(Vígjáték három felvonásban, egy előjátékkal. Írta:
Berczik Árpád.
A debreceni színház premierje 1899. január 20-án.)
A debreceni színház premierje 1899. január 20-án.)
A
méltóságos úrnak ez a legújabb darabja. Őneki ugyanis irodalmi ambíciói vannak,
s ezeknek az ambícióknak a betöltésén már igen régen munkálkodik a méltóságos
úr.
Igazán,
milyen szép dolog!
A
miniszteri tanácsos úr nemcsak tudomást vesz a magyar irodalomról, hanem
lealacsonyodik azok közé a skriblerek közé, kik méltóságos urak sohasem
lesznek; akik írnak, mert szívük parancsolja, s nem óhajtanak tanácsosi
karriert csinálni.
Szóval
Berczik Árpád ismét írt egy darabot. Témáját nagyon ügyesen választotta meg. Ő
igen exponált állású úriember, nem írhat mindenféle dolgokról. Nem óhajt
problémákat fejtegetni, s talán tudomást sem vesz arról, hogy egy sereg szürke
ember a társadalom reformjára gondol, s ezt a reformot szolgálja a színpadon
egy-egy, az élet harcából kiragadott drámai epizóddal.
Dehogyis
vesz tudomást! Hát problémák is vannak a világon? - kétkedik a méltóságos úr.
Hiszen az élet nagyon ügyesen van berendezve. Az embernek tekintélye, állása
van, komázik a grófokkal, finom havannát füstöl, urasan él - hát mi kell még
egyéb?
Tudnivaló,
hogy olyan magas állásban levő úriembernek nincs ideje, hogy a más bajára is
gondoljon. Nem elég, hogy gazdagítani kívánja a magyar irodalmat?…
A
tanácsos úr tehát megvetéssel fordul el a prózai gondokkal telt, közönséges
élettől, s az előkelők finom ösztönével találja meg azt a kort, mely az ő
disztingvált, előkelő egyéniségével harmonizál; mely korban sem szocializmus
nem volt, sem a házasság nem volt közel a csődhöz. Nagyon hálás kor ez. Az
írónak sem szemre, sem szívre nincs szüksége; a szemetet elkerülheti, az aranyat
még csillogóbbnak láthatja; nem kell analizálni, mert mi szükség van lélektanra
egy múlt századbeli cselekményű darabnál?…
A
Berczik vígjátéka Kisfaludy Sándor és Szegedi Róza jól ismert szívviszonyát
meséli el színpadi formában. A nyelv, a mese olyan, amire még 20 évvel ezelőtt
is azt mondták volna, hogy költői. Színes, csillogó a darab nyelvezete, de így
nem beszéltek soha, s írni sem írtak egy idő óta. A mese gyengén
kigondolt s módfelett naiv. A darab komikuma a leggyengébb helyzetkomikum. Az
alakok egy-kettő kivételével a leghalványabban rajzoltak.
Egy-egy
fordulat talán képes megkacagtatni bennünket, de abszolút hatásról a darabban
szó sincs. Amilyen kicsinyes a tárgy, olyan sekélyes a darab is; mi, századvégi
emberek csak mosolyogni tudunk ezeken a naivságokon, melyek néha egy mosolynál
is nagyobb eredményt érnek: valósággal meghatnak…
De
értsük meg a dolgot.
A
mi korunk tagadhatatlanul egy forrongó, átmeneti korszak. Soha annyi ellentét,
annyi probléma nem nehezedett egy korra, mint amennyi a mi korunkra.
Ennek
az átmeneti korszaknak nagy gondolkozókra, irányítókra van szüksége. Ezeknek
pedig egyedüli terük a színpad. A reform folyik, a színpad ma már az Ibsenek,
Sudermannok s a Hauptmannok katedrája, honnan átható, harsogó hangon szól egy
eljövő jobb kor isteni jóslata.
Még
ilyen lángszellemektől is önzés volna azonban monopolizálni a színpadot. Nem is
teszik ezt.
Ők
is óhajtják, mi is óhajtjuk azokat a darabokat, amelyek egy letűnt korban
játszanak, amelyek egy letűnt korszakból elhozzák az eszmét, leszűrik a
tanulságokat.
A
Berczik darabja távolról sem ilyen…
De
nézzünk más szempontot is!
Berczik
darabját azért dicsérik sokan, mert a nemzeti irányt követi. Egy rövid
disztinkciót legyen szabad nekem itt tenni:
Az
irodalomban nincs jogcíme annak, ami csupán nemzeti - általános emberi
vonások nélkül. Az örök emberi hassa át a nemzeti irány produktumait,
mert csakis így számíthatnak komoly értékre, igazi sikerre.
A
Berczik darabjának ez az érdeme sincs meg. Goethe egy olasz költőről írt:
Torquato Tassóról, s ez a darabja örökbecsű, hatalmas, művészi és mégis német
alkotás.
Berczik
egy magyar költőről írt magyarul - fájdalom, nem mondhatunk többet róla.
Írt
egy vígjátéknak keresztelt, korrajz-babérokra vágyó, irodalomtörténeti tárgyú
darabot, mely az előadáson kívül egyéb elismerésre nem számíthat. Azt is az író
társadalmi állásának tulajdoníthatjuk, hogy a nemzeti színházon kívül több
vidéki színpad is felvette repertoárjába.
Komjáthy
is előadatta.
Az
előadásban annyi haszon volt, hogy még jobban meggyőződhettünk T. Halmy Margit
és Fenyéri öntudatos művészetéről, Sziklay hatalmas komikai vénájáról és Szabó
Irma bájos, poétikus alakítóképességéről.
A
debreceni közönség nagy része szívesen fogadta Himfy dalait, de az a nem
nagyszámú intelligens, műértő közönség, mely az egész előadás alatt
tartózkodóan, hidegen viselkedett - az én véleményemnek ad igazat.
Berczik
dilettáns, ki magas társadalmi állásának súlyával elnyomja a protekció nélküli,
hivatásos írókat. Az ő írói kvalitását s darabjának értékét akkor ismerjük meg
igazán, ha összehasonlítjuk egy más darabbal, melynek címe Katonák, szerzője
pedig egy zseniális kezdő: Thury Zoltán.
Én
a magam részéről ezt a címet adnám Berczik darabjának:
“A méltóságos úr vígjátékot
ír”.