A mi bájos, fiatal drámai művésznőnk méltó szenzációt okozott tegnap délelőtt.
- Nézzétek, Fáy a bakon.
És tényleg úgy volt. A szép művésznő kocsikázott drámai gyorsasággal. Oly biztosan kormányozta a kormánygyeplőt, hogy méltán sóhajtott fel egy, a kocsi után bámuló gavallér:
- Milyen fiatal és máris hogy kormányoz.
Egy nagyon kedves művésznőnél tett látogatást az ifjúság 3 tagú küldöttsége, hogy felkérjék a szerdai felolvasó estélyen való szereplésre:
- Jól van, uraim, szívesen megteszem, csak arra kérem önöket, hogy Bécsből ne rendeljék számomra a csokrot.
Amiből két igazság világlódott [!] ki: először, hogy a csokornak meg kell lenni, másodszor, hogy a pestistől a mi aranyos művésznőnk is fél.
A kar egyik szépéről van szó; arról, akinek legfessebb nadrágai vannak. A szép leány egyik kikosarazott udvarlója azt a hírt terjesztette, hogy - hogy is írjuk csak? - hogy nagyon téliesen van bélelve a nadrágja. Egy gavallér besúgta ezt a szép leánynak, aki nevetve válaszolt:
- Eh! szamárság! Hisz ő nem tudja, milyen ez a nadrág, s éppen azért haragszik, mert nem tudja!
Egy maliciózus színházlátogató mondta a következő csípős megjegyzést:
- Komjáthy a saját nevéről nevezett pisztollyal lőtt a héten, mert Szegedet célozta, s Debrecent találta.
2016. július 23., szombat
2016. március 30., szerda
III. BÉLA TEMETÉSE
Egy nagy, dicső királynak 700 év múlva feltalált hamvait újra temetik. Nehéz érckoporsóban, kegyelet jeleivel ékesítve pihent napokig Budavárnak legrégibb templomában, s akik még tudnak lelkesedni a múlton, áldozhattak a koporsónál a honfikegyelet szent érzelmének.
A nemzetek életének nagy Kormányzója vajon mit akart, mikor a porladó, nagy király hamvait visszaadta nekünk?…
Nincs mozzanat az emberiség életében, melyben a bölcs előrelátás meg ne nyilatkozzék; minden alá van vetve az örök törvénynek, melynek létezését az ember gondolkozni tudása óta sejti, de melyet megfejteni évezredek alatt nem tudott, és nem is fog megtudni.
Míg a Mátyás templom kőkockázatán pihent a koporsó, a hamvakat egyszerre körüllengte a szellem, igazság, mert nincs a nagy természetnek élő vagy élettelen alkotása, amelyben lélek ne nyilatkozzék meg.
És beszél hozzánk a hamvak szelleme:
“Eljöttem hozzád, nemzetem, lezajlott, hosszú 700 év után.
Mikor elszálltam ezekből a porladó hamvakból, egy nagy, dicső népet, nemzetet hagytam itt. Hatalmas volt az ereje, nagyságos a dicsősége. Eljöttem, hogy meglássam, mi lett a nagyságból, mi lett a dicsőségből?…
Azóta tatár-mongol csordák tiportak rajtad, de látom, hogy felemelkedtél újra.
Küzdöttél a keresztért, véreztél önlétedért, meghaltál Mohácsnál, s látom, hogy volt feltámadás.
Karodon behegedt a seb, melyet belevágott harmadfél század bilincse. Nyelved csengő, tiszta, nem tudták elvenni azok, kik előbb koldussá, aztán rabbá akartak tenni.
Megvívtad azóta a világtörténet legragyogóbb, legigazságosabb harcát. Bebizonyítottad, hogy nálad a szabadság nem jelszó, hanem szív, mely nélkül - élni nem tudsz.
Megöltek, és te újra feltámadtál.
Ez a kor sötét, hideg, ködös, még szellem-szemek sem láthatnak tisztán.
Lehet, nem úgy van, mint én látom, hogy a szív már nem tud úgy hevülni, hogy az eszmények nem gyújtanak lángra. Oh! lehet, nem úgy van, hogy a haza csak terület; a hazaszeretet együgyűek erénye, hogy akik ajkaikon hordozzák, kiabálják a haza nevét, azok csak önző, dicsvágyó emberek, hogy a nép, mely a nemzet lelke, kezdi megtagadni, hogy magyar.
