Katonák

(Eredeti színmű három felvonásban. Írta Thury Zoltán.
A debreceni színház premierje 1899. január 6-án.)

Thury Zoltán színműve határozottan érdekes és értékes darab. Amit ő mond, az mind gondolkozni kényszerít. De minden impressziónk között ott kísért, hiteget bennünket az a remény, hogy Thuryból olyan író lesz, ki hivatva van szociális bajaink feltárására és megvilágítására, s ki irányt adhat elsekélyesedett színműirodalmunknak. Erős, meditáló fő, érző szív, éles szem és valami pesszimizmussal árnyalt világnézet jellemzi Thuryt, a színműírót.

Új ember a színpadon. Agyában az eszmék, a problémák egész raja zsibonghatott, mielőtt megírta legelső darabját.

És ez a legfőbb hibája. Nagyon sok a mondanivalója. Előtérben látjuk a modern írót a maga boncoló késével, s elfedi előttünk a színmű alakjait. Ez az oka, hogy azok az alakok, kikre az író legmerészebb eszméit ruházta, bizonytalanok s inkább az eszmék szimbólumjai, és szinte kirínak a mellékalakok biztosan rajzolt csoportjából.

Ezek a hibák erények is egyszersmind. Nagy szükségünk van egy olyan íróra, kinek nem az a legelső célja, hogy darabja egy egész estét kitöltsön.

Nagy szükségünk van egy jó orvosra, ki megmutassa [a] társadalom testén azokat a sebeket, melyeket a századvég legdivatosabb leple sem képes már elfedni.

Első darabjával még nem érte el célját. De első darabja már sejteti - hogy öntudatos irányban halad e cél felé.

A Katonák még mint színmű nem állja ki a kritikát, de a benne erősen megnyilatkozó élet és igazság már kényszerít arra, hogy kérdezzük meg a szívünket.

Cselekvénye még alig van a darabnak, de már három hatalmas problémát vet fel.

A katonaság problémája az első. Kényes, sajnos, még mindig nagyon kényes kérdés, pedig a döntés ideje veszedelmes közelben van. A katonaság évszázadok bűnéből még mindig olyan kaszt, melynek beléletétől “kuss civil!”. És semmi sem jellemzőbb az előítéletek nagyságára, hogy a katonaság kérdésének felvetését bűnül rótták fel a szerzőnek.

Hát az igazságot nem szabad kimondani? Szabad!

Hazudott vagy túlzott a szerző? Nem! Sőt ha ő már ezt tartotta darabja főproblémájának, kimondjuk nyíltan: többet vártunk tőle!…

A második probléma: a pénz átka az emberiségnek, s mégis feltétlen ura. Nem kérdik, van-e? Kell, hogy legyen, mert így van berendezve a társadalom. Ha pedig nincs, s szintén társadalmi nézet szerint lebegsz a vizen, vigyázol a látszatra s a köteles előkelőségre - eltemetted magadat, szívedet, családi boldogságodat s nyomorult életedet is.

Csak a harmadik problémát adja a cselekmény. Régi, örökösen égető probléma, melyet legmerészebben Ibsen vetett fel. S e Katonák cselekvénye Nóra-rediviva; a becsületében férjétől megsértett asszony egészen Nóra: a saját eszével gondolkozó, erős szívű asszony.

Íme, hány kérdésbe kapott bele a szerző! Az eredmény pedig az, hogy mindenik gondol­kozásba ejt.

A cselekvény természetesen alig semmi. Széthull ennyi probléma között.

Egy katonatisztnek nyomorult élete, kit összetör a pálya, melyre hivatást nem érez, s melyet reformálni akar. A szegénység eltompítja agyát, megöli szívét, szétdúlja családi boldogságát, s öngyilkosságba kergeti önmagát.

A gyenge mese erősen színezve, tendenciózusan fejlesztve, hatásosan pointírozva vonul el előttünk, bizonyítva, hogy a szerző még nem ismeri a színpadot.

De előkelő tónusán, mélységességén, egypár jól rajzolt alakon, néhány zseniális ötlet­szerűségen már látjuk a nagyra fejlődő tehetség megnyilatkozását.

