Bánk Bán

Tegnap ünnepi előadásban láttuk viszont Katona remekművét, melyet egy “újévi allegória-képlet” előzött meg.

Az előadás igyekezett méltó lenni Katona halhatatlan művéhez, s hogy egészen nem volt méltó, részben a szereplőkön, részben pedig a közönségen múlott.

Az esti szép számú közönség nem Bánk bánért, hanem az ünnepért verődött össze, és sokszor hatott zavarólag az előadásra.

Az előadás különben, egypár szereplőnek érintett gyengeségét leszámítva, egészben véve sikerült.

Komjáthy Bánk bánja nem közönséges alakítás. Van benne igazság, hűség és művészet. Mindvégig megkapó, érdekes és sok új vonást mutató alakítását lelkesen tapsolta meg a közönség.

Komjáthyné jó Gertrudis volt. A negyedik felvonás végjelenete után percekig tapsolta a közönség.

Ódry Ottó szerepében minden lehetőt megtett. Egyre azonban figyelmeztetjük. Ottó gyenge jellem, egy eleven báb ugyan, de rajzolásának mégis művészinek kell lenni. Az ő Ottójában több művészi öntudatosságot szerettünk volna látni.

Petur bánt Fenyéri egyik legjobb szerepének tartjuk. Sokoldalú művészünk tegnapi játéka csak igazolta azt, hogy benne erős és igaz művészegyéniséget bírunk.

Tanay Biberach szerepében - sans fráse - kabinetalakítást nyújtott. A fiatal művészt most közelebb háromszor, három különféle szerepkörben láttuk, s ő mindenütt igazi és nagy sikert ért el. Sokoldalú, intelligens, talentumos színész, ki sokra fogja vinni. Sziklay (Tiborc), T. Halmy Margit (Melinda), Csatár (Simon bán) jók voltak. A többi szereplők is buzgólkodtak.

A fekete vér

Jókai legújabb darabját adták elő az este.

Kritikát írni róla a köteles kegyelet és a nem köteles előítélet egyaránt tiltják.

A dráma mezejére hány óriás poéta tévedt a maga tündérkertjéből, s nem vitt oda semmit, csak emlékezést és szívet.

De ez a szív csak a poétáé, mely annyi részre osztva megindítani nem tud; az emlékezés a poéta rajongó olvasóié, kik hisznek, mert emlékeznek, rajonganak szintén az emlék kedvéért.

A Jókai darabját hálás kegyelettel fogadta a közönség.

Szép, ragyogó világ a poétáé. A nap fényesebb, a föld virágosabb. Az ember nem közönséges, hanem rendkívüli célokért küzd, melyeket megérteni csak ő, a poéta, nem pedig mi, szürke emberek vagyunk hivatva.

A Fekete vér meséje az elnyomatás bús korszakára esik. A nemzet bukásán gyászoló honleány, az összesküvő főúr, a viszonyokkal gyáván megalkuvó szolgalélek, az elnyomott nemzettel titokban rokonszenvező “bezirker”, mind ennek az előttünk már érthetetlen, csodás kornak alakjai. A női angyal-ördög alakot a költő abból a világból hozta le, melyben a cigányasszony is részt vehet a főúri estélyeken; melyben a cigányművész az aranyat csak emlékbe tartja meg.

Elvonulnak előttünk a ragyogó események élethűség látszatával, de mégis csak a mese igazságával.

Az örök igazság győz. A zsarnoki szolga bukik, és ez a bukás olyan borzasztó, olyan rendkívüli, hogy eltagadhatatlan hatását még az “elcserélt gyermek” meséjének sablonos, triviális volta sem rontja le.

Elmondani a mesét felesleges. Ismerjük a regényt és ismerjük - Jókait.

A közönség lelkesedett, tapsolt. A szereplők erejökhöz mérten minden lehetőt megtettek.

Ódry a hazafi főúr szerepében valósággal excellált, sok tapsot kapott.

Székely ambícióval s szép eredménnyel játszotta meg lehetetlen szerepét.

Igen jó volt Tanay, valamint Kiss Irén, Sziklay és Rubos.

A többi szereplők is buzgalommal játszottak.

A kikapós patikárius

Ez kell a magyarnak! Nincs az a hitvány fércelmény, melyet a mi közönségünk be ne vegyen, hogyha elég borsos. Lám, tegnap este milyen jól mulatott az afféle finom francia szellemességen - mikor a darab hőse megrugdossa a konfidens inast!

