III. BÉLA TEMETÉSE

Egy nagy, dicső királynak 700 év múlva feltalált hamvait újra temetik. Nehéz érckoporsóban, kegyelet jeleivel ékesítve pihent napokig Budavárnak legrégibb templomában, s akik még tudnak lelkesedni a múlton, áldozhattak a koporsónál a honfikegyelet szent érzelmének. A nemzetek életének nagy Kormányzója vajon mit akart, mikor a porladó, nagy király hamvait visszaadta nekünk?… Nincs mozzanat az emberiség életében, melyben a bölcs előrelátás meg ne nyilatkozzék; minden alá van vetve az örök törvénynek, melynek létezését az ember gondolkozni tudása óta sejti, de melyet megfejteni évezredek alatt nem tudott, és nem is fog megtudni. Míg a Mátyás templom kőkockázatán pihent a koporsó, a hamvakat egyszerre körüllengte a szellem, igazság, mert nincs a nagy természetnek élő vagy élettelen alkotása, amelyben lélek ne nyilatkozzék meg. És beszél hozzánk a hamvak szelleme: “Eljöttem hozzád, nemzetem, lezajlott, hosszú 700 év után. Mikor elszálltam ezekből a porladó hamvakból, egy nagy, dicső népet, nemzetet hagytam itt. Hatalmas volt az ereje, nagyságos a dicsősége. Eljöttem, hogy meglássam, mi lett a nagyságból, mi lett a dicsőségből?… Azóta tatár-mongol csordák tiportak rajtad, de látom, hogy felemelkedtél újra. Küzdöttél a keresztért, véreztél önlétedért, meghaltál Mohácsnál, s látom, hogy volt feltámadás. Karodon behegedt a seb, melyet belevágott harmadfél század bilincse. Nyelved csengő, tiszta, nem tudták elvenni azok, kik előbb koldussá, aztán rabbá akartak tenni. Megvívtad azóta a világtörténet legragyogóbb, legigazságosabb harcát. Bebizonyítottad, hogy nálad a szabadság nem jelszó, hanem szív, mely nélkül - élni nem tudsz. Megöltek, és te újra feltámadtál. Ez a kor sötét, hideg, ködös, még szellem-szemek sem láthatnak tisztán. Lehet, nem úgy van, mint én látom, hogy a szív már nem tud úgy hevülni, hogy az eszmények nem gyújtanak lángra. Oh! lehet, nem úgy van, hogy a haza csak terület; a hazaszeretet együgyűek erénye, hogy akik ajkaikon hordozzák, kiabálják a haza nevét, azok csak önző, dicsvágyó emberek, hogy a nép, mely a nemzet lelke, kezdi megtagadni, hogy magyar. Nem. Bizonyára tévedek. Hisz’ hamvaim körül király és nemzet együtt állanak. E népet nem tudták megölni, élni fog, s magyar lesz örökre. De azért halljátok óvó szavamat. Ha hiszitek, hogy hamvaim felett virrasztani fog a kegyelet, hogy idegen nép nem fogja azt szétszórni soha; ha hiszitek, hogy koporsóm körül csak magyar szó, magyar dal fog csengeni, ha akarjátok, hogy ez a föld mindig magyar legyen, s ez akaratot szívvel és vérrel szolgáljátok - akkor… csak akkor temessetek itt el!”

ötletek

A pesszimista az életet drámának tartja. Csakhogy a színpadi drámának a végén van a tragikum: a halál; az élet drámájának tragikuma pedig az elején van: a születés.

Sok poéta olyan, mint az egyszeri bolond, ki a világot tartotta bolondnak. Ők sem a verseiket tartják rosszaknak, hanem a publikumot rossz ízlésűnek.

“Szeretni csak egyet lehet!” - kiáltja lelkesülten a szerelmes ifjú. “De jó, hogy feleségül is csak egyet lehet venni” - sóhajtja a férj.

A kifejezések disztinkciója nagy művészet. - Milyen helytelen nagyon sokszor az ilyen szerelmi vallomás: “Nagysád! Imádom, legyen az enyém!” - holott helyesen így kellene mondani: “…az enyém is.”