A szereplők megértették a szerző hatalmas, ideális célzatait.

A Katonák tegnapi előadása magas nívón állott. Komjáthy a szerencsétlen főhadnagy alakí­tásába egész tehetségét belevitte. S minket is - kik kételkedtünk abban, hogy egy analizáló, modern író alakját teljesen képes felfogni - meggyőzött tehetsége izmos voltáról. Udvardyja igaz, öntudatos művészi alakítás volt.

T. Halmy Margit, a feleség - lehetetlensége dacára is - zseniális szerepében annak bizonyult, ki megérdemli, hogy úgy emlegessék, mint “a mi nagy művésznőnk”-et. Egészen Anna volt, a Nóra méltó párja. Székellyel való jelenetében egyszerűen: felülmúlhatatlan volt.

Székely Sándor a szerelmében nemes férfit oly megkapó alakításban mutatta be, hogy nyílt színen is kétszer tapsolták ki. A többi szereplők: Fenyéri, Bartha és Szabó Irma mind igen jók voltak.

A közönség szívesen fogadta a darabot, s volt taps, kihívás bőven.

Az ipartestület jegyzőválasztó gyűlése

Az újonnan alakult debreceni ipartestület tegnap este 5 órakor tartotta jegyzőválasztó közgyűlését.

A testület tagjai nagy számmal jelentek meg, jelezve, hogy érdeklődnek a testület beléletére nagy fontossággal bíró jegyzőválasztás iránt.

Hittük és reméltük, hogy a fiatal egyesület vezetői azzal a tudattal mennek a választásnak, hogy oly emberre ruházzák a jegyzői tisztet, akinek egész múltja teljes garanciát fog adni a fiatal egyesület egészséges fejlődésére nézve.

Arról is meg voltunk győződve, hogy személyes indokok nem fogják a választást uralni, s kicsinyes ellenszenvvel nem fogják az egyesület vitális érdekeit előre eltemetni. De a választás folyamán meggyőződtünk arról, hogy ezeket az indokokat a választók legnagyobb része félretette, s befolyásolni engedte magát oly egyénektől, kik a fentebbiektől teljesen eltérve, a legkicsinyesebb személyes motívumoktól vezéreltettek.

És ami a legnevetségesebb az egész dologban, oly egyének voltak ezek, kiknek a választásban semmi szavuk sem volt.

Vagy hogy nyíltan beszéljünk, megkérdezzük Vetéssy Béla rendőrfogalmazó úrtól, hogy meg­engedhetőnek tartja-e azt, hogy ő mint rendőrségi tisztviselő aktív szerepet játszik egy választáson, melynek jelentőségét méltányolni nem tudja, s melynek végzetes lefolyását azok fogják érezni, akiket ő félrevezetett. Nem vezet bennünket sem rokon-, sem ellenszenv, mert hiszen Botz Eleket nem ismerjük, hírét sohasem hallottuk (de talán senki sem Debrecenben), de annyit a közjó, s különösen ennek a fiatal testületnek érdekében ki kell jelentenünk, hogy az az eljárás, mely egy ismeretlen, iparügyekben laikus embert csupán manőverből a jegyzői székbe ültetett - csak az iparosok érdekeire lesz végzetes. Annyival inkább, mert ez a tett előre illuzóriussá tette az egyesület békés, egyetértő működését.

És legyenek arról meggyőződve, úgy a főkortes úr, mint társai, hogy Fittler Jenő meg fogja találni azt a tért, amelyen a közügyet legjobb tehetsége szerint szolgálhatja, s a tegnapi eset nem Fittler Jenőre nézve fog hátrányos lenni, hanem azokra, kik képesek voltak személyes ellenszenvből közérdeket sértő kárt okozni.

Üdvözölje bár ünnepélyes sürgönnyel a maga Botz urát Tóth Kálmán úr, ez a választás az elfogulatlanok előtt helyes nem lehet.

A választás lefolyásáról különben röviden számolunk be:

Jelöltettek a következők s a következő sorrendben.

