Dies Doloris

(Levél öccséhez)
Kedves Lajos! Sokáig gondolkoztam, hogy leveledre milyen hangon válaszoljak. Ez a vallomás azt bizonyítja, hogy amit te írtál, az nemcsak szívből fakadt, hanem szívhez is szólott. Igazán szólva, levelednek minden sora meghatott. Szeretetből, aggódásból született meg minden kérő szava, s az a rész, amelyben szegény jó anyánkról beszélsz, a könnyeket csalta ki a szememből. Bevallom, hogy érveid erősek, nagyon erősek, logikád biztos; tollad színes, hatalmas sorokat szánt; szíved tiszta, nemes; te magad a jó és szerető fiúk mintaképe vagy - és én mégis fájdalommal tudatlak, hogy megindítnod igen, de meggyőznöd nem sikerült. A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni.

Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket. Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet. Eltaszítasz-e ezek után magadtól, vagy megszánva meg fogsz-e siratni - nem tudom. Vérből való vérek vagyunk, gyűlölni egymást nem lehet - és én ebben bízom… Máskülönben hallgass meg: …Tetszett a jó Istennek - nevezzük így - teremteni egy tudalmatlan nagyságú világot. Ebben a világban emberek is vannak, hiszen ebből tudjuk, hogy világ van, s ez teszi lehetővé, hogy én vagyok és filozofálok. Cogito, ergo sum. - Gondolkozom, tehát létezem. Létezem, tehát térben és világban élek. Gondolkozom, tehát olyan a világ, amilyennek én tartom, s az én igazamból, elveimből, észleleteimből engedni valamit: öntudatos, önmagunkat ámítni akaró hazugság. Hazudni pedig betegség, beszámíthatlanság.

Azt mondják azonban, hogy az emberek óriási nagy része nem filozofál. Én nem tudom ezt elgondolni, de lehet, hogy igaz. Azt mondják, hogy nem annyi a világ, ahány embere van, mert ez a nagy hányad egy világban él. Ez a vonás eddig hiányzott az én világom rajzából, de pótoltam már azóta. Ha ez mind így van, akkor amit ezután mondok, az is igaz. Tetszett a fent írt hatalomnak olyan embereket is teremteni, akik gondolkoznak. Mi célja volt velök, alig sejtem. A tudás az élet átka, s a gondolkozás a tudás alapja. Ezek a gondolkozó emberek pedig a legszerencsétlenebb páriák. Küzdenek egy óriás tömeggel, ennek saját, kényelmes formái ellen, melyek millió ember életét irányítják. Fogalmaik raktárában egy megőrjítő jelszó háborog: igazság; tetteikben egy őrült cél küzdelme dominál: magokhoz hasonlóvá tenni a világot. A lét “igazsága” természetesen úgy hozza magával, hogy ezek a beteg Don Quijote-ok a leggyámoltalanabb, legenerváltabb emberek. A természet ős fegyverei összetörik őket, csak valami láz át-átömlő ereje táplálja az örök izgalomban égő idegeket, melyektől létük: gondolkozásuk függ.

Nagy céljuk elérésére olyan hitvány eszközeik vannak. És ezek az eszközök sem hathatnak a legyőzendő tömegre, mert nem pozitívek. Milyen eszközök! Szép, nemes, jó, művészi, megható - ilyen jelzőkkel díszítik fel őket, pedig a tömeg szerint ezek is csak olyan utópiák, mint maga az igazság. Mit csinál a tömeg? Születik, eszik, iszik, játszik, párosul, képzelődik és meghal. S a Don Quijote-ok? Küzdenek, eszmetűzben égnek, teremtenek és - meghalnak éhen… De hagyjuk az absztrakciót. Te nem szereted, s én is könnyebben értetem meg magam.

Nem tudok, nem akarok a tömeg módjára élni. Őt magát gyűlölöm, formáit megvetem, vegetáló életétől írtózom. Lehet, hogy az utolsó órában én is megszűnöm filozofálni, s csak érezni fogom egy talán tévesztett élet átokszerű szemrehányását, de most erre képtelen vagyok, mert - mondom - a magamfajta embernek lépteit nem az akarat - a végzet irányítja… Édesanyánk könnyeiről pedig miért beszélsz nekem? Hogy még gyötrelmesebbek legyenek hánykódó kétségeim?… Te jó fiú vagy, egyformán szeretjük az anyánkat, de te jobban be tudod bizonyítani. Vigasztald, gyámolítsad őt. Sirassatok meg mind a ketten, de követ ti ne dobjatok reám, legalább ti… ketten… …És míg filozófiám könnyekbe fullad, előttem egy kép rajzolódik meg: Egyszerű ravatal. Rajta egy ifjú halott, aki most pihen először. Úgy hasonlít hozzám, ti borultok reá: édesanyánk és te, édes jó testvérem. Nem írok többet. Nem látok a könnyektől. Kezem reszket. Fejem majd széthasad. Édes Lajosom, bocsáss meg, áldjon meg az Isten.