Hjha! nálunk megvan az érzék a finom, diszkrét szellemességhez.

Telt ház mulatott tegnap este Gandillot kétes értékű bohózatán, amelynek elfogadására elég jogcím volt az, hogy “Pesten is nagyon tetszett”. Ez igen fontos körülmény egy új darab elbírálásánál.

A darab meséje röviden ez:

Fouragiot (Székely S.), a vivőr gyógyszerész, ki jövedelmét a nőkre költi, leányának olyan férjet akar szerezni, aki szerelmét nem mint ő - aprópénzre váltja fel, hanem mint tőkét fekteti nagy vállalatába, a házasságba.

E mintaférjet egész véletlenül titkárjában, Ferdinándban fedezi fel, kinek odaígéri nevelő­intézetben tartózkodó leánya kezét.

A titkár elutazik, hogy jövendőbelijével megismerkedjék. A Párizsból jött fiatalembert mindenki kalandokat hajhászó nőbarátnak tartja, s így akaratán kívül kalandokba elegyedik.

Férj, feleség, szobalány, vidéki gavallér, mind tőle várja, hogy felvilágosítást adjon arról a titokzatos, érdekes életről, melyet ők Párizs néven ismernek. Még jövendőbelije előtt is csak mint vivőr lesz érdemes arra, hogy őt férjéül válassza.

Visszatérve Párizsba, mennyegzője előtt egymásután keresik fel: a szerelmes Leoninide (Komjáthyné), ennek férje, Bertinet (Fenyéri), a vidéki patikussegéd, Carjol (Rubos) és a demimonde szerepre vágyódó Brigitte (Fáy Flóra).

Így kerül a szerencsétlen Ferdinánd a legkétségbeejtőbb helyzetekbe, melyekből a szerző - a kellő hatás után - szépen kihúzza, s őt Paulotte (Szabó Irma) legboldogabb férjévé teszi.

A vivőr patikus szerepét Székely Sándor játszotta. Alakítása ízléses, gondos; játéka diszkrét, finom volt. Kerülte az olcsó hatáskeltést, melyre szerepe többször csábította, de amely az ő öntudatos művészegyéniségéhez nem illik. Játékát sűrű tetszésnyilvánítás jutalmazta.

Másik korrekt alakítás Fenyéri Móré volt. Ez a nagytehetségű ember, mint örömmel látjuk, mostanában gyakrabban játszik, s ha ugyanezt mondhatnánk el később is róla, no, meg más jeles erőről, elismeréssel tartoznánk az igazgatónak. Fenyéri pompás alakot mutatott be a kalandokra vágyó vidéki patikusban. Állandó derültségben tartotta a közönséget, s egymás után aratta a zajos tapsokat.

Tanay mint Ferdinánd, ambícióval játszott, imitt-amott túlzott. A második felvonásban nemcsak ruhája volt elegáns, de modora, beszéde is egészen szalonias volt, márpedig egy hét alatt ennyire nem csiszolódik ki a félszeg, üzlethez szokott fiatalember. Az utolsó két felvonásban azonban határozottan dicséretet érdemelt, amit mi is elismerünk.

Kiss Irén Paturinné szerepét a tőle megszokott ügyességgel és hatással játszotta el; hasonló sikerrel játszott Szabó Irma is. Komjáthyné, Sziklay, Szentes, Rubos kihasználták a szerepökben levő komikumot, s ügyesen játszottak, de Fáy Flóra annak a megvilágítására vállalkozott, hogy milyen szobaleány lett volna Elektra, ha véletlenül nem királyleánynak születik.

Dies Doloris

(Levél öccséhez)
Kedves Lajos! Sokáig gondolkoztam, hogy leveledre milyen hangon válaszoljak. Ez a vallomás azt bizonyítja, hogy amit te írtál, az nemcsak szívből fakadt, hanem szívhez is szólott. Igazán szólva, levelednek minden sora meghatott. Szeretetből, aggódásból született meg minden kérő szava, s az a rész, amelyben szegény jó anyánkról beszélsz, a könnyeket csalta ki a szememből. Bevallom, hogy érveid erősek, nagyon erősek, logikád biztos; tollad színes, hatalmas sorokat szánt; szíved tiszta, nemes; te magad a jó és szerető fiúk mintaképe vagy - és én mégis fájdalommal tudatlak, hogy megindítnod igen, de meggyőznöd nem sikerült. A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni.

Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket. Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet. Eltaszítasz-e ezek után magadtól, vagy megszánva meg fogsz-e siratni - nem tudom. Vérből való vérek vagyunk, gyűlölni egymást nem lehet - és én ebben bízom… Máskülönben hallgass meg: …Tetszett a jó Istennek - nevezzük így - teremteni egy tudalmatlan nagyságú világot. Ebben a világban emberek is vannak, hiszen ebből tudjuk, hogy világ van, s ez teszi lehetővé, hogy én vagyok és filozofálok. Cogito, ergo sum. - Gondolkozom, tehát létezem. Létezem, tehát térben és világban élek. Gondolkozom, tehát olyan a világ, amilyennek én tartom, s az én igazamból, elveimből, észleleteimből engedni valamit: öntudatos, önmagunkat ámítni akaró hazugság. Hazudni pedig betegség, beszámíthatlanság.

Azt mondják azonban, hogy az emberek óriási nagy része nem filozofál. Én nem tudom ezt elgondolni, de lehet, hogy igaz. Azt mondják, hogy nem annyi a világ, ahány embere van, mert ez a nagy hányad egy világban él. Ez a vonás eddig hiányzott az én világom rajzából, de pótoltam már azóta. Ha ez mind így van, akkor amit ezután mondok, az is igaz. Tetszett a fent írt hatalomnak olyan embereket is teremteni, akik gondolkoznak. Mi célja volt velök, alig sejtem. A tudás az élet átka, s a gondolkozás a tudás alapja. Ezek a gondolkozó emberek pedig a legszerencsétlenebb páriák. Küzdenek egy óriás tömeggel, ennek saját, kényelmes formái ellen, melyek millió ember életét irányítják. Fogalmaik raktárában egy megőrjítő jelszó háborog: igazság; tetteikben egy őrült cél küzdelme dominál: magokhoz hasonlóvá tenni a világot. A lét “igazsága” természetesen úgy hozza magával, hogy ezek a beteg Don Quijote-ok a leggyámoltalanabb, legenerváltabb emberek. A természet ős fegyverei összetörik őket, csak valami láz át-átömlő ereje táplálja az örök izgalomban égő idegeket, melyektől létük: gondolkozásuk függ.

Nagy céljuk elérésére olyan hitvány eszközeik vannak. És ezek az eszközök sem hathatnak a legyőzendő tömegre, mert nem pozitívek. Milyen eszközök! Szép, nemes, jó, művészi, megható - ilyen jelzőkkel díszítik fel őket, pedig a tömeg szerint ezek is csak olyan utópiák, mint maga az igazság. Mit csinál a tömeg? Születik, eszik, iszik, játszik, párosul, képzelődik és meghal. S a Don Quijote-ok? Küzdenek, eszmetűzben égnek, teremtenek és - meghalnak éhen… De hagyjuk az absztrakciót. Te nem szereted, s én is könnyebben értetem meg magam.

Nem tudok, nem akarok a tömeg módjára élni. Őt magát gyűlölöm, formáit megvetem, vegetáló életétől írtózom. Lehet, hogy az utolsó órában én is megszűnöm filozofálni, s csak érezni fogom egy talán tévesztett élet átokszerű szemrehányását, de most erre képtelen vagyok, mert - mondom - a magamfajta embernek lépteit nem az akarat - a végzet irányítja… Édesanyánk könnyeiről pedig miért beszélsz nekem? Hogy még gyötrelmesebbek legyenek hánykódó kétségeim?… Te jó fiú vagy, egyformán szeretjük az anyánkat, de te jobban be tudod bizonyítani. Vigasztald, gyámolítsad őt. Sirassatok meg mind a ketten, de követ ti ne dobjatok reám, legalább ti… ketten… …És míg filozófiám könnyekbe fullad, előttem egy kép rajzolódik meg: Egyszerű ravatal. Rajta egy ifjú halott, aki most pihen először. Úgy hasonlít hozzám, ti borultok reá: édesanyánk és te, édes jó testvérem. Nem írok többet. Nem látok a könnyektől. Kezem reszket. Fejem majd széthasad. Édes Lajosom, bocsáss meg, áldjon meg az Isten.