Valami bolond, álmodozó hangulatba ringatott az enyhe levegő, a csillagos ég, az édes nyugalom!
Mikor a természet csendje néha-néha az én szívemben is nyugalmat teremt, Ő jut eszembe; Ő, ki egy ilyen nyugodt percért sóvárgott mindig, akinek szíve soha meg nem szűnt harcolni az ésszel, küzdeni a valóval.
Ő jut eszembe, kinél senki sem érezte jobban az élet átkát, ki az igazságot dőrék módjára nem kereste az emberekben, csak saját szívében, ebben a sokat kínzott, sokat szenvedett szívben, melyben a leggyötrőbb érzések a legédesebb dalokban forrtak össze.
Ő jutott eszembe most is.
Boldogságot érzek, mert megértem minden dallamos sorát, megértem szívének minden fájdalmas jajdulását, mert éppen úgy megvetem a tömeget, mint Ő, s úgy érzem, úgy vallom a szellem nagyságos célját, jogos büszkeségét, mint vallotta Ő, ki ott a sírban a sokat megénekelt Nirvánának kimondhatatlan boldogságát osztja, és sokkal boldogabb, mint jómagam itt, a szép nyári estén, mélységes csendben álmadozva róla, mellettem egy szép boldogtalan asszonnyal, aki folyton csitítja a szívét, mert csak szép asszony, hódító szép asszony akar lenni, olyan, mint a többi üreslelkű, üresszívű, léha.
Őt is álomba ringatta a nyári este. - Talán holnap, holnapután szemrehányásokat tesz magának gyengeségeért, de most nem bír a szívével, valami bűvös erő olyanná tette, amilyen valóban, s amilyen ő nem akar lenni: érzékeny, álmadozó, gyönge nővé, aki édes rejtélyek, sejtelmek világában él, kinek érzékeny szívecskéje többet megfejt, mint ezer bölcselő lázas, töprengő agya, s kinek minden érzése egy édes, misztikus, csengő költemény.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ugye, maga is álmadozik, nemcsak azok a sokat gúnyolt poéták? Látja, a szívet legyőzni nem lehet. Nem talál annyi boldogságot egy végigjátszott életben, mint egy átérzett percben.
Egy pillanatra látszott arcán a meglepetés restellő kifejezése, s aztán szokásos dévajságával felelt.
- Nem ábrándoztam; tudja, hogy nem szoktam éretlenkedni…, hanem maga mellett nem lenne csoda, ha elaludnék az ember!
- Veszek magamnak annyi bátorságot, hogy akarata ellenére bóknak vegyem, amit mondott. - Meg tudnám gyűlölni azt az embert, aki ebben az órában is olyan lenne, mint máskor. Nem, most nem tudnék sem a kis Bojárné kalandjairól beszélni, sem a maguk új csillagáról, a kis Fehér hadnagyról. De tudom, hogy magának sem jutott egyik sem eszébe; ilyenkor nem bánt, nem sért bennünket semmi hétköznapi, semmi közönséges. Maga sem haragszik most még arra az elég udvariatlanul “kis ostobá”-nak elkeresztelt “idősebb bakfis”-ra sem, aki elkacérkodta előle a fekete bajuszú, karcsú fogalmazót.
Látja, én, bevallom, álmadoztam. Eszembe jutott a hangulatok nagy költője, akit maga nem tud, vagy nem akar megérteni, aki az álmodozást nevezte a boldogság előcsarnokának, az álmot hívta mennyországnak s az örökös álmatlan, megsemmisítő Nyugalmat az ember boldogságra hívó céljának.
Zsúrról, flörtről sohasem énekelt: csillogó, lármás bálokban a szív nyugalmáról fogant epedő dal a szívében, amíg előtte érzéki asszonyok, ostoba libácskák, nyegle divatbábok, üres fejű katonák keringtek tarka zűrzavarban.
Mert szíve volt.
Most elhamvadt, de akkor égő, dallal telt, nemes, büszke szíve, mely jobban, szebben, százszorta többet érezett, mint bárkié.
Mosolyog? Bocsásson meg, de én sajnálom magát! … Miért visel álarcot, miért titkolja a szívét?…
Százszor boldogtalanabb, mint én, mert nem vallja be, hogy boldogtalan.
Tudom, hogy érzi, éppen úgy, mint én azt a tehetetlen fájdalmat, hogy olyan világban élünk, mely nem a mi szívünknek való.
Érzi a választás nehézségét; olyanná lenni, mint a többi közönséges ember, vagy magunkhoz hasonlóvá tenni egy egész világot.
