száz éve

A magyar szellemi élet számos kitűnősége, a magyar nyelv és szellem apostolai eljöttek hozzánk velünk ünnepelni. A Kossuth utca díszes, szép színháza telve ünneplő közönséggel, a “világot jelentő deszkák” rég nem látott arcokat látnak viszont, melyek derültek s mégis ünnepélyesek. Ismert írók, a magyar társadalom több neves alakja, ünnepelt művészek és művésznők jöttek el hozzánk: ünnepelni a százéves debreceni színészetet. Szívünket büszkeség tölti el. Ez az ünnep a magyar kultúra egyik jelentős diadala, mely megvilágítja a magyar géniusz működő erejét, s reményt ad a legszebb álmok valósulására. A száz év előtt lenézett, hajléktalan, bolyongó Thália most díszes palotában lakik, melyet megtölt az ünneplők serege, azok a tárgyak pedig, melyek szegénységét akarták feledtetni, amelyek egy-egy percet, egy-egy hangulatot hoznak vissza a százéves debreceni színészet küzdelmes, de dicsőséges múltjából, most összegyűjtve, ereklyék gyanánt, mind együtt vannak. És míg felemelő érzésekkel ünnepeljük a magyar nyelv és szellem dicsőséges diadalát, lelkünk visszaszáll a múltba, kíséri azokat a küzdelmeket, amelyek olyan jogossá teszik a mi ünnepünket. Most száz éve, mikor a nemzeti szellem hatalmas felbuzdulását szította fel a lenyűgöző idegen nyomás, annak a kornak egyik nagy alakja lépett fel mint a magyar színészet egyik alapítója. Wesselényi Miklós neve szorosan össze van fűzve a magyar színészet alapításával, s ugyancsak ő az, ki a debreceni színészet történetében, mint áldozatkész lelkes úttörő, örök nevet és érdemet szerzett magának. A budai Kelemen-féle, első magyar színtársulat sorsát jól ismerjük. Örökös harc volt az a fejlett német művészettel, mellyel szemben boldogulni nem tudott. Kelemen László, a társulat igazgatója, a budai és pesti közönség közönyétől indíttatva, a vidéki nagyobb városokban akart szerencsét próbálni társulatával. Ebben az ügyben fordult 1795. dec. 31-én Debrecen város tanácsához; de bár a tanács sem ekkor, sem később, 1796. aug. 22-én nem zárkózott el a társulat pártfogásától, Kelemen törekvése nem teljesedett. Társulata szétzüllött, a készletek “a pesti József napi kótyavetyén” eladattak. A debreceni színészet kezdete nem is a Kelemen, hanem a Wesselényi Miklós nevéhez fűződik. Az ő lelkes agitációja teremtette meg az erdélyi színészetet, melynek tagjai közé a Kelemen társulatának is több tagja belépett, s amely a legelső nagy művészeket nevelte, elsősorban pedig Jancsó Pált, az első magyar komikust. De Erdély egymagában nem volt képes az állandó színtársaság terheit folytonosan viselni, így támadt Wesselényinek az a gondolata, hogy színtársulatát az alföldi magyarság nagyobb városaiba, elsősorban pedig Debrecenbe küldje. 1798. jún. 19-én, Zsibón kelt levelében fordul először ez ügyben Szombathy István debreceni főbíróhoz, melyben Játszó Társasága számára alkalmas épületet kér, “hol a legközelebb esendő Lőrincz szabadsága alkalmatosságával… a legjobb vírtusra indító játékok adathassanak.” Hosszas tárgyalás után a tanács megkötötte Wesselényivel a szerződést, mely 1798. november hó 1-ső napjától az 1800-ik év október 31-ig volt érvényes. A társulat azonban már 1798. augusztus hó 11-én elkezdette a játszást, s ezt a napot tekinthetjük a debreceni színészet kezdő napjának. A “Fejér Ló” udvarán épült fel az első nyári színház, télen pedig a mostani Polgári Kaszinó helyén, a Kossuth utca sarkán levő épület egy részében tartotta előadásait a Játszó Társaság, melynek tagjait actor (színész) és actrix (színésznő) néven nevezték. Még ez időből keveset, de annál többet tudunk a debreceni színészetről 1799-től kezdve, mely évben a társulat 105 előadást tartott. A társulat 13-14 tagból állott, kik közül legkiválóbbak Kócsi Patkó János, Gidófalvy Jancsó Pál, a kitűnő komikus és Sehi Kemény Ferenc voltak. A debreceni színészet történetében nagyon jelentős az az adomány, melyben azt gr. Waldstein Erzsébet özv. gr. Károlyi Józsefné részesítette. A lelkes grófnő a Játszó Társaságnak ajándékozta a Károlyi grófok megyeri színházának gazdag felszerelését, olyan feltétel alatt, hogy az mindig Debrecenben maradjon. Ez az adomány és Wesselényinek újabb áldozatkészsége még erősebb fejlődést biztosított a társulatnak, melynek actorai és actrixai 40-50 forint havi fizetést kaptak. 1809-ben meghalván Wesselényi, a városi tanács vette magára a társulat anyagi és szellemi gondjait, amiben segítségére volt a polgárság áldozatkészsége is, mely a színpadot nemcsak hazafias missziójú “institutumnak”, hanem a jó erkölcsök tanító iskolájának is tekintette. 1810-1835-ig új korszak állott be az immár önálló debreceni színészetben. A tanács, bár megtartotta a színház feletti felügyeletet, a színház igazgatásával és gondozásával elébb Gulácsy Antal táblabírót, majd Sándorfi nagyváradi főorvost bízta meg, kinek bérlete alatt kezdődik meg a debreceni színészetnek a n.-váradival való szorosabb kapcsolata. Gulácsy érája alatt színigazgató Ernyi Mihály volt, a tagok közül kiválóbbak Éder, Sáska, Kántor és Kántorné voltak. 1814-ben kezdődött a Sándorfi bérlete, melyben az igazgatók gyorsan váltogatják egymást. A színészek között ott találjuk a későbbi nagy komikust: Megyerit is. Sándorfi halála után a társaság három-négy csoportra oszlott. Egy része Lang igazgatása alatt Debrecenben maradt; a társulat szétzüllésének tulajdoníthatjuk, hogy már 1819-ben itt, Debrecenben, a legmagyarabb városban, egy német színtársulat 23 darabot játszott. 1830-ban mintha megerősödött volna a társulattal együtt a közönség rokonszenve is, mert a debreceni színpadon játszott egy Déryné, azután Páli, Szentpéteri, Szerdahelyi, Egressy, mindannyian büszkeségei a magyar színészetnek. 1835-től a város már erősen foglalkozik az állandó színház eszméjével, melyre már kezdenek adományok befolyni. Addig is, míg a nagyszabású terv létre jöhetne, a debreceni színészet új hajlékot kap Nánássy Gábornak a Harmincados-közben levő “színháznak alkalmazott magtárában”. Az új színházban, mely 25 évig volt a debreceni színészet hajléka, a legjobb művészek játszottak. Benne folyt le Arany János irodalomtörténeti jelentőségű szereplése is. A szabadságharc, melyben a debreceni színészek mint honvédek résztvettek s az azt követő elnyomás korszaka meg-megakadályozták a debreceni színészet békés fejlődését, de előkészítették az állandó színház felépítését is, mely 1861-ben elhatároztatott. Az állandó színházban jeles intendánsok, kitűnő művészek s különösen a színügyegylet buzgólkodása mellett, szépen virágzott a debreceni színészet, melynek ez újabb korszakát mindnyájan ismerjük. Színészetünknek ezt az évszázados fejlődését, melynek egyelőre vázlatos, de tiszta és hű történetét adja elő Géresi Kálmán az ünnepélyre kiadott vázlatos történetében, s melyet követni fog a Csokonai Kör megbízásából színészetünknek rendszeres története is - tekinthetjük erős, biztos alapnak színészetünk jövője előtt. Fejlődni, hódítani fog ezután is. Hatalmas ereje lesz a nemzeti nyelvnek és szellemnek, oltára a szépnek, nemesnek. De míg örömmel ünnepelünk, gondoljunk kegyelettel, igaz hálával az úttörő apostolok hatalmas munkájára, mely ünnepünket lehetővé tette.

