éjjel az erdőn

Rákosi Jenőnek ez a mulatságos, népies színműnek keresztelt darabja került tegnap este előadásra. De mintha már a mi közönségünk is idegenkedne a népszínművektől, mintha a legsilányabb operett is jobban vonzana?!… Legalább ezt a feltevést támogatja az a körülmény, hogy a tegnapi sikerült előadást csekély közönség nézte végig. Pedig ennek a darabnak operettszerű alakjai és ötletei - még az utolsó esetben is - nagyobb vonzó erővel bírhattak volna. A darab szereplői - különben - ambícióval, ügyesen játszottak. Szathmáry mint Paczor, valósággal kabinetalakítást nyújtott, nyílt színen is aratott tapsokat. Kállay Lujza (Máli), Serfőzy (Boriska) ügyesen játszottak; szépen előadott énekszámaikat többször megújrázták. Sziklay originális pesti uracs volt; ügyes, aktuális kupléi igen tetszettek. A többi szereplők: Csügényi V., Fenyéri, Rubos, Tanay és Bartha sikerrel állották meg helyöket. Kállay Lujza különben a beteg Kaposi helyett játszott, s annál dicséretesebb, hogy játékán nem látszott a “beugrás”. A magyarnótákhoz azonban a zenekar kísérete jobb is lehetne…

Gitta kisasszony

(Verses vígjáték 3 felvonásban. Írta Farkas Imre. Megjelent Singer és Wolfner bizományában. Budapest.)

Egy szegény, fakó, dalos lelkű poéta meghódított egy fényes, ragyogó jukker leányt. S a nyalka szép leányt, kinek daliás huszártisztekből áll az udvara, nem gyönyörködteti többé a fényes környezet, csak az ő poétájának szerelmes szava, ábrándos szerelme. Milyen szép, milyen poétikus história. Csak poéta gondolhatta ki. Bearanyozva a legragyogóbb romantikával, megénekelve édes poézissal… A tábornok úrnak két szép unokahúga van. A bájos Gitta, ki valóságos jukker leány, kinek legfőbb kedvtelése a lovaglás - és Lilla, ki még most került ki a zárda szigorú falai közül. Mindkét leány szívében felébred a vágy egy új, egy más élet iránt, melynek főalakja szívükbe van rajzolva: az ideál. Gittát körülrajongják roppant önbizalommal a nyalka huszártisztek, s mindenik saját magát tartja a leányálmok fényes alakjának. Lilla már a zárdában megrajzolta ideálja képét. Sápadt, merengő, ábrándos poéta, kinek szívében dalok zsonganak, kivel együtt fogja hallgatni patak csobogását, madárkák dalát… És megtalálják mindketten az ideált. A katonás Gitta beleszeret a bús poétába, együtt olvassák az édes, szerelmes, bánatos verseket, együtt szedik az illatos ibolyát, Lilla kisasszony pedig Bárdy hadnaggyal cseréli fel az ő képzelt poéta ideálját. Ez a Farkas Imre vígjátékának egyszerű meséje. Egyszerű, naiv történet. Az élet épp úgy nem sző ilyet, mint nem találjuk meg a színpadon sem. Azok az írók, kik most a színpad számára írnak, kinevetik az ilyen naiv históriát. Poéta, aki hódítani tud - ki hallott már ilyet? Gitta kisasszony férjhez megy egyik tisztudvarlójához, s megcsalja a többivel. Egy jukker leánytól csak nem várhatunk mást? És Lilla? Átalakul szépen az új környezetben, Gittának lesz hűséges tanítványa. …De Farkas Imre poéta. Poéta, kit nem téveszt meg a hangzatos teória, a megváltozott ízlés. Neki csak egy törvénye van: a szép, és egy célja a gyönyörködtetés. Alakjai mind szépek, ragyogók. Hogy nem ismerünk rájok, hogy nem mutatja be őket pon-gyolában is, hogy a történetben csak a drágakő fénylik, s nem hódolva a divatnak, a szemetet sehol se látjuk - ezért tegyen neki szemrehányást, akinek ízlése a divatos bohózatok után alakult, de aki a poézisben azt látja, ami nem változott meg évezredek óta: az örök szépet, az bizonyára gyönyörködni fog Farkas Imre poétikus vígjátékában. Mennyi elragadó, kedves epizód tarkítja ezt a szép mesét. A poéta, ki ibolyát szed beteg édesanyjának. Lilla és Bárdy hadnagy kölcsönös gyöngédsége, mikor egymás kedvét keresve, Lilla lovagolni tanul, Bárdy a vers törvényeit magolja. A poéta verse a szerelmes kis kadétról, mely még a féltékeny kadétot is megnyeri a költő pártjára. Megannyi szép poétikus vonás. A verselés könnyed, szellemes. Még annak is élvezetes olvasmány, ki a kötött beszédtől idegenkedik. Egyszóval Gitta kisasszony poétikus, kedves, szellemes munka, melynek elolvasása csak élvezetet szerez. Hogy színpadra nem való, az mit sem von le értékéből! Formája lehet a műnek bármilyen, azért csak nem más, mint egy szép poéma; egy vers, melyet hivatott költő írt. A csinosan kiállított könyvre felhívjuk olvasóink figyelmét. Farkas Imrét a saját tehetségén kívül még az is ajánlja, hogy mienk: debreceni, kit méltányolni elsősorban nekünk kötelességünk.

színházi pletykák

Imre napján történt. Karacsnak hosszú próbája volt, s türelmetlenül várta a gratulálni akaró múzsasereg.