Érzi, hogy őrült cél lenne mind a kettő; őrült cél, elérhetetlen - eltemeti hát a szívét, álarcot vesz s a tömeg közé vegyül.
És azután - még boldogtalanabb, mert megszűnt számára a legerősebb vigasztaló: az “Én” büszke öntudata!…
Hiszen meghazudtolta magát, megtagadta szívét, lelke boldog, és - mégis komédiázik!
Talán ezt gondolta maga át az előbb is, és nekem nem meri bevallani.
Látja, ha néha megrémülve veszi le álarcát, s várja, hogy dobogó szíve valami titkos nyomástól melyik pillanatban fog megszakadni, hogy meg tudná vigasztalni az a néhai igénytelen poéta!
S miként Ő, úgy maga is eljutna ahhoz az átszellemült elvhez: Hiába minden, minden csak hangulat; a szív a teremtő, az álom az élet, s az elmúlás az élet célja!
Ezen gondolkoztam, talán maga is ezen gondolkozott, és fülembe cseng az ő verse:
Hogy elmúlásra vágyunk,
Van olyan pillanat,
Az őrület szivünkben
Sötét vetést arat.
Hogy álmatag tépődünk,
Van olyan pillanat,
Míg forró köny lecsordul
A szempillák alatt.
És neki is nyugtot adott az álom, ez az édes mennyország.
…Elhallgattam. Csillag futott le. Falevél zizegett, hűvös kezdett lenni. A szép asszony gúnyos arccal nézett rám, azután megigazította gallérját, s menni készült.
Köszönni akartam: nem engedte, hogy szokás szerint megcsókoljam fehér kis kezét, s olyan hidegen, olyan hűvösen csengett a fülembe indulatos hangja:
- Akármilyen hatással is van magára egy ilyen szép este, nem szabad magának megengedni egy nővel szemben, hogy olyan rettenetesen unalmas legyen, s unalmas voltát atyáskodó gorombasággal tetőzze!
…Egyedül bolyongtam késő éjszakáig. Ismét és mindig Te voltál eszemben, Te édes szavú költő!
Igazad van. Az olyan szív, mint a tied volt, nem talál egy meleg, hozzá hasonló társat.
Igazad volt, igazad van. A te szíved s az én szívem is örökös árvaságra van teremtve - de örökös, fájó büszkeségre is.
Olyan volt a te Lajkád is, mint ez a szép asszony: rabja a világnak, örökös színésznő; értem, átérezem búcsúdalodnak utolsó sóhaját:
E végső hang is halkan elpihen
S gúnykép cseng vissza szived mélyiben!
Igen! A gúny a mi osztályrészünk! Óh, hogy ilyen tündéri édes nyári éjszakán sem tud elpihenni a szívben a boldogtalanság kínos tudata!…
Szil 1898. július 24.
Ady Endre
Mintha más szívünk volna ilyenkor! Ott ült mellettem, és a szívem mégsem dobogott, mégsem vert gyorsabban. Valami bolond, álmodozó hangulatba ringatott az enyhe levegő, a csillagos ég, az édes nyugalom!
Mikor a természet csendje néha-néha az én szívemben is nyugalmat teremt, Ő jut eszembe; Ő, ki egy ilyen nyugodt percért sóvárgott mindig, akinek szíve soha meg nem szűnt harcolni az ésszel, küzdeni a valóval.
Ő jut eszembe, kinél senki sem érezte jobban az élet átkát, ki az igazságot dőrék módjára nem kereste az emberekben, csak saját szívében, ebben a sokat kínzott, sokat szenvedett szívben, melyben a leggyötrőbb érzések a legédesebb dalokban forrtak össze.
Ő jutott eszembe most is.
Boldogságot érzek, mert megértem minden dallamos sorát, megértem szívének minden fájdalmas jajdulását, mert éppen úgy megvetem a tömeget, mint Ő, s úgy érzem, úgy vallom a szellem nagyságos célját, jogos büszkeségét, mint vallotta Ő, ki ott a sírban a sokat megénekelt Nirvánának kimondhatatlan boldogságát osztja, és sokkal boldogabb, mint jómagam itt, a szép nyári estén, mélységes csendben álmadozva róla, mellettem egy szép boldogtalan asszonnyal, aki folyton csitítja a szívét, mert csak szép asszony, hódító szép asszony akar lenni, olyan, mint a többi üreslelkű, üresszívű, léha.