A kis alamuszi

Ismét viszontláttuk ezt az édes, pajkos kis operettet, melynek csaknem minden száma fülbemászó, kedves, szép zene. Nevettünk - ki tudja már hányadszor - a néha-néha vaskos vicceken, melyeken azért nem lehet, nem tudunk megbotránkozni.

Az előadást elég szép számú közönség hallgatta végig. Sokat tapsoltak a szereplőknek, kiknek játéka, éneke magasan felébe emelkedett az operettelőadások rendes nívóján.

A címszerepben Kaposi Józsa ért el teljesen kiérdemelt sikert.

Ügyes, kedvesen pajkos volt minden mozdulata, sikerült énekszámait többször megújrázták. Különösen nagy hatást ért el “A kis alamuszi” refrénű indulóval, melyet szépen, kedvesen énekelt el.

F. Kállay Lujza - mint mindig - úgy Sarah szerepében is elragadta a közönséget. Illúzió-tánca különösen tetszett, s meg kellett ismételnie.

Szentes és Rubos a megtestesült derültség voltak, s nem mulasztották el szerepeiket teljesen kiaknázni. A többi szereplők is sikerrel állották meg helyöket.

A karok jók voltak, de a zenekar néhol botrányosan hamisan játszott. Megemlítjük, mint immár ritka dolgot, hogy a színlapon jelzett szereplők közül senki sem “sajtóhibából” került oda, s hogy a fekete táblán nem volt semmi proklamáció. Az előadáson kívül ez a körülmény is kellemesen érintette a közönséget.

Szerződtetések

Érdekes hírek szállingóznak a Kossuth utcai múzsa-csarnok felől.

Ezek a hírek nem a rendes színházi pletykák, hanem olyanok, amelyek a közönséget is szerfelett érdeklik.

Arról van szó, hogy kik hagyják oda a Komjáthy társulatát, s a távozókat miként kívánja pótolni a színház szerencsés kezű direktora.

Mert a direktor úrnak határozottan szerencsés keze van, s óhajtandó volna, hogy a személyzetben felmerült változások elintézésénél se tagadja meg magát az a hagyományossá vált szerencse.

Ezek a válságok komoly megfontolást igényelnek, csak komoly megfontolással teendő lépések eredményezhetik azt, hogy színtársulatunk művészi nívója ezután is megmaradjon.

Nem említve a társulat régebbi - már pótolt - veszteségeit, lehetetlen rezignáció nélkül meg­emlékezni Szathmáry Árpád távozásáról. Már befejezett dolog, de tény, hogy ez a veszteség a színtársulatot és közönséget a legérzékenyebben érinti, és bizonyos, hogy Szathmáry utódjának elképzelhető nehéz helyzete lesz.

Nem kevésbé volna érzékeny az a veszteség, melyet Tanay és neje, Halmi Margit távozása okozna.

Tanay Debrecenben léte alatt sokoldalú, használható, ügyes színésznek bizonyult. - Ismerve a vidéki színészet mostani anyagát, alig remélhető, hogy az igényeknek megfelelő helyettesítő akadjon.

T. Halmi Margitról nem kell bővebben beszélni. Rendkívül intelligens, finom ízléssel megáldott művésznő, kinek diszkrét, művészi játéka sohasem téveszti el a hatást.

Két ilyen kiváló tagnak távozása felett nem lehet egykönnyen átsiklani.

Ismerjük Komjáthy János áldozatkészségét, helyes, öntudatos felfogását, s meg vagyunk győződve, hogy tetteit - a közönséggel ellentétbe helyezkedve - kicsinyes szempontok nem fogják irányítani.

Nem tudjuk elhallgatni Szentes János távozása hírét. Annyi szerep talált benne páratlan alakításra, annyi szorgalom látszik nap nap után játékán, hogy távozása a közönséget nagyon kellemetlenül érintené.

A fáma még több változásról beszél, de azokra, mint valószínűtlenekre, nem reflektálunk.

Egyébként bízunk Komjáthy direktor úrban, s hisszük, hogy elfogulatlan s csak a közönség nézetét tolmácsoló megjegyzéseinket komoly megfontolásra méltatja, s az ő hagyományos szerencséje nem fogja engedni, hogy a társulatát méltán megillető elismerés minden nagyobb ok nélkül meginogjon.

versek

"Versek" című kötetem - a leghatározottabb tervem ellenére - karácsonykor nem jelenhetik meg a kiadóvállalat nagy elfoglaltsága miatt. E késésért, melynek hátrányát magam is érzem a karácsonyi könyvpiacról való lemaradásban - újólag kérem előfizetőim szíves bocsánatát, s egyszersmind tudatom, hogy a kötet díszes kiállításban a jövő hó elején mindenesetre szét fog küldetni.