55. Haladunk?...

A gloire nemzete még nem tudott határozni, vajon megmentsen egy ártatlan embert, vagy engedje nyomorultul elveszni.

Túl az Óceánon egy szabadságért küzdő maroknyi népnek segítségére sietett egy óriás, hogy miközben szabadító hérosz gyanánt ünnepelik, reátegye lábát a szabadságon nem sokáig ujjongó gyermeknép nyakára.

Az északi nagy nemzet hatalmas cárja örök békét hirdet, s egymás után szereli fel a vérre szomjas százezernyi népet, s mi elfojtott lélekzettel várjuk, kinek a szívét tapossa el a harcra szomjas vad kozáksereg.

A világ egyik metropoliszában zsidóellenes színházat építettek fel, hogy innen hirdessék a Krisztust meghazudtoló tanokat: osztály- és fajgyűlöletet.

Az egész társadalom befogja fülét, hogy ne hallja millió nyomorult nyöszörgését, mely kezd összeolvadni a jövő századok megváltást hirdető, hatalmas zenéjével.

A militarizmus még mindig nyűg egész Európán, s vezetői elvárják, hogy ezt a nyűgöt bábuk gyanánt hordozzuk. S jaj annak az embernek, ki elég vakmerő bele nem nyugodni, hogy az egyenruha mindent eltakar, s az egyenruhának csak bókolni lehet.

A parlamentarizmus mintha meghazudtolná önmagát - lealacsonyodott, játékszerré vált.

Folytonos vívódás, kétely a társadalom minden rétegében, s a reformátorok most is megkapják a feszületet…

És hiába minden, minden remény, lelkünkben felzúg a kétség hangja: Haladunk?

Vajon haladunk-e?

Katonák

Harmadszor néztem meg az este Thury Zoltán színművét, harmadszor kellett kétségbe esnem azon a vakságon, mely az igazságot nem tudja vagy nem akarja látni.

Akaratlanul egy furcsa összehasonlítást kellett tennem. Egy-egy operettben, mikor a pajkos primadonna a tiszt urakra tekintve kétes bókkal dicséri meg az egyenruhás nőhódítókat, milyen lelkesedéssel csapkodják össze tenyereiket a csörgő kardú Don Juanok; milyen megelégedett bajuszpödörgetéssel fixírozzák a csinosabb arcokat, hogyne, mikor az ő dicséretöket zengik még a színpadról is.

És a Katonák nem tetszik?

Itt nem Don Juanok, nem előkelő urak a tisztek, hanem csak olyanok, amilyenek valóban.

Az igazságot nem minden ember gyomra veszi be. Semmi sem növeli jobban a Thury darabja értékét, mint az a fogadtatás, melyben a tiszt urak részesítették.

Közönségesen szólva: fején találta a szeget.

Az esti közönség valósággal tüntetett a Thury darabja mellett. A második felvonás végén 12-szer hívta lámpák elé a szereplőket.

Az igaz, hogy a szereplők is kitettek magukért. T. Halmy Margitról kell elsősorban megemlékeznünk. A mi nagy művésznőnk ő, kire joggal büszkék lehetünk. Felesleges dicséretek helyett az jellemzi legjobban, hogy a közönséget nemcsak teljes illúzióba ringatja a legapróbb részletig igaz játékával, hanem az igazság hátránya nélkül művészete mindig képes azt az eszmét diadalra juttatni, melyet személyesített alakja képvisel. Méltó partnerei voltak Komjáthy és Székely.

A közönség minden alkalmat megragadott tetszése nyilvánítására, mely nemcsak a szereplőknek, hanem annak az írónak is szólt, kit vágyva várunk vissza egy új, hatalmas alkotással. Katonák a nézőtéren nem voltak.

Nevető napsugarak

Januári tavasz, mosolygó öregség. Reánk ragyog biztatóan, ámító fénnyel, s azt hisszük, hogy igazi tavasz van.

A fűszál is azt hiszi, a feslő, óvatatlan gyönge farügy is.

Azt hiszi a szív is, hogy tavasz van. Egy mosolygó sugár éri csak, s már kikeletet érez. A fényt látja csak, s azt hiszi: ez az édes, csodás meleg, mely halottat támaszt, új életet hirdet.

Új élet… E sejtelemre felébred a szív. Az életvágy alvó szikrája lángot szít a megdermedt kebelben. És a szívet egy csodás fény hatja át, éppen úgy, mint a fagytól felengedett világot, melyet megtévesztett a januári tavasz, ez a mosolygó öregség…

Titokzatos, megfejthetlen világ a mi szívünk. Olyan érzékeny, olyan változó. Egy gyenge fuvalom nehéz lavinákkal zúzza össze minden atomját, s egy mosolygó napsugár új életre tudja kelteni.

Biztató remény, felújult szeretet, ragyogó szempár, kísértő dicsőség egy-egy napsugár, mely fényt lövell a szívre, mint a tavaszi napfény a téli világra.

Nézem a napsugártól beragyogott világot. Januári napfény… Lehet, már holnap dermedt, halott lesz ismét ez a föld. Fagyos kebelére talán fehér lepel fog borulni, mint a szívre szokott a feledés.

Csitítgatom ujjongó szívemet. Januári napfény… Egy ragyogó szempár… Ma talán felgyújtotta lángod, s holnap egy másikra ragyogtatja fényét. Miért ujjongsz, bolondos szívem? Hiszen olyan jó megdermedten pihenni. Miért hiszel korai tavasznak… vagy elkésett nyárnak? Leányszív, napsugár csak hitegetni tud…

S a föld megnyitja kebelét, hisz a napsugárnak.