Őt is álomba ringatta a nyári este. - Talán holnap, holnapután szemrehányásokat tesz magának gyengeségeért, de most nem bír a szívével, valami bűvös erő olyanná tette, amilyen valóban, s amilyen ő nem akar lenni: érzékeny, álmadozó, gyönge nővé, aki édes rejtélyek, sejtelmek világában él, kinek érzékeny szívecskéje többet megfejt, mint ezer bölcselő lázas, töprengő agya, s kinek minden érzése egy édes, misztikus, csengő költemény.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ugye, maga is álmadozik, nemcsak azok a sokat gúnyolt poéták? Látja, a szívet legyőzni nem lehet. Nem talál annyi boldogságot egy végigjátszott életben, mint egy átérzett percben.
Egy pillanatra látszott arcán a meglepetés restellő kifejezése, s aztán szokásos dévajságával felelt.
- Nem ábrándoztam; tudja, hogy nem szoktam éretlenkedni…, hanem maga mellett nem lenne csoda, ha elaludnék az ember!
- Veszek magamnak annyi bátorságot, hogy akarata ellenére bóknak vegyem, amit mondott. - Meg tudnám gyűlölni azt az embert, aki ebben az órában is olyan lenne, mint máskor. Nem, most nem tudnék sem a kis Bojárné kalandjairól beszélni, sem a maguk új csillagáról, a kis Fehér hadnagyról. De tudom, hogy magának sem jutott egyik sem eszébe; ilyenkor nem bánt, nem sért bennünket semmi hétköznapi, semmi közönséges. Maga sem haragszik most még arra az elég udvariatlanul “kis ostobá”-nak elkeresztelt “idősebb bakfis”-ra sem, aki elkacérkodta előle a fekete bajuszú, karcsú fogalmazót.
Látja, én, bevallom, álmadoztam. Eszembe jutott a hangulatok nagy költője, akit maga nem tud, vagy nem akar megérteni, aki az álmodozást nevezte a boldogság előcsarnokának, az álmot hívta mennyországnak s az örökös álmatlan, megsemmisítő Nyugalmat az ember boldogságra hívó céljának.
Zsúrról, flörtről sohasem énekelt: csillogó, lármás bálokban a szív nyugalmáról fogant epedő dal a szívében, amíg előtte érzéki asszonyok, ostoba libácskák, nyegle divatbábok, üres fejű katonák keringtek tarka zűrzavarban.
Mert szíve volt.
Most elhamvadt, de akkor égő, dallal telt, nemes, büszke szíve, mely jobban, szebben, százszorta többet érezett, mint bárkié.
Mosolyog? Bocsásson meg, de én sajnálom magát! … Miért visel álarcot, miért titkolja a szívét?…
Százszor boldogtalanabb, mint én, mert nem vallja be, hogy boldogtalan.
Tudom, hogy érzi, éppen úgy, mint én azt a tehetetlen fájdalmat, hogy olyan világban élünk, mely nem a mi szívünknek való.
Érzi a választás nehézségét; olyanná lenni, mint a többi közönséges ember, vagy magunkhoz hasonlóvá tenni egy egész világot.
Érzi, hogy őrült cél lenne mind a kettő; őrült cél, elérhetetlen - eltemeti hát a szívét, álarcot vesz s a tömeg közé vegyül.
És azután - még boldogtalanabb, mert megszűnt számára a legerősebb vigasztaló: az “Én” büszke öntudata!…
Hiszen meghazudtolta magát, megtagadta szívét, lelke boldog, és - mégis komédiázik!
Talán ezt gondolta maga át az előbb is, és nekem nem meri bevallani.
Látja, ha néha megrémülve veszi le álarcát, s várja, hogy dobogó szíve valami titkos nyomástól melyik pillanatban fog megszakadni, hogy meg tudná vigasztalni az a néhai igénytelen poéta!
S miként Ő, úgy maga is eljutna ahhoz az átszellemült elvhez: Hiába minden, minden csak hangulat; a szív a teremtő, az álom az élet, s az elmúlás az élet célja!
Ezen gondolkoztam, talán maga is ezen gondolkozott, és fülembe cseng az ő verse:
Hogy elmúlásra vágyunk,
Van olyan pillanat,
Az őrület szivünkben
Sötét vetést arat.
Hogy álmatag tépődünk,
Van olyan pillanat,
Míg forró köny lecsordul
A szempillák alatt.
És neki is nyugtot adott az álom, ez az édes mennyország.
…Elhallgattam. Csillag futott le. Falevél zizegett, hűvös kezdett lenni. A szép asszony gúnyos arccal nézett rám, azután megigazította gallérját, s menni készült.