A Parti üzlete telve volt villásreggeliző színészekkel és színésznőkkel, kik nagyméretű pusztí­tást vittek végbe az enni- és innivalók nagy készletébe[n]. Fáy Flóra már megitta a szokásos kürasszóját, mikor Szabó Irma rémítő felfedezésre jutott: valaki megette a sajtját.

Sokan lettek volna hajlandók kárpótolni az érzékenyen sújtott művésznőt, mivel ő maga is kijelentette, hogy szeretni tudná, aki neki egy pohár vaniliást és egy kis sajtot rendelne, “de - folytatta egyéniségéhez illő, kedves naivsággal - az illető kötelezve lenne arra is, hogy árváimat, ha lesznek - gondozni fogja.”

*

Egy állandóan rossz viccekben utazó barátom lelkét terheli az alábbi vicc:

Hogy Fáy Flóra mennyire szereti becses énjét - amit különben ő maga is beismert -, mutatja az is, hogy Fáy-szappant használ és Flóra-gyertyát - éget.

*

Egyik művésznőnk zokon vette, hogy a bohém-estély meghívóján ő és kollégái “fráternők” címen szerepeltek. Meginterpellálta azért az estély egyik rendezőjét.

- Hát jól van. Lehet, hogy könnyelmű fráternők vagyunk, de minek avval eldicsekedni?

*

Szatyi bácsi bánatosan beszél az ő távozásáról.

- Nem mennék én el innen, de hát túlságosan gyengéd a debreceni közönség.

Általános megrökönyödés.

- Igen - folytatja teljes nyugalommal -, azt hiszik, hogy nekem terhemre esik a függöny elé menni, s ezért inkább nem tapsolnak, s körülbelül hasonló figyelemből virágot sem adnak.

Pedig én jó ember vagyok, s a virágot is szeretem - sóhajtja bánatosan és megadással Szatyi bácsi.

*

Ezeket a pletykákat pedig szenvedéllyel terjeszti, de értük felelősséget nem vállal.

az öngyilkosjelölt

Veress Jankó jogásznyelven: jó pipa. Passziói, szokásai mind olyanok, amelyek méltók a századvég élni tudó és akaró gyermekéhez. Elvből gyűlöli a napvilágot, de ha alkonyatkor kigyúlnak a gázlámpák, Jankó is kibúvik elegáns garzonlakásából.

Dicséretére legyen mondva: ő elég tudni vágyó fiatal. Érdeklődik, hogy mi történt a hosszú, közönséges napon, amelyet ő átszundikált, s amelyen nem érdemes csak amolyan teológus alakoknak fenn lenni, kik úgyis falura mennek papnak, ott pedig csak disznótorok alkalmával szokás éjszakázni.

Természetes, hogy ilyen elvekkel és életrenddel a pénzügyi dolgok és állapotok nagyon összekuszálódnak.

Jankó is folyton pillanatnyi pénzzavarban szenved, s amennyiben a mellényzsebe nem órakirakat, a zálogház, ez a páratlanul üdvös intézmény sem segíthet már rajta.

A reménytelenség egy kínos órájában Jankó barátunk filozofálni kezdett.

Hogy e filozófia pesszimisztikus irányú lett, az a fenti vázlatos előzményekből szinte tudható.

Hatvan átlumpolt éjszaka, amely hatvan krajcárt sem hagyott a zsebben, Epikurból is Schopenhauert csinált volna.

Lassan-lassan rájött, hogy az élet hiábavalóság, nem érdemes tovább robotolni.

Aztán meg hát élt ő már eleget.

Miért tovább? Talán hogy éjszaka is aludjon? Vagy éppen csak éjszaka aludjon?

Nemes keblének minden dobbanása tiltakozott a jövő ilyen metamorfózisa ellen.

Nem és százszor nem, inkább ezerszer lőpor és golyó!

Elhatározása annyival inkább erős lett, mert hitelezői mind jobban-jobban zaklatták.

Szerdán… akkor vége lesz mindennek. Egy durranás, és meg fog szabadulni ettől a nyomorult hitelezős világtól…

És Jankó nem is titkolta ezt a szándékát. Sőt egyik barátját felkérte búcsúbeszéd tartására.

Szerdán, tehát szerdán… De történt valami. A hitelezők fülébe ment a hír, kik egy emberként rohanták meg Jankót.

Csak túl lenne már a szerdai napon, akkor ugyan sirathatnák az ördöngös hiénák.

De így nem volt menekvés. A hitelezők megválasztott szónoka ünnepélyesen felszólította, hogy méltóztassék tovább élni.

- Sajnálom, barátaim, nekem meg kell halnom, de hajlandó vagyok önökkel szemben lojális lenni. Én meghalok - folytatta tovább saját és hitelezői zokogása között -, de önökről nem feledkezem meg.

Így jutottak azután a következő manifesztumhoz:

Apámhoz!

Kérem azon utolsó óhajom teljesíteni, hogy X. Y. úrnak ennyi és ennyi (10-40 frt) adósságom halálom után kifizettessék!

Veress Jankó

A hitelezők megtörve, de mégis megnyugtatva távoztak… Másnap Jankó 50 frt rendkívüli zsebpénzt kapott az édesapjától. Ez kedden történt, a végzetes szerdai nap előtt. De a szerdai nap nem lett végzetes. Jankó ismét a régi bohém Jankó lett, kinek az a szerencséje, hogy becsapott hitelezőivel nem találkozhatik - szokása lévén néki éjszaka fenn lenni, s a nyomorult nappalt átaludni.