Nem. Bizonyára tévedek. Hisz’ hamvaim körül király és nemzet együtt állanak.
E népet nem tudták megölni, élni fog, s magyar lesz örökre.
De azért halljátok óvó szavamat.
Ha hiszitek, hogy hamvaim felett virrasztani fog a kegyelet, hogy idegen nép nem fogja azt szétszórni soha; ha hiszitek, hogy koporsóm körül csak magyar szó, magyar dal fog csengeni, ha akarjátok, hogy ez a föld mindig magyar legyen, s ez akaratot szívvel és vérrel szolgáljátok - akkor… csak akkor temessetek itt el!”
2015. november 23., hétfő
ötletek
A pesszimista az életet drámának tartja. Csakhogy a színpadi drámának a végén van a tragikum: a halál; az élet drámájának tragikuma pedig az elején van: a születés.
Sok poéta olyan, mint az egyszeri bolond, ki a világot tartotta bolondnak. Ők sem a verseiket tartják rosszaknak, hanem a publikumot rossz ízlésűnek.
“Szeretni csak egyet lehet!” - kiáltja lelkesülten a szerelmes ifjú. “De jó, hogy feleségül is csak egyet lehet venni” - sóhajtja a férj.
A kifejezések disztinkciója nagy művészet. - Milyen helytelen nagyon sokszor az ilyen szerelmi vallomás: “Nagysád! Imádom, legyen az enyém!” - holott helyesen így kellene mondani: “…az enyém is.”
Sok poéta olyan, mint az egyszeri bolond, ki a világot tartotta bolondnak. Ők sem a verseiket tartják rosszaknak, hanem a publikumot rossz ízlésűnek.
“Szeretni csak egyet lehet!” - kiáltja lelkesülten a szerelmes ifjú. “De jó, hogy feleségül is csak egyet lehet venni” - sóhajtja a férj.
A kifejezések disztinkciója nagy művészet. - Milyen helytelen nagyon sokszor az ilyen szerelmi vallomás: “Nagysád! Imádom, legyen az enyém!” - holott helyesen így kellene mondani: “…az enyém is.”
2015. július 28., kedd
színpadi diszkréció
Egy nagyon szellemes, néha-néha pikantériákban utazó francia író szellemesen és ügyesen jelöli meg egy szóval azt, ami a nőt kívánatosabbá, misztikusabbá teszi: - a fátyolt. A fátyol ez az irigy, látni alig engedő, vékonyka lepel, mely alkalmat, szabadságot ad a sejtéshez, szárnyat a fantázia repüléséhez - ez a fátyol nagy szerepet játszik abban a hatásban, melyet a női bájok a férfira gyakorolnak.
A modern szimbolizmus idejében mondjuk ki, hogy ez a fátyol nem más, mint az a köteles diszkréció, melyet jó ízlésű nő bárhol köteles megőrizni, amely diszkréció nélkül elvégre is - hogy nyíltan beszéljünk - a legkarcsúbb bokácskák is elvesztik érdekességüket.
A nő a színpadon is tartozik nő lenni. S a nő, csakis akkor művésznő, ha a színpadon elfelejteti saját egyéniségét, s életet lehel szerepébe.
De ha a “kaméliás hölgy” szerepében saját előnyeinek mutogatásával el akarja szegény Margit gyötrődő lényét feledtetni, mindennek nevezhető, csak művésznőnek nem, s intenciója minden, csak nem művészi.
Ismerjük a színpad alakjainak természetes viszonyát a hallgatósághoz. - Tudjuk, bár restelljük hangoztatni, hogy a mi társadalmunk ítélete, véleménye még mindig rabja a régi, korlátolt felfogásnak, ha színészetről, színésznőkről esik szó.
Nincs tehát elhibázottabb lépés, mint annak a bizonyos fátyolnak meg-meglengetésével tápot adni a régi, legtöbb esetben alaptalan elfogultságnak.
Elvégre egy művésznő népszerűségének csak egy eszköze lehet: az igazi művészet. És hogy a sok igazsághoz végül még egyet csatoljak: Semmitől se óvakodjék egy művész vagy művésznő jobban, mint hogy közönség legyen.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)