Köszönni akartam: nem engedte, hogy szokás szerint megcsókoljam fehér kis kezét, s olyan hidegen, olyan hűvösen csengett a fülembe indulatos hangja:
- Akármilyen hatással is van magára egy ilyen szép este, nem szabad magának megengedni egy nővel szemben, hogy olyan rettenetesen unalmas legyen, s unalmas voltát atyáskodó gorombasággal tetőzze!
…Egyedül bolyongtam késő éjszakáig. Ismét és mindig Te voltál eszemben, Te édes szavú költő!
Igazad van. Az olyan szív, mint a tied volt, nem talál egy meleg, hozzá hasonló társat.
Igazad volt, igazad van. A te szíved s az én szívem is örökös árvaságra van teremtve - de örökös, fájó büszkeségre is.
Olyan volt a te Lajkád is, mint ez a szép asszony: rabja a világnak, örökös színésznő; értem, átérezem búcsúdalodnak utolsó sóhaját:
E végső hang is halkan elpihen
S gúnykép cseng vissza szived mélyiben!
Igen! A gúny a mi osztályrészünk! Óh, hogy ilyen tündéri édes nyári éjszakán sem tud elpihenni a szívben a boldogtalanság kínos tudata!…
Szil 1898. július 24.
Ady Endre
újságcikkek - a zilahi dalkör tasnádon
Nagy öröm, boldog megelégedés és magasba szárnyaló büszkeség tölti el a mi szívünket akkor, amikor ezeket a sorokat papírra rójuk.
Tizenkilenc év óta fennálló dalkörünk diadaláról adunk hírt az alábbiakban, arról a fényes, dicsőséges hangversenyről, amit a f. hó 16-dikán Tasnádon rendezett.
És zengik a mi ajkaink a tasnádi és vidéki közönség dicséretét, s fejünket mélyen érzett hálával hajtjuk meg az előtt a páratlanul megnyilatkozott pártfogás előtt, amivel Tasnádon a Zilahi Dalkört, ezt az - itthon sok esetben méltatlanul mellőzött - egyesületet fogadták.
Legyenek általunk is üdvözölve mindazok, akiknek ebben részük volt, akik sokkal méltányosabbak voltak, több elismeréssel adóztak azok iránt a fáradhatatlan emberek iránt, akik sokszor pihenésre szánt idejükből fogják el azt a pár órát, amit a saját és mások gyönyörködtetése céljából a dalművészet szolgálatában töltenek el, s akik éppen ott, ahol leginkább elvárhatnák, saját otthonukban kénytelenek leggyakrabban a fájó közönnyel megküzdeni.
De hagyjuk ezt; ne vegyüljön ürömcsepp a mi örömünkbe; ne háborítsa semmi disszonáns hang a mi ünneplésünket, amivel a tasnádi közönségnek, ezeknek az igazi műbarátoknak adózunk. Mert, íme, örvend a mi lelkünk, ajkaink hálaszózatot zengenek a vármegyénkbeli Érmellék virágzó székhelyéhez, s fejünket hálatelten hajtjuk meg előtte.
És ha el-elhangzik itt alább tudósítónk szájából egy-egy keserű hang, legyen az neki megbocsátva, annak is van bizonyos jogosultsága; pedig míg a tasnádi fogadtatásról szólunk, lelkünkben csak örömet, boldog megelégedést érzünk.
*
Kijöttem már a latinból, de mintha igy szólana egy latin közmondás: Nemo profeta in patria sua.
Furább társadalmi viszonyok sehol sincsenek, mint Zilahon.
Látszólag van egy hatalmas intelligens osztálya. Látszólag csakis; mert ha tényleg volna, volnának virágzó társadalmi intézményei, volna magasabb társas élete, volna közvéleménye, sok minden volna, ami most nincs.
Van aztán egy hatalmasabb lateiner osztálya, példátlanul széttagolva, szertehúzva. Társas életre, magasabb szellemi élvezetekre nincs benne semmi hajlandóság, de annál fejlettebb érzéke van a kisvárosias pletykázáshoz s az indusokat megszégyenítő kasztrendszerhez.
S hiába minden olyan kísérlet, mely a széthúzó erőket egy humánus vagy nemes cél érdekében egy pont felé törekszik irányítani!…
Itt van többek között a dalárda példája. Olyan testület, melyet minden közönség pártolni, dédelgetni szokott.
Fontos, mint művészi; fontos, mint társadalmi intézmény.
Nekünk pláne, kiknek műcsarnokunk csak 2000 év múlva lesz, kik jó színészeket három évben egyszer látunk, kiknek irodalmi körünk nincs, zeneismeretünk a kottán felül nem terjed: nagyon meg kellene becsülnünk egyedüli művészeti intézményünket, törekvő, derék s jó vezetés alatt álló dalárdánkat.