1. Fittler Jenő
2. Kepes Géza
3. Dr. Botz Elek

Beadatott 33 szavazat, melyből Fittler 12-őt, Kepes 3-mat, Dr. Botz 18-at kapott. S így Dr. Botz Elek gyulafehérvári ügyvédjelölt az ipartestület jegyzőjévé választatott.

A választás után úgy a választás folyamán történt korteskedés, mint a megválasztottnak jogtalan jelölése miatt óvás emeltetett.

Reméljük, hogy ez az óvás az illetékes helyen helyet fog találni.

Paraszttragédia

Divatos drámaíró urak, tudják-e Önök, hogy a felső tízezren kívül még nagyon sokan élnek, szenvednek körülöttünk?

Elhiszik-e, hogy az élet nem olyan finnyás, mint az Önök tolla, és sokkal több invenciója van, mint az Önök képzelődő agyának?

Önök exkluzív hajlamaikkal még a tragikumot is oda vitték, hol “kék vér”-nek hívják a korcsvért, s hol a legnagyobb tragikum a gerincsorvadás vagy a paralízis progressziva, mert nálunk - hogy paradoxonnal éljek - még a tragikum sem egészséges.

Óh, uraim, Önök sokat képzelnek magukról és másokról is, de nagyon keveset tudnak.

Önöknél működik a szellemi arisztokrácia tudatának valami obskurus, beteges faja, mely elbizakodottá, korlátolt gondolkozásúvá teszi az embert; befogja a szemét, hogy ne lássa, amit igazi embernek látni, igazi poétának megírni érdemes…

Érzem csekély voltomat az önök híressé vált, öntelt egyéniségükkel szemben, s kérve kérem, bocsássák meg önfeledt kifakadásomat.

Íme, kárpótlásul egy-két vonással, dekadens modorban, egy életképet rajzolok, amelyet azonban - félek - nemigen fognak elolvasni.

…Nem a felső tízezerről szól ugyanis…

*

A vén Kovács Péter kiadta a lelkét.

Fekete lehetett.                              

Húsz évvel ezelőtt megölte az anyját a felesége kedvéért.

Elzárták 10 évre.

Mikor visszakerült Érbagosra, behúzódott a faluvégi tornácos házba, sohse’ látták többet.

De a család többi tagjait sem.

A házat kerülte még a kóbor kutya is. A Kovács gyermekekkel szóba nem állott még a tiszteletes úr sem, pedig az igen kegyes, jóravaló bibliás ember volt.

Halála hírét egy vén cigányasszony vitte meg. A temetésen a pap volt ott csak “muszájból”.

Az is elsietett, mihelyt lerótta a dolgát.

Nem vigasztalta a hátrahagyott családtagokat; úgy tett, mint három éve, mikor az asszonyt temette. Miatyánkot mondott, a többi nem az ő dolga.

Kovács Péternek három gyermeke maradt. Nagyra felnőttek mind a hárman.

Erzsi 21 éves volt már, a fiúk pedig férfikorban voltak.

Gyermekkorukban csak megvettetés, utálat volt a részük, nem is volt a szívük csak egymás számára nyitva.

Ide voltak kötve, ehhez az átkozott helyhez. Itt pedig kinek kellett volna a Kovács Péter lánya, vagy melyik lány tűrte volna el a Kovács fiúk csókját, ölelését.

Rájuk ült a végzet, nem tehettek ellene semmit.

Borzasztó este volt a temetés utáni este.

Meghalt az az ember, ki nekik apjuk, mindenük volt; aki miatt őket elátkozta a világ.

Künn esős, ködös novemberi éjjel borult a falura. Mindenütt köd, fojtó, nehéz köd.

Mintha őket akarná a világtól elzárni. Mintha a temetőt legjobban elfedné. A temetőt, hol apjuk nyugszik - ha meg tud nyugodni -, a temetőt, mely itt van a faluvégen, az ő házuk mellett!

Ott ül a három testvér a füstölő kemence mellett.

A harmadik, az idősebb fiú most jött be az ólból.