színpadi diszkréció

Egy nagyon szellemes, néha-néha pikantériákban utazó francia író szellemesen és ügyesen jelöli meg egy szóval azt, ami a nőt kívánatosabbá, misztikusabbá teszi: - a fátyolt. A fátyol ez az irigy, látni alig engedő, vékonyka lepel, mely alkalmat, szabadságot ad a sejtéshez, szárnyat a fantázia repüléséhez - ez a fátyol nagy szerepet játszik abban a hatásban, melyet a női bájok a férfira gyakorolnak. A modern szimbolizmus idejében mondjuk ki, hogy ez a fátyol nem más, mint az a köteles diszkréció, melyet jó ízlésű nő bárhol köteles megőrizni, amely diszkréció nélkül elvégre is - hogy nyíltan beszéljünk - a legkarcsúbb bokácskák is elvesztik érdekességüket. A nő a színpadon is tartozik nő lenni. S a nő, csakis akkor művésznő, ha a színpadon elfelejteti saját egyéniségét, s életet lehel szerepébe. De ha a “kaméliás hölgy” szerepében saját előnyeinek mutogatásával el akarja szegény Margit gyötrődő lényét feledtetni, mindennek nevezhető, csak művésznőnek nem, s intenciója minden, csak nem művészi. Ismerjük a színpad alakjainak természetes viszonyát a hallgatósághoz. - Tudjuk, bár restelljük hangoztatni, hogy a mi társadalmunk ítélete, véleménye még mindig rabja a régi, korlátolt felfogásnak, ha színészetről, színésznőkről esik szó. Nincs tehát elhibázottabb lépés, mint annak a bizonyos fátyolnak meg-meglengetésével tápot adni a régi, legtöbb esetben alaptalan elfogultságnak. Elvégre egy művésznő népszerűségének csak egy eszköze lehet: az igazi művészet. És hogy a sok igazsághoz végül még egyet csatoljak: Semmitől se óvakodjék egy művész vagy művésznő jobban, mint hogy közönség legyen.

bohémiából - 2.rész

Szerelmes lett a kompánia egyik legvígabb tagja. - Rendes, józan életű nyárspolgárok között nem lett volna ez nagy baj, de mit csináljon Bohémia egy szerelmes emberrel, aki a legduha-jabb murik alkalmával is szerelmes verseken töri a fejét. - Ezen segíteni kellett. - Béla barátunkhoz fordultunk tanácsért, neki ugyanis az volt a rögeszméje, hogy ötletei vannak. - Béla kész volt a maga tanácsával: Küldjünk egy deputációt az imádott leányhoz, s kérjük fel alázatosan, hogy kegyeskedjék a Pista fiút teljesen negligálni, gyöngéd kézszorításait vissza nem adni, a második négyest vele többé nem táncolni. Bélát összeszidtuk, de tanácsát nem fogadtuk el. - Ahelyett írtunk egy levelet a kisleánynak, mely szólott a következően. “Igen tisztelt kisasszony. Lovagias kötelességünknek tartjuk kegyeddel tudatni, hogy B. Pista tegnap este boros asztalnál olyan nyilatkozatot tett, hogy neki sikerült kegyedet - bocsánat, de így mondta - elbolondítani. - Kötelességünknek tartottuk stb.” A csel sikerült - Pista még egypár napig öngyilkosjelöltösködött, de nemsokára velünk dalolta a nótát: “Nem házasodom meg soha!” Akkoriban, mikor az alábbi eset történt, Bohémia még ifjú birodalom volt, mi pedig az érettségi vizsga előtt állottunk. Érettségünknek előzetesen világos jelt adandó, minden éjjel nagyot züllöttünk a Délczeg mama csárdájában, ahol a legszebb csapos leány volt az egész városban. - A kisleány - ő tudja miért - megharagudott reánk, s vagy négyünket egy névtelen levélben feljelentett az igazgatónál, aki az osztálytanárt szigorú vizsgálatra utasította. - Jöjjenek ma délben a lakásomra, akik a feljelentett vétségben bűnösnek érzik magukat - szólott szigorúan az osztályt vezető tanár. Tizennyolcan voltunk az osztályban, s délben 17-en tettünk látogatást a meglepetésében majd elájuló tanárnál. - Hát a 18-ik hol van? - kérdi végre a diákerkölcsök szigorú őre. - Bocsánatot kér, hogy nem jöhet el, rosszul lett szegény - válaszolt 17 ember, aki egytől egyig találva érezte magát. * A kompánia egyik tagja jogász korában négy napi száraz kenyér koszt után abban a szerencsében részesült, hogy zsúrra lett meghíva. Mikor az uzsonnára terített asztalhoz akarták ültetni, eszébe jutott, hogy illő lenne egy kissé szerénykedni. - Hát mért nem akar enni? - kérdi tőle valaki. - Igazán én nem szoktam - vágja ki őszinte szerénységgel. * Elgondolkozom néha, hogy ennek az excentrikus bohéméletnek számtalan impressziója, eseménye hogy el lesz felejtve, ha mindannyian átváltozunk szürke, hétköznapi nyárs¬pol-gárokká. De átváltozunk-e?… …Egy aranyos kedélyű bohém emberrel beszélgettem a múltkor, aki - megsúgom, ha agyonüt is - elmúlt 40 éves. - Erről az átváltozásról beszélgettünk. - Miért változzam meg ilyen hamar - szólott egész meggyőződéssel -, hiszen fiatal vagyok még arra. És ez a mondás úgy megvigasztalt, mert hiszen mi örökre fiatalok maradunk.