Mi az oka ennek az ellenkező, rideg viselkedésnek?…
Eddig is céloztam reá; alkalomadtán megpróbálok beszélni róla, most már elég volt az őszinteség, s tudom, hogy csak inkognitóm fog megőrizni (ha megőriz?!) a fejbetöréstől…
Elmondtam pedig mindezt, (el kellett mondanom) abból az alkalomból, hogy a negligált (? Szerk.) Zilahi Dalkör óriási sikerrel hangversenyezett Tasnádon.
Tasnádon, ebben az egyszerű, különben tagadhatatlanul intelligens nagyközségben, mely csak félve meri magát városnak nevezni. Felejthetetlen nap ez a július 16-dika a tasnádiakra s dalárdánkra is.
Az esteli vonattal érkező zilahiakat impozáns küldöttség várta a pályaudvarnál.
A vendégeket Träger Antal adóhiv. ellenőr fogadta, lelkes, szép beszéddel.
Somogyi Jenő főgimn. tanár válaszolt, s mondott hálás szavakban köszönetet a szíves fogadásért - a dalkör nevében.
Hosszú kocsisorban, fellobogózott házak között érkeztek a városba a vendégek, s a hang-verseny kezdetéig volt elég alkalmuk méltányolni a tasnádi szíves vendéglátást, jó konyhát és zamatos borokat.
8 órakor kezdődött a hangverseny.
A közönség jó része nem fért be a “Cserey-szálló” állítólagos nagytermébe, amely a “nagy” jelzőt talán a “Tigris” terménél is kevesebb joggal viselheti.
Na de azért nagy volt a lelkesedés; a szomszéd termek is mind tele voltak.
Mikor dalárdánk az emelvényre lépett, zúgó taps fogadta, mely Huber Szabadságdala után csak fokozódott.
Czikle Valéria k. a. az orz. színiakadémia növendéke szavalt ezután. Endrődi Visszavárlak c. költeményét adta elő. - Amennyiben szavalatához nagy várakozásokat fűztek, s amennyiben szavalatával nagy sikert ért el - én is részletesebben beszélek róla. Endrődit, a poétát nagyon jól ismerem. Erős költői tehetség a legmerészebb fantáziával. Ez a fantázia követtet el vele óriási botlásokat. Mert vannak idegen, modern poéták, kiket ha egészben követni, megérteni nem is képes a nagyobb lelki evolúciókat át nem szenvedett nyárspolgár, de akik mégis fölkeltik a lángész iránti csodálatot.
Az Endrődi fantáziája nem ilyen.
Lehetetlen azt követni, lehetetlen méltányolni, de legkevésbé lehetséges átérezni azt, amibe különben csak a fantázia segítségével esett bele a poéta; értve a legcsodálatosabb, a legzavarosabb érzelmeket. - Czikle Valéria követni akarta Endrődi csapongó fantáziáját. - Fokonként, számtani sor szerint lett szenvedélyesebb, erősebb a hangja, ez a hajlékony, susogásra és kitörésre egyformán alkalmas gyönyörű hang, de amit a költő át nem érezhetett - nem tudta átéreztetni velünk a bájos előadó művészete sem.
Annál nagyobb sikert ért el azután a negyedik pont cimbalomkettősének szólóvá degradálása következtében kárpótlásképpen előadott szavalatával. Tompa Három daruját adta elő.
A megtestesült bájt, kedvességet, természetességet és művészetet láttuk itt, ne tűnjék fel tehát egzaltáltnak a dicséret.
Egyénisége, tehetsége szerintem a társadalmi színművekben fog gyönyörűen érvényesülni, mert a túl-patetikus részek könnyen sablonossá teszik. - A rendezőség gyönyörű csokorral lepte meg a kisasszonyt, de - Istenem - mennyivel nagyobb kitüntetés a művészi léleknek a taps, a tetszés, melyben a közönség részesítette!
A dalkör népdalegyveleget adott elő, harmadik pontképpen. Zúgó tetszés miatt kénytelenek voltak megismételni.
Valamint meg kellett ismételnie dr. Hunyady Jánosnak is zajos tetszést nyert, remek cimbalomszólóját. Utána ismét a dalárda énekelt. Huber Honfidalát adta elő. Ezt is meg kellett ismételnie.
Hunyadi Béla szavalta ezután Coppée-nak, ennek az Istentől kedvelt poétának A kovácssegédek sztrájkja című gyönyörű, modern költeményét.