dér

Borzongóan gomolygó köd keblén megszületett az első dér, gyászos hírnöke e földünket fenyegető páncélos zsarnoknak, a télnek. Fagyasztó, hidegen süvöltő szél száguld végig letarolt mezőkön, kietlen pusztaságon és rémes hangon jelenti be a hatalmas vendéget, aki jő, hogy megfossza ékétől a kincsgazdag földet, pusztává tegye a rónát, díszétől megfosztotta a gyümölcshozó fákat, s páncélba öltöztette a csörgő patak vígan csobogó kebelét. És mikor a kékesszürke égbolt áttetsző színére odarajzolja aranyszínét a felkelő nap alig érezhető hőt hintő sugára, zuzmarától fehér színű fátyollal bevont fák ágai reszketnek, csillognak, mintha még egyszer a tavasz virághintő kellemeit akarnák bemutatni. Dér csillog mindenütt, öldöklő, életet semmisítő dér. A zörgő ágak rezegnek, a még ágaikon függő levelek szomorú sóhajtással leperegnek a fagyos földre. Pusztul, megsemmisül minden, mi a tavasz keblén született. Sehol semmi többé, csak pusztulás, csak enyészet. A dér kiszínezi még egyszer a fákat, a zörgő lombokat, a bevonulását tartó enyészet tiszteletére. Mi meg futunk, fáradunk, küzdünk tovább a vakító, szürke ködben, nyugodtan lépdelünk végig a dértől csillámló lehullott faleveleken, s boldognak érezzük magunkat, hogy még… köhöghetünk.