Addig csak ketten ültek a padkán: a leány és a fiatalabb fiú.

Tudtak-e beszélni valamiről? Volt-e mondanivalójuk?

A leány sírni kezdett, aztán megtörölte a szemét, később csak sóhajban szakadt fel kebléből a fájdalom.

- Mi lesz?

A legidősebbnek jutott legelébb eszébe a kérdés.

Elmenni nem lehet. Hova menjenek? Minden ősapjuk itt élt. Ezt a földet nem lehet odahagyni. Élnek tovább, elzárkózva, mert másképp nem lehet. Nem engedi a világ. A világ, mely Érbagoson is olyan önző, gonosz, mint a modern Babilonban; a világ, mely minden emberi botlásnak, tévelygésnek legelső oka, valódi szerzője.

És éltek tovább, hogyha ez élet volt. Mondjuk hát másképpen: húzták az élet terhét.

Ki képes egy olyan szívet elgondolni, melynek érzései közt az foglal első helyet, hogy engem a világ utál; nincs senkim ezen a két lelken kívül, kik velem együtt el vannak átkozva.

A vén cigányasszony kereste fel néha-néha őket.

Talán így lett minden megtudva.

A büszke bagosiak nemsokára beszéltek már Kovácsékról.

Kovács Erzsi áldott állapotba jutott. Csendőrök, orvos, bíró jött a faluba, s betetéződött egy nyomorult család végzete, átka…

*

Nem história ez, elöl címzett uraim! Igaz - bár durva - rajza annak az életnek, melyben nemcsak tízezer ember vesz lélekzetet.

Önök - ha elolvasták -, kinevetnek engem, s talán őrjöngőnek tartanak, de ismerek én egy lángelmét, mely ilyen tragikumot lát meg az életben, ilyen tragikumot önt alakjaiba.

És ez a tragikum legjobban megközelíti az igazságot.

Mi ez az igazság?

Az, hogy az ember vétkezik az emberekért, és bűnhődik az emberek által. A vétek bűnhődést érdemel, de erre a büntetésre az emberek nincsenek felhatalmazva. És hogy mégis büntetnek - ebben van az élet tragikuma!

Hauptmann Gerhart az, ki először felfedezte ezt az igazi tragikumot.

Őneki agyvelője, szíve és szeme van. Felülemelkedik az emberek felett. A plebsen és a felső tízezren is. Ezért ő olyan nagy, s ezért Önök - divatos színműíró urak - olyan kicsinyek.

Különben jó lélekből ajánlom önöknek az én igénytelen, néhány soros, de az életből másolt rajzomat.

Toldi Miklós

Ha a negyedik gimnazisták magyar nyelv tanára azt akarja, hogy Arany Toldija mélyebben vésődjék a kisdiákok memóriájába - küldje el őket Szigeti József dalokkal és tablókkal tarkázott “történeti színművének” megtekintésére.

Amit eddig Arany művére nem mertem kimondani, kimondom most e darab megtekintése után, hogy a Toldi-monda kész naiv eposz-tárgy, melynek naivsága a színpadon valósággal meghatott.

E darabnak főbb szerepei még nem is oly régen a legmagasabb színészambíciók tárgyai voltak, s nem csalódom, hogyha a tegnapi szereplők igyekezetének, jobb sorsra érdemes buzgalmának megfejtését ebben a hagyományos véleményben keresem.

Természetes, hogy egy ilyen darab szerepeinek megvannak a magok sablonos alakításmódjai, melyek ellen a legmodernebb színész sem cselekedhetik.

Ettől a sablontól való szabadulni törekvést leginkább Komjáthy (Toldi M.) és Ódry (I. Lajos) játékában láttam. Nem számítva Sziklayt, kinek alakítása (a vén sírásó) vetekedett az egész darab értékével. Bartha elég tűrhető Toldi György volt. Rubos jól játszott, szépen énekelt. Szentes igen jó bohóc volt. Ismétlem, hogy az igyekezet egyik szereplőnél sem hiányzott; az eredmény a diákság lelkes tapsából s ovációjából állott.