Modern volt az előadó felfogása is egészen a - jelmezig.
Szavalata igazi, művészi élvezetet nyújtott a hálás közönségnek.
Újból a dalárda szerzett tapsokat, megismételve az előadott darabot - a közönség óhajára. Lelkes volt a hangulat, s ilyen emelkedett hangulat mellett szavalta el Farkas Sándor, a mi kedves poétánk, a magyar dal szépségét zengő remek költeményét.
A költemény szépsége, de meg az a körülmény, hogy a dalárda hatalmasan bizonyította be a magyar dal páratlan voltát - nagy és zajos tetszésben részesült.
Indulóval fejezte be aztán a dalkör a hangversenyt, melynek végén nem akart véget érni a kihívások sora.
A hangverseny eredménye pedig teljes erkölcsi és anyagi siker. Lekötelezettje ezért a dalárda az egész tasnádvidéki közönségnek, rendező bizottságnak, főképpen Mihály Károly ügyvédnek, kinek agilis működése a siker érdeméből oroszlánrészt kér. A hangverseny után benn a teremben kezdődött a tánc, ami ugyan kissé bajos és merész vállalat volt az óriási közönség miatt. - De azért csak járták benn, kint a verandán pedig folyt a “magnum áldomás”, valósággal “folyt”. A szép, enyhe nyári éjben fel-felhangzott a dalárda éneke vagy egy-egy lelkes hangú pohárköszöntő.
Virradtig tartott a muri.
Reggel a dalárda néhány tagja visszament Zilahra, nagy része azonban a tasnádiak óhajára ott maradt a délelőtti isteni tiszteleten részt venni.
Beszámolva a dalárda sikeréről, egyáltalában nem vagyok abban a hitben, hogy talán ezek után a zilahi közönség a saját dalárdáját kegyes lesz felfedezni.
Félti az idegeit az esetleges lelkesedés izgalmaitól, s talán duzzogni fog a bevezetésül elmondott igazságokért.
Szil 1898. július 24.
Diband.
Tizenkilenc év óta fennálló dalkörünk diadaláról adunk hírt az alábbiakban, arról a fényes, dicsőséges hangversenyről, amit a f. hó 16-dikán Tasnádon rendezett.
És zengik a mi ajkaink a tasnádi és vidéki közönség dicséretét, s fejünket mélyen érzett hálával hajtjuk meg az előtt a páratlanul megnyilatkozott pártfogás előtt, amivel Tasnádon a Zilahi Dalkört, ezt az - itthon sok esetben méltatlanul mellőzött - egyesületet fogadták.
Legyenek általunk is üdvözölve mindazok, akiknek ebben részük volt, akik sokkal méltányosabbak voltak, több elismeréssel adóztak azok iránt a fáradhatatlan emberek iránt, akik sokszor pihenésre szánt idejükből fogják el azt a pár órát, amit a saját és mások gyönyörködtetése céljából a dalművészet szolgálatában töltenek el, s akik éppen ott, ahol leginkább elvárhatnák, saját otthonukban kénytelenek leggyakrabban a fájó közönnyel megküzdeni.
De hagyjuk ezt; ne vegyüljön ürömcsepp a mi örömünkbe; ne háborítsa semmi disszonáns hang a mi ünneplésünket, amivel a tasnádi közönségnek, ezeknek az igazi műbarátoknak adózunk. Mert, íme, örvend a mi lelkünk, ajkaink hálaszózatot zengenek a vármegyénkbeli Érmellék virágzó székhelyéhez, s fejünket hálatelten hajtjuk meg előtte.
És ha el-elhangzik itt alább tudósítónk szájából egy-egy keserű hang, legyen az neki megbocsátva, annak is van bizonyos jogosultsága; pedig míg a tasnádi fogadtatásról szólunk, lelkünkben csak örömet, boldog megelégedést érzünk.
*
Kijöttem már a latinból, de mintha igy szólana egy latin közmondás: Nemo profeta in patria sua.
Furább társadalmi viszonyok sehol sincsenek, mint Zilahon.
Látszólag van egy hatalmas intelligens osztálya. Látszólag csakis; mert ha tényleg volna, volnának virágzó társadalmi intézményei, volna magasabb társas élete, volna közvéleménye, sok minden volna, ami most nincs.
Van aztán egy hatalmasabb lateiner osztálya, példátlanul széttagolva, szertehúzva. Társas életre, magasabb szellemi élvezetekre nincs benne semmi hajlandóság, de annál fejlettebb érzéke van a kisvárosias pletykázáshoz s az indusokat megszégyenítő kasztrendszerhez.