S a szív kitárja kincseit, hisz a szerelmes szemsugárnak.

Holnap talán fagy borul a földre; holnap talán jég lesz a szív.

De most remél mindkettő.

Remél, bízik, szeret, tavaszról álmodik…

A szép szemek pedig gúnyosan villannak meg; a napsugarak pedig nevetik az ébredő világot, mely - úgy lehet - halálra ébred.

Kinn és a szívben januári tavasz, mosolygó öregség, s bolondítják a halottakat a nevető napsugarak…

Színészek természetrajza

A Debreczeni Hírlap munkatársai közül nekem jutott az a szerencse, hogy olykor-olykor tudományos kérdések fejtegetésével boldogítsam a nagyérdemű közönséget.

Szerénységem parancsolja megvallani, hogy én kézzel-lábbal tiltakoztam e megbízás ellen, de felvilágosítottak, hogy a tudományos kérdések fejtegetéséhez nem kell semmiféle tudomány, s elvégre is egy újságírónak mindenhez kell érteni.

A parancs előtt meghajoltam, s mivel már kisdiák koromban nagy hajlandóságot éreztem a természettudományok iránt - természetrajzi tanulmányok írására szántam el magam.

Legelső cikkem a színészek természetrajzáról szól. Hogy miért a színészekről? - arról nem nagyon tudnék számot adni. Valószínűleg én magam sem tudok egy rossz szokástól szabadulni, attól ti., hogy a színészekkel többet foglalkozunk a kelleténél. Na, mindegy! Írjunk a színészek természetrajzáról.

*

A színész (homo imitans) őslény. Egyik válfaja a “homo sapiens”-nek, melyet közönséges embernek nevezünk. - Benne legnagyobb mértékben feltalálhatók azok a sajátságok, melyek Darwint ismert tételének felállítására vezették.

A színész mindenekfelett utánoz. És ezt az utánzást nevetnivaló komolysággal csinálja, s meg van róla győződve, hogy ő annyi ember, ahányat imitál.

Többnyire a színpadon tartózkodik. Ezt a faalkotmányt elnevezte “világot jelentő deszkák”-nak, mely nagy mondásból csak a “deszkák” igazak.

Van más tanyája is, de ez utóbbin faji tulajdonságainak nagy részét elveszti. Ez a másik tartózkodási hely a “corchma”, sokan vendéglőnek is nevezik.

A társas ösztön nincs túlságosan kifejlődve a színészekben.

Ennek oka a borzasztó önérzetnek tulajdonítható. Ha ti. valahol színész van, az elvárja, hogy az egész társaság őneki tömjénezzen. (Ebből látható, hogy a színész a füstöt is szereti.)

Annál jobban szeret a saját fajtájával együtt lenni. Összeülnek négyen-öten, s mindegyik magát dicséri. Egymásról persze ők maguk se tartanak sokat.

Természetes tehát, hogy a színész beszél is. Hiszen ő is a “homo sapiens” egyik faja, mely a darwini “kiválasztás törvénye” útján jött létre.

Ha azonban a színész beszél, abban nincs köszönet. Jót ugyanis csak magáról beszél, vagy arról, akitől nem fél, hogy elhomályosítja.

Ha másról van szó, az egyszerűen “közönségbeli”, s ezt a szót olyan megvetéssel ejti ki, mintha a “közönségbeli”-nél nem volna az Úristennek aljasabb teremtménye.

Némelyek azt állítják, hogy a színészek nagyon sokat adnak a közönségre.

Ez azonban téves állítás. Olyan, mint egy nagy “demokrata” mondása, aki imádta a felséges népet általánosságban, de egyenkint “pfúj, paraszt!”.

A színészeknek vezetőjük is van. Nem visel kolompot, de mégis követni kell. A vezetőt állítólag még jobban gyűlöli a színész, mint a “közönségbelit”. A vezető (director actorum) rendesen “zsarnok”, “homályos eszű” és a “színészek zsírján élősködik”. A vezető azonban összetartja a nyájat, s a jelszava neki is ez: “hátrább nagyközönség!”.

Alsóbbrendű “homo imitans”-ok az úgynevezett “kóristák” (semper cantatores imitantium). Nagyjában a színészekhez hasonlítanak.

Legalsó faja a színészeknek a súgó. Neki van a leghálátlanabb szerepe. Ha ő megbicsakolja magát, vége van a dicsőségnek. Egyébként ő is lenézi a tisztelt publikumot, már amennyire a súgólyukból lenézni lehet.

Szólani kellene még a színésznőről (homo imitans feminini generis), de ez a téma szerfelett kényes.

A színésznő valóságos “mimóza”, végtelenül érzékeny. Annyi bizonyos, hogy a színész hibái szuperlativuszokban vannak meg a színésznőben.

Többet nem merek írni.

A színésznek legnagyobb ellensége a kritikus (homo morosus), ki gyakran támadja meg a színészt éles nyelvével. Különben könnyű szép szóval jámborrá tenni, s ilyenkor a ragadozóból kezes bárány lesz.

Ennyit jó tudni a színészről.

Legközelebb folytatom a természetrajzot, s egy másik “kiváválasztott” fajról, az újságíróról (scriptor cronicae aliarum rerumque) fogok egy rövid tanulmányt írni.

Az újságíróról azért írok mindjárt a színészek után, mert egyedül az újságíró az, kit a színész annyira-amennyire számba vesz.

Addig búcsút veszek a tudománytól, melynek akaratlanul munkása lettem. Így születnek manapság a tudósok!…