Az én lakótársaim

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már nekem is van lakótársam. Eddig én voltam másnak a lakótársa. Sorra tüntettem ki a barátaimat egy-egy napi együttlakással. Ez az unalmas állapot egyszer lett megszakítva. Akkor ti., mikor lakásomat az indóház II. oszt. várótermébe tettem át. Itt nagyon jól éreztem magam, de a negyedik napon figyelmeztettek, hogy jó lesz a jegyemet megváltani. Dühös lettem, és elköltözködtem. Az összes, amit el kellett szállítanom, a dühöm volt. Evvel beköltözködtem egy hónapos szobába, melyben két ágy volt. Az egyik a lakótársamé. Így jutottam én lakótárshoz. A lakótársamat még nem ismerem. Csak egy rövid hónapja lakunk együtt. Azt mondják, hogy nemrég szabadult ki az alkoholbetegek szanatóriumából, ahol érmet is szerzett. Ez az összes szerzeménye. Az első éjszaka két kórista hozta haza az én lakótársamat. Kabát nem volt rajta, s mindenképpen fütyölni próbált. A lámpát kétszer is eloltotta. Mikor engem észrevett az egyik ágyban, rémítő buta pofát vágott. Nézett… nézett, s egyszer csak odatántorgott hozzám, megkapta a kezemet, s elkezdte szörnyen csókolni. Olyan üdvözlet-félét ordított. Azt hitte a szerencsétlen, hogy én vagyok a gyámja, s most érkeztem meg. Örömében kikutatta a ruhámat, összes vagyonomat, 69 krajcárt meg egy régi 4 krajcárost, magához vette, s elég biztos léptekkel távozott. Reggel 2 hordár és 5 pikkoló szállította haza. A második éjszaka saroglyán hozták haza az én kedves kollégámat. A szoba tele lett borgőzzel; azt hittem, hogy ő robbant fel, de ő elég szilárdan feküdt az asztal alatt, ahova a saroglyából kigurították. Egy fél óra múlva az asztal elkezdett táncolni, majd felemelkedni, végre egy izmosabb fajtájú fejfedőt képezett lakótársam mámoros fején. A kolléga szavalni kezdett; egyszer, amint megrázza a fejét, az asztal a fejemre esett. A fejem vérzett, ő figyelni kezdett. Hozzám jött, azt hitte, meghaltam. Elkezdett vigasztalni, hogy lesz feltámadás. A végén ráesett az én ágyamra, s úgy aludt - engem majd megfullasztva - egész reggelig. Egy másik éjjel a saját lábán jött haza. Ez nála a legveszedelmesebb állapot, mert ilyenkor az a rögeszméje, hogy ő vívómester. Kiráncigált az ágyamból. Egy botot adott a kezembe, az övében egy lopott dákó volt. Avval úgy elvert, hogy teljesen párbajképtelen lettem. Akkor legyávázott, és a gyomromra térdelt… És ez így tart minden éjjel. Legalább a nevét tudnám! A múlt éjszaka be akarta magát mutatni. Egy égő fáklyával lépett be a szobába, és a “circumdederunt”-ot énekelte. - Énekelte? Nem. Csak hörögte. A fáklyát beledugta a vizeskancsóba, mire az rögtön elaludt. Akkor reám támadt, hogy hol az ő fáklyája? Én barátságosan hasba rúgtam, ekkor meg sértve érezte magát. Elkezdte az orrom fricskázni. Ordítva kérdeztem, hogy hogy hívják. Mintha megértette volna, a zsebében kezdett kutatni, előhúzott egy kis papirost. Megnézem, számla volt a rengeteg italnemű folyadékról. - Hogy hívják? - ordítom még egyszer. Erre az arca kiderül, beszélni akar. Bo-bo-bo-bo-bo-bbbor. - Bor - vágta ki diadallal. Azt hitte: azt kérdem, hogy mi kell neki… A késő nappali órákban értesültem, hogy lakótársam visszavitték Pestre, az alkoholisták szanatóriumába.

éjjel az erdőn

Rákosi Jenőnek ez a mulatságos, népies színműnek keresztelt darabja került tegnap este előadásra. De mintha már a mi közönségünk is idegenkedne a népszínművektől, mintha a legsilányabb operett is jobban vonzana?!… Legalább ezt a feltevést támogatja az a körülmény, hogy a tegnapi sikerült előadást csekély közönség nézte végig. Pedig ennek a darabnak operettszerű alakjai és ötletei - még az utolsó esetben is - nagyobb vonzó erővel bírhattak volna. A darab szereplői - különben - ambícióval, ügyesen játszottak. Szathmáry mint Paczor, valósággal kabinetalakítást nyújtott, nyílt színen is aratott tapsokat. Kállay Lujza (Máli), Serfőzy (Boriska) ügyesen játszottak; szépen előadott énekszámaikat többször megújrázták. Sziklay originális pesti uracs volt; ügyes, aktuális kupléi igen tetszettek. A többi szereplők: Csügényi V., Fenyéri, Rubos, Tanay és Bartha sikerrel állották meg helyöket. Kállay Lujza különben a beteg Kaposi helyett játszott, s annál dicséretesebb, hogy játékán nem látszott a “beugrás”. A magyarnótákhoz azonban a zenekar kísérete jobb is lehetne…