S hiába minden olyan kísérlet, mely a széthúzó erőket egy humánus vagy nemes cél érdekében egy pont felé törekszik irányítani!…
Itt van többek között a dalárda példája. Olyan testület, melyet minden közönség pártolni, dédelgetni szokott.
Fontos, mint művészi; fontos, mint társadalmi intézmény.
Nekünk pláne, kiknek műcsarnokunk csak 2000 év múlva lesz, kik jó színészeket három évben egyszer látunk, kiknek irodalmi körünk nincs, zeneismeretünk a kottán felül nem terjed: nagyon meg kellene becsülnünk egyedüli művészeti intézményünket, törekvő, derék s jó vezetés alatt álló dalárdánkat.
Mi az oka ennek az ellenkező, rideg viselkedésnek?…
Eddig is céloztam reá; alkalomadtán megpróbálok beszélni róla, most már elég volt az őszinteség, s tudom, hogy csak inkognitóm fog megőrizni (ha megőriz?!) a fejbetöréstől…
Elmondtam pedig mindezt, (el kellett mondanom) abból az alkalomból, hogy a negligált (? Szerk.) Zilahi Dalkör óriási sikerrel hangversenyezett Tasnádon.
Tasnádon, ebben az egyszerű, különben tagadhatatlanul intelligens nagyközségben, mely csak félve meri magát városnak nevezni. Felejthetetlen nap ez a július 16-dika a tasnádiakra s dalárdánkra is.
Az esteli vonattal érkező zilahiakat impozáns küldöttség várta a pályaudvarnál.
A vendégeket Träger Antal adóhiv. ellenőr fogadta, lelkes, szép beszéddel.
Somogyi Jenő főgimn. tanár válaszolt, s mondott hálás szavakban köszönetet a szíves fogadásért - a dalkör nevében.
Hosszú kocsisorban, fellobogózott házak között érkeztek a városba a vendégek, s a hang-verseny kezdetéig volt elég alkalmuk méltányolni a tasnádi szíves vendéglátást, jó konyhát és zamatos borokat.
8 órakor kezdődött a hangverseny.
A közönség jó része nem fért be a “Cserey-szálló” állítólagos nagytermébe, amely a “nagy” jelzőt talán a “Tigris” terménél is kevesebb joggal viselheti.
Na de azért nagy volt a lelkesedés; a szomszéd termek is mind tele voltak.
Mikor dalárdánk az emelvényre lépett, zúgó taps fogadta, mely Huber Szabadságdala után csak fokozódott.
Czikle Valéria k. a. az orz. színiakadémia növendéke szavalt ezután. Endrődi Visszavárlak c. költeményét adta elő. - Amennyiben szavalatához nagy várakozásokat fűztek, s amennyiben szavalatával nagy sikert ért el - én is részletesebben beszélek róla. Endrődit, a poétát nagyon jól ismerem. Erős költői tehetség a legmerészebb fantáziával. Ez a fantázia követtet el vele óriási botlásokat. Mert vannak idegen, modern poéták, kiket ha egészben követni, megérteni nem is képes a nagyobb lelki evolúciókat át nem szenvedett nyárspolgár, de akik mégis fölkeltik a lángész iránti csodálatot.
Az Endrődi fantáziája nem ilyen.
Lehetetlen azt követni, lehetetlen méltányolni, de legkevésbé lehetséges átérezni azt, amibe különben csak a fantázia segítségével esett bele a poéta; értve a legcsodálatosabb, a legzavarosabb érzelmeket. - Czikle Valéria követni akarta Endrődi csapongó fantáziáját. - Fokonként, számtani sor szerint lett szenvedélyesebb, erősebb a hangja, ez a hajlékony, susogásra és kitörésre egyformán alkalmas gyönyörű hang, de amit a költő át nem érezhetett - nem tudta átéreztetni velünk a bájos előadó művészete sem.
Annál nagyobb sikert ért el azután a negyedik pont cimbalomkettősének szólóvá degradálása következtében kárpótlásképpen előadott szavalatával. Tompa Három daruját adta elő.
A megtestesült bájt, kedvességet, természetességet és művészetet láttuk itt, ne tűnjék fel tehát egzaltáltnak a dicséret.
Egyénisége, tehetsége szerintem a társadalmi színművekben fog gyönyörűen érvényesülni, mert a túl-patetikus részek könnyen sablonossá teszik. - A rendezőség gyönyörű csokorral lepte meg a kisasszonyt, de - Istenem - mennyivel nagyobb kitüntetés a művészi léleknek a taps, a tetszés, melyben a közönség részesítette!
A dalkör népdalegyveleget adott elő, harmadik pontképpen. Zúgó tetszés miatt kénytelenek voltak megismételni.
Valamint meg kellett ismételnie dr. Hunyady Jánosnak is zajos tetszést nyert, remek cimbalomszólóját. Utána ismét a dalárda énekelt. Huber Honfidalát adta elő. Ezt is meg kellett ismételnie.
Hunyadi Béla szavalta ezután Coppée-nak, ennek az Istentől kedvelt poétának A kovácssegédek sztrájkja című gyönyörű, modern költeményét.
Modern volt az előadó felfogása is egészen a - jelmezig.
Szavalata igazi, művészi élvezetet nyújtott a hálás közönségnek.
Újból a dalárda szerzett tapsokat, megismételve az előadott darabot - a közönség óhajára. Lelkes volt a hangulat, s ilyen emelkedett hangulat mellett szavalta el Farkas Sándor, a mi kedves poétánk, a magyar dal szépségét zengő remek költeményét.
A költemény szépsége, de meg az a körülmény, hogy a dalárda hatalmasan bizonyította be a magyar dal páratlan voltát - nagy és zajos tetszésben részesült.
Indulóval fejezte be aztán a dalkör a hangversenyt, melynek végén nem akart véget érni a kihívások sora.
A hangverseny eredménye pedig teljes erkölcsi és anyagi siker. Lekötelezettje ezért a dalárda az egész tasnádvidéki közönségnek, rendező bizottságnak, főképpen Mihály Károly ügyvédnek, kinek agilis működése a siker érdeméből oroszlánrészt kér. A hangverseny után benn a teremben kezdődött a tánc, ami ugyan kissé bajos és merész vállalat volt az óriási közönség miatt. - De azért csak járták benn, kint a verandán pedig folyt a “magnum áldomás”, valósággal “folyt”. A szép, enyhe nyári éjben fel-felhangzott a dalárda éneke vagy egy-egy lelkes hangú pohárköszöntő.
Virradtig tartott a muri.
Reggel a dalárda néhány tagja visszament Zilahra, nagy része azonban a tasnádiak óhajára ott maradt a délelőtti isteni tiszteleten részt venni.
Beszámolva a dalárda sikeréről, egyáltalában nem vagyok abban a hitben, hogy talán ezek után a zilahi közönség a saját dalárdáját kegyes lesz felfedezni.
Félti az idegeit az esetleges lelkesedés izgalmaitól, s talán duzzogni fog a bevezetésül elmondott igazságokért.
Szil 1898. július 24.
Diband.
újságcikkek - előfizetési felhívás
Egy kis kötetnyi verset akarok kiadni. Nem a nagyközönség számára, hiszen annak az enyéimnél jobb versek sem kellenek; csak ismerőseimnek, csak azoknak, akik azon kis helyen laknak, hova képzeletem bárhonnan visszatért, amely éppen úgy szülőföldem, mint legszentebb illúzióim testet öltött képe. Az irodalmi stréberek példáját nem követtem; ha volt olyan dalom, melyről azt hihettem, hogy amint az én szívemet megvérezte az az érzés, melyből formálódott, melyből fölfakadt, úgy fog talán egy szenvedő szívnek a rokonérzés erejével megnyugvást adni - azt a dalt is ismerősnek, jó barátnak szántam, mert ezeket szeretem, mert a szeretet diktálta minden soromat. Még ott is, ahol talán az ifjú szív emésztő lángjával eszményt, tekintélyt próbálok égetni, még ott is a szeretet, az Igazság szeretete vezetett. Nem hívom ki, nem is várom a kritikát. Szívem még küzdő helye az ifjúi zavaros tárgyakat kereső érzések csatáinak. Az én verseim még csak keresik azt, mely különben is csak törekvés marad, s legfennebb iránya változik: az igazságot. Azt sem ígérem, hogy a könyvemre teendő esetleges kritika reám hatással fog lenni: nem, mert a szerénység affektálása több a szerénytelenségnél, s nem főleg azért, mert kritikus nem tanított meg senkit verset írni. Az első kötet az a poétának, ami a kisdiáknak az első - legtöbbször félkrajcáros - cigaretta. Az ismerősöket, a közönséget kérem: ne engedjék, hogy a füstje a torkomon akadjon. A kötet augusztus közepén fog megjelenni. Előfizetési ára 60 kr, mely címemre legkésőbb f. hó 25-dikéig elküldendő.
Szil 1898. július 3.
Ady Endre
Szil 1898. július 3.
Ady